Ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket. Mert amiket titokban tesznek, azokról még beszélni is szégyen, de mindaz, amit a világosság leleplez, nyilvánvalóvá lesz. Mert minden, ami nyilvánvalóvá lett, az világos. Ezért mondja: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.”
Vízkereszt ünnepének kérdéskörében vagyunk. Karácsonykor már felragyogott a Krisztus - ahogy ezt alapigénkben hallhattuk, de még csak néhány pásztor volt tanúja az eseménynek. Vízkereszt a csillagimádó, napkeleti bölcsek érkezése további kérdést vet fel. Hogyan válhat egy - a világ szélső peremén végbement esemény az egész világ számára sorsfordítóvá, felragyogó világossággá. Aki rátalál az igazi világosságra, vajon csak elszigetelődik ezáltal az élménye által, vagy van valami esély arra, hogy mások is részesülhetnek az élményben. Egyszerűbben fogalmazva: mi ugyan megyünk előre, az igazi világosság vonzásában, de ki jön utánunk? A veleméri Templom freskói között van egy, mely a háromkirályok imádása - címet viseli. Ezen az egyik király már ott térdel Szűz Mária és a gyermek Jézus előtt, a másik kettő még lovon ül. Az egyik lovas egy serleget tart maga előtt, tekintetével előre és kissé fölfelé néz, a másik lovagló király azonban visszafelé fordul. Mintha azt nézné, ki jön utánuk, ki követi őket. Kinek ragyog fel a Krisztus? Ez a mostani kérdésünk. Min múlik, hogy kinek ragyog fel? Talán van valami feltétele annak, hogy ehhez a mindent megváltoztató élményhez eljusson az ember?
Innen nézve feltételek egész sorát látjuk magunk előtt, ha figyelmesen megnézzük, mit is akar végeredményben Pál apostol mondani. A számunkra felragyogó Krisztus a végeredmény, melyhez akkor jutunk el: 1. Ne vegyünk részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben! 2. Leplezzük le ezeket! 3. Ébredjünk fel az alvásból, az álomból, támadjunk fel halott voltunkból!
Vajon mit érthetett Pál apostol annak idején a sötétség haszontalan cselekedetei alatt? Ennek megválaszolásához szükségünk arra, hogy tudjuk, vajon egyáltalán kiknek írta ezt a levelet? A levél címzettjei az efezusiak. Annak a városnak a lakói, mely híres volt Artemisz - szentélyéről. Az apostolok Cselekedeteiben elég hosszan bemutatja Lukács azt a lokálpatrióta öntudatot, mely komoly és kibékíthetetlen ellenfelet látott Pál apostolban és az általa képviselt keresztyénségben. Az ellentét feloldásához hosszú évszázadokra volt szükség, mert végül Szűz Mária átvette Artemisz helyét. Efezusban a pogány vallásosság különösen erős, öntudatos formában jelentkezett, melyet jellemezhetünk egyfajta korlátoltságra való hajlammal is. Minél gazdagabbak a helyi hagyományok, minél inkább van oka az embernek arra, hogy büszkeség töltse el, annál inkább hajlik arra, hogy elzárkózzon külső hatások elől. A korlátoltság, ha túllép egy bizonyos határt, egyenesen butasággá, szellemi sötétséggé válik. A sötétségről és butaságról azt gondoljuk, hogy az mindig könnyen felismerhető. Csala Zsuzsa és Gálvölgyi János kabarészámát hallgatva az a benyomásunk, hogy a butaság milyen mulatságos is lehet, de persze csak azért nevetnek rajta, már akik tudnak, mert tudják, hogy csak imitáció, csak utánzás, mimézis, csak úgy tesznek, mintha ostobák és korlátoltak volnának. Éppen a távolságtartás, az irónia teszi valóban humor forrásává a butaságot. A valóságban azonban egyáltalán nem mulatságos, főleg, ha ki vagyunk szolgáltatva neki. De amikor Majláth-Mikes előadja, hogy milyen röhejes, amikor valaki a mosógépből kifolyt vízzel öblíti le WC-t, akkor elgondolkodom, hiszen mi a feleségemmel éppen ezt szoktuk tenni. Spórolunk a vízzel, és meggyőződésünk, hogy teljesen abszurd állapot, hogy ivóvízzel öblítjük itt Magyarországon a WC-ket. E gyenge poén kapcsán elgondolkodtam, mi is a sötétség, vagy mit is kell a sötétség cselekedetein érteni. Talán a legveszélyesebb és a legártalmasabb, ha az ostoba akar viccelődni. M. Unamuno a tragikus életérzés című írásában arról beszél, hogy Pilátus a szkeptikus, tréfává, ínyencséggé akarta tenni Jézus tragédiáját. Hiszen az ő fejében fogalmazódott meg a gúnyolódás a nádjogaros töviskoronás királlyal. Úgy gondolta, hogy azzal tesz a legjobbat, ha nevetségessé teszi Jézust, és végül majd minden feszültség feloldódik az egyetemes röhögésben. Pilátus ostobasága abban állt, hogy képtelen volt helyesen felmérni a helyzetet. Ostoba viccelődésével csak még inkább előkészítette és felgyorsította a tragédiát.
