Én egykor elhatároztam magamban, hogy mindent meg kell tennem a názáreti Jézus neve ellen. Meg is tettem ezt Jeruzsálemben, és a főpapoktól kapott felhatalmazás alapján a szentek közül sokat börtönbe vetettem. Amikor pedig megölték őket, én is ellenük szavaztam. A zsinagógákban mindenfelé gyakran büntetéssel kényszerítettem őket káromlásra, sőt ellenük való féktelen őrjöngésemben egészen az idegen városokig üldöztem őket. Egyszer éppen ilyen ügyben utaztam a főpapok felhatalmazásával és megbízásával Damaszkusz felé. Déltájban az úton láttam, ó király, amint a mennyből a nap fényénél is ragyogóbb világosság sugároz körül engem és útitársaimat. Mikor pedig mindnyájan a földre estünk, egy hangot hallottam, amely így szólt hozzám héber nyelven: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod. Erre ezt kérdeztem: Ki vagy, Uram? Az Úr pedig így válaszolt: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. De kelj fel, és állj a lábadra, mert azért jelentem meg neked, hogy szolgámmá tegyelek, hogy tanúbizonyságot tegyél arról, amiket láttál, és arról, amit ezután fogok neked magamról kijelenteni. Megoltalmazlak e néptől és a pogányoktól, akikhez küldelek. Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek. Ezért, Agrippa király, nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt, hanem először Damaszkuszban és Jeruzsálemben, majd Júdea lakóinak és a pogányoknak hirdettem, hogy térjenek meg, forduljanak az Istenhez, és éljenek a megtéréshez méltóan.
Két napja a Huygens űrszonda megérkezett a Szaturnusz Titán nevű holdjára és két órán keresztül küldött mérési adatokat a NASA-nak. Ha belegondolunk, hogy meddig sikerült már az emberiségnek meghosszabbítania önmagát, kiterjesztenie befolyását és érzékelésének határait. Bámulatos, de valahogy ehhez az emberiséghez, mely ilyen teljesítményt tud felmutatni másfajta összkép illene.
Arról beszél minden hagyomány, hogy az ember külső és belső világa összhangban kell, hogy legyen. Amilyen távot megteszünk kifelé, legalább olyan nagy távot kell megtenni befelé. Ilyen lenne az eszményi ember, aki éppolyan mélyre hatol önmagában, mint amilyen messze kiterjeszti megismerésének határait. Csakhogy ettől a mai ember nagyon messze van. Ronald David Laing skót pszichiáter mondja, akinek több verseskötete is megjelent már magyarul: "A mi világunk olyan nagyon elidegenedett és eltávolodott a belső világtól, hogy sok ember azt állítja, hogy ilyen egyáltalán nem létezik, vagy ha létezik is, az nem számít." És ehhez még hozzátartozik az is, hogy ezt tartjuk természetesnek, általánosnak, normálisnak, hogy az emberek elidegenedettek, tönkrementek, élő halottak, és ezzel együtt jár a belső világ tagadása is. Laing orvos, aki szerint a lakosság 1%-a hosszabb rövidebb ideig kórházban kezelt skizofrén. Minden kórházba kerültre tíz korházba nem került, de arra szoruló skizofrén esik. És a skizofrének csak a legsúlyosabb esetek a lelki zavarok területén. Tehát lelki nyomor van, függetlenül attól, hogy gazdagságban, vagy szegénységben élnek emberek. A lelki betegségek területén az anyagi jólét nem segít, nem úgy, mint a testi betegségeknél, bár ott is csak akkor, ha egészséges életmódot folytatnak. A lelki betegek száma egyre nő, még ott is, ahol egyébként az életszínvonal magas. Mi lehet ennek az oka? Az, hogy a belső világ tapasztalatai iránt ma súlyos analfabétizmus tapasztalható. A vallás egyik legfontosabb feladata az, hogy úgynevezett védőképződményként megóvja az embert. Mitől, leginkább a közvetlenül megmutatkozó isten-élménytől. Mert az isten-élmény mindig kétértelmű: félelmetes és elpusztítással fenyeget, ugyanakkor felszabadít és boldogsággal tölt el. A kettő egyszerre és egyidejűleg érvényes. Ez a kétértelműség pedig veszélyes. Az élményt átélő ember veszélynek van kiszolgáltatva. Mert belső tapasztalata tönkre is teheti, betegségbe, őrületbe kergetheti. Ezért van szükség arra, hogy az ember egyfajta védelmet kapjon, és ebben tud a vallás segíteni, amikor Isten és ember közé védőképződményeket állít, melyek megakadályozzák, hogy az ember közvetlenül megtapasztalja Istent. A mítoszok, az ikonok és festmények, a dogmák közvetítenek bizonyos istenélményt, de olyat, amely nem a sajátunk. De ezáltal meg vagyunk védve attól a veszélytől, hogy saját istenélményünk legyen, és esetleg elveszítsük a visszautat. Hiszen a visszaút a legfontosabb. Ha valaki eljut ugyan az Isten-tapasztalatig, de utáni nem tud visszatérni a normális életbe, akkor nem áldássá vált számára, hanem letehetetlen, súlyos, megnyomorító teherré. Ezt pedig mindenképpen el kell kerülni. Tekintsünk most úgy Pál apostolra, mint olyan emberre, aki közvetlen Isten-tapasztalatot élt át. Ez az istenélmény, mely sokban hasonlít a próféták által leírt Isten-élményekre, a legfontosabb pontban azonos velük. Az Istenélmény egyúttal elválaszthatatlan magától a normális életbe való visszatalálásra való felszólítástól. Mert a megbízatás vissza kell, hogy vezesse Sault, azaz Pált az emberek közé, hogy a szemükbe nézzen és beszéljen nekik arról, amit megtapasztalt. Az istenélmény veszélyességének a tükrében értjük meg azt is, hogy miért éppen Saul, a Gamaliel tanítvány, vagyis Pál kapja meg az istenélménynek ezt a mélységét, közvetlen feltárulkozását: mert a veszélyesség tudatában értjük meg azt, hogy neki jól iskolázott, a legjobb felkészültségű vallási szakembernek kellett lennie, hogy képes legyen visszatérni innen. Az istenélmény közvetlenségének erről a fokáról. Neki sem ment ez egykönnyen, hiszen három napra volt szüksége ehhez, és neki sem ment ez segítség nélkül, hiszen Ananiás közbenjárására nyeri vissza a látást. Milyen mély értelmű jelkép... Sokan hajlanak arra, hogy az istenélményt, de úgy általában a lélek belsejébe vezető utat a világtól való menekülésnek tekintsék. Valamiféle kábítószernek, ópiumnak, és úgy tekintenek a vallásra, mint egyfajta dezertálásra a valóságból. Valóban, a kérdéses mindig a visszaút: hogyan talál az ember vissza Isten megtapasztalásából hétköznapjai világába. A kérdés az, hogy van-e visszaút, mert ha nincs, akkor valóban világmegvetők vagyunk, ahogy Bonhoeffer fogalmaz. De ha tudjuk a visszautat az életbe, akkor nincs helye a vallás ópiumáról szóló vádaskodásnak.