Mert a mások rovására poénkodó ostobaság nem veszi észre az összefüggést a között, hogy ha nevetséges lett valaki, onnan csak egy ugrás a megvetés, a megvetésből csak egy újabb ugrás az utálat, majd a gyűlölet, és a gyűlöletből megint csak egy újabb ugrás az erőszak és a gyilkosság.
A nádszál és a töviskorona merénylet volt Jézus méltósága ellen, és mindaz ellen, amit Jézus személyében képviselt. A szellemi sötétségnek köszönhetjük, hogy az, ami megmenthetne minket, ami, vagy aki a megoldást jelenthetné számunkra, az először nevetség, gúny tárgya lesz, majd gyilkos indulatok martalékává válik. Nem hiszem, hogy olyasmivel kéne vigasztalnunk magunkat, hogy a csúfolódók komikusan halnak meg, ahogy Unamuno állítja, de abban igenis bátoríthatjuk egymást, hogy sikerüljön magunk mögött hagynunk a sötétség terméketlen cselekedeteit, ahogy azt Pál apostol mondja, akivel szemben a korlátoltság és butaság olyan erős indulatokat gerjesztett, hogy az efezusi stadionban két órán át ordítozták, szünet nélkül, hogy "Nagy az efezusi Artemisz!"
Az a különbség a sötétség szolgálata és a világosság szolgálata között, hogy a világosságot csak az ember személyes beleegyezésével és elszánásával tudja szolgálni, míg a sötétség erőit úgy is szolgálhatja valaki, hogy nincs tudatában tetteinek valós hatásaival, értékével. Éppen tudatlanságával is tudja az ember a sötétség erőit szolgálni.
Ezért is írhatta Thomas Mann azt, hogy: "Vannak hatalmak, melyek erősebbek az értelemnél és az erénynél."
Így jutunk el második pontig: oda, hogy le kell lepleznünk a sötétség cselekedeteit.
A sötétség cselekedeteinek leleplezéséhez talán jó példát szolgáltat maga Thomas Mann. Egy személyes olaszországi élménye íratta vele 1929-ben a Mario és a varázsló (Mario und der Zauberer) című novellát, amely arról szól, hogy egy olasz fürdőhelyen Cipolla, a híres hipnotizőr produkálja magát esténként a közönségnek, és akaratát mágikus erővel rákényszerítve médiumaira nevetségessé teszi, megalázza őket. Végül egy pincérfiú, Mario, akit a varázsló arra bír rá hipnotikus állapotában, hogy arcon csókolja őt, megszégyenülésében lelövi Cipollát. Az ördögi hatalmú Cipolla az ekkor már nagyban készülődő fasiszta demagógok baljós karikatúrája is. 1930-ban - három évvel azelőtt, hogy Hindenburg köztársasági elnök kormányfővé nevezte ki Adolf Hitlert - Thomas Mann leleplező írásában tette oda Európa népei elé az irracionalitás tömegeket manipuláló erejét. Mario, a pincérfiú kétségbeesett, váratlan reakciója, hogy agyonlövi Cipollát, különös, vegyes érzéseket keltő reményt jelképez. A zsarnoki szemfényvesztőből ugyan egyik pillanatról a másikra lesz "egymásra hányt ruhák és görbe csontok halmaza", de óhatatlanul felmerül a kérdés: az erőszak lenne a védekezés egyetlen útja?
"Rettenetes vég, szörnyű, végzetes befejezés. És fölszabadító vég mégis - nem tehetek róla, így kellett és így kell éreznem!" - zárja sorait Thomas Mann. "Ébredj fel, aki alszol!" - Szól Pál apostol felhívása. De a Világ eddig sem nagyon akart, és csak nem akar továbbra sem felébredni. Hogy mi lesz egy-két évtized múlva, hogy meddig pénzelhető a fejlett nyugati világ fogyasztási ámokfutása? Csak néhány bóbiskolásból felriadót érdekel. Márpedig nagyon ideje lenne a világnak felébrednie.
"Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból és felragyog neked a Krisztus!" Nem véletlenül volt ez a szép formula a legrégebbi keresztelési liturgia szövege. Az alvóknak nem ragyog fel Krisztus. Csak azoknak, akik ébren vannak. Akik képletesen szólva ott virrasztanak Jézus sírjánál. Jézus sírjánál is voltak, akik átaludták a feltámadást, a katonák, akiknek őrizniük kellett volna a sírt. De a világ jövője szempontjából nem mindegy, hogy hányan vannak, akik alszanak és hányan, akik fent vannak, akiket magához von Krisztus ragyogása.
Vízkereszt utáni együttlétünkkel, mostani jelenlétünkkel kifejezünk egy reményt: Hogy Krisztus mind több ember számára ragyogjon, hogy bevilágítson, hogy fényével bearanyozza mások lelkének legrejtettebb zugait is. Ebben bízva haladunk tovább az ünnepek után a hétköznapjaink felé, és hagyjuk a hátunk mögött Vízkereszt ünnepét. Ámen