Minden vallásban közös, hogy az egyént több állomáson keresztül végül eljuttassa a legvégső pontig, és megtapasztaltassa vele a legmélyebb megbizonyosodást. És arról is igyekszik gondoskodni, hogy innen mégis képes legyen visszatérni az ember. hogy tudja közölni, képes legyen közölni a tapasztalatát, hogy abból mások gazdagodjanak és lelkiekben épüljenek, Istenben hinni tudjanak.
Ha arra gondolunk, hogy Pál apostol istenélményén, az ő visszatérésén épült fel szinte az egész akkori pogánykeresztyénség, ebből a személyes élményből merítkeztek ezrek, tízezrek, majd százezrek, később milliók, akkor nem kérdés, hogy a visszatérésnek milyen nagy tétje van.
De ez a visszatérés egyúttal egy Megtérés is, sőt, a keresztyénség számára ez maga a megtérés. Erről sem szabad megfeledkeznünk, mert a megtérés itt azt jelenti, hogy egy vallási fanatikusból, aki mindenben eretnekséget, pusztítandó, kóros, fertőző és veszélyes eltévelyedést látott, az egyszeriben ellentétek helyett egységet, ellenség helyett szövetségest ismer fel.
Saul, vagyis Pál korábban arról volt felismerhető, hogy minden keresztyént üldözött és megveszekedett gyűlölet hajtja, most egyszeriben nemcsak egyszerűen átáll a másik oldalra, nem arról van szó, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr, és arról sem, hogy a gyengülő csapatot otthagyja valaki az erősebbért, hanem arról, hogy egyetemes látásra jutott, melynek nyomán nem megtagadja azt, amiben korábban hitt, hanem átértékeli, felülírja.
A keresztyénségnek vannak mindmáig olyan képviselői, akik még Pál damaszkuszi élménye előtti paradigmában élnek és gondolkodnak, akik azt hiszik, az a dolguk, hogy mindenben veszélyes eretnekségeket lássanak, és inkvizítori hevülettel ágáljanak és satanizáljanak sportoktól tudományig mindent, amihez egyébként nem is értenek. A megtérés az ő esetükben is azt kéne, hogy jelentse, hogy abból a defenzív, védekező látásmódból, mely mindenben veszélyt lát, megérkezzenek a mindenben szövetségest látó Krisztusi, Jézusi látásmódhoz, hiszen ő azt mondta: aki nincs ellenünk, az velünk van.
Ezt jelenti a megtérés. Azt jelenti, hogy képes lesz az ember az előítéletein felülemelkedve az együttműködést és egységet keresni, ahogy Jézus is tette.
Ide érkezik meg az Istennel való találkozásából Pál apostol, aki istenélményében tulajdonképpen Jézussal találkozott. Mert az Isten élmény, tulajdonképpen Jézus-élmény volt számára. Számunkra ennek az az üzenete, hogy Jézus a legmélyebb lelki, transzcendens élményeken keresztül is akar megjelenni. A lélek legmélyebb rejtekében is Ő van, ott is vele lehet találkozni.
Hogy milyen találkozásunk volt lélekben, közvetlenül Vele, ebben nagyok lehetnek a különbségek, de azt fogadjuk el, hogy Ő mindig tekintettel van befogadóképességünkre. Ahogy a János Evangélium végéhez illő szellemben Coventry Patmore írja egyik versében: "Még sok mindent mondhatnék neked, de most még nem tudnátok elhordozni, nem azért, mert olyannyira különbözik a tapasztalataitoktól, hanem azért mert annyira hasonlítanak hozzájuk..." Az Isten megtapasztalásának a lehetősége itt van az orrunk előtt, de elhordozási képességünkre tekintettel mutatja csak meg magát nekünk, vagy éppen rejti el magát előlünk. Legyünk tehát biztosak afelől, hogy minden értünk van, és tekintettel van rész szerinti ismereteinkre és teherbírásunkra. Hogy végül csak ámulva annyit tudunk mondani, amit Pál:
"Ó Isten tudásának, bölcsességének és gazdagságának mélysége! Milyen kifürkészhetetlenek ítéletei, és mily kikutathatatlanok útjai!" /Róm 11,33/ Ámen
