Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért? Mert eljön az Emberfia Atyja dicsőségében angyalaival együtt, és akkor megfizet mindenkinek cselekedetei szerint.
Általános iskola harmadik osztályába járhattam, vagy talán a negyedikbe, az osztályból két fiúval együtt kószáltunk még a napközi után, egy darabon együtt mentünk hazafelé, nem mindig célegyenesen. A főutcán éppen kábelt fektettek, fel volt törve a járda, a munkások már hazamentek és ott árválkodott a jó mélyen kiásott árok. Mi pedig - milyen remek játék, bemásztunk az árokba. Vesztünkre éppen arra ment haza a tanítónőnk, és éppen idejében észrevettük, gyorsan kimásztunk az árokból. De valamit sejthetett, mert megállt mellettünk és kérte, hogy mutassuk meg a tenyerünket. Két társam tenyere barnállott a földtől és a kosztól, az enyém azonban viszonylag tiszta volt. A tanítónő ekkor két társamnak azt mondta, hogy példát vehetnének rólam, mert úgymond Zoli tud vigyázni magára. Nézzék csak meg az én kezemet. Nem éreztem jól magam ettől a dicsérettől, sőt, kicsit kellemetlenül érintett. Egyébként is hajlott a tanítónő arra, hogy engem az osztályban favorizáljon. Kezem tisztaságának pedig mindössze annyi volt a titka, hogy jobban izzadt a kezem az átlagnál, és ezért - valamiféle rossz szokásból időnként összedörzsöltem a tenyereimet és így levált róla az agyagos föld. Egyébként pedig én is ugyanazt tettem, mint a másik két fiú. Ugyanúgy dobáltam a földből gyúrt golyókat ki az úttestre. Kezem tisztasága kétes értékű volt a szememben, de valamit megtanultam akkor: A felnőttek számára a látszat nagyon fontos. Nekik nem az számít, hogy ténylegesen mennyire turkálsz a sárban, mocsokban, és hogy milyen disznóságokat csinálsz, hanem az, hogy eközben mennyire koszolod be magad, és ha tiszta a kezed, akkor, - minden korábbi előzmény ellenére - emelt fővel távozhatsz. A tisztaság kétes érték. Mert minden, ami él, az szennyes. Maga az élet sem más, mint egy koszfolt az űr végtelenjében. Csak ami halott, az teljesen tiszta, ami élettelen, az lehet csak tökéletesen tiszta. Ami él, az nem lehet mentes a kosztól Éppen ezért a tisztaság iránti vágyunk sokszor nem más, mint egyfajta nekrofil ideál, eszmény. Vagy halálos végkimenetelű, vagy az élettelenhez való vonzódás vezérli. Ezért felül kell bírálnunk értékeinket, identitásunkat, így a tegnapi nap önmegtagadásra szólító evangéliumi igéje után most Pál apostol bolond bölcsességéhez jutunk el. A látszólag önmaga ellentétébe átlépő bölcsességébe. De először is ahhoz a figyelmeztetéshez, hogy senki se csalja meg önmagát. Mennyire jogos ez a figyelmeztetés. Milyen könnyen ragadtatták magukat fanatizmusba, kirekesztésre a tiszták. Mai evangéliumi igénkben Jézus Tisztogatási vágytól vezérelt vallási fanatikusokat láttat velünk. Olyanokat, akik még családtagjaikat sem kímélik, ha az ortodoxia védelméről van szó. Ne felejtsük el, hogy a kereszténység kezdetén az ortodoxia a rabbinizmus volt és Jézus tanítása, az Ő követése számított eretnekségnek, a tiszta ortodoxia megrontásának, tévútra vezetésnek. A Jézus ellen megfogalmazott Talmudi vád éppen ez volt: tévútra vezette Izráel népét. És az a fanatikus, gyilkos indulat, mely megpróbálta Jézust eltiporni, eltüntetni a föld színéről, ez a tanítványokat is utolérte. Éppen Pál apostol a legjobb példa arra, hogy hogyan képes ez a fanatizmus megváltozni, vagy mi mentheti meg az ilyen fanatikus embert. Hiszen számára a megoldás egész korábbi hit- és értékrendszerének átértékelése, felülírása volt, hát ezért mondja: "Ha valaki bölcsnek gondolja magát közöttetek ebben a világban, legyen bolonddá, hogy bölccsé lehessen." /1 Kor 3,18 Az az időszak, amikor az egyház különösen nagy válságot élt át éppen a tisztaság hamis bűvölete miatt, a 400-as évek eleje. Donatus és hívei azon a meggyőződésen voltak, hogy az elbukottaknak, azaz azokat, akik a keresztényüldözések alatt megtagadták hitüket, nem szabad visszafogadni az egyházba, csak aki hű és tiszta maradt. 410-ben tartották a XV. karthagói zsinatot 270 donatista püspök tartotta fényes bevonulását Karthagóba. A katolikus püspökök egyenként jöttek; számuk 286 volt. Nagyjából azonos arányban volt a két álláspont képviselve. Augustinus volt a donatisták egy fő vitapartnere. Épp a donatisták bevonulásának napján így beszélt Karthago népéhez. "Kérlek, kedveseim, tanúsítsatok irántuk keresztény szelídséget. Szemük gyulladásban van, óvatosan kell őket kezelni, kíméletesen érinteni. Senkise bocsátkozzék egyikükkel se vitatkozásba, még a hit védelmére se, nehogy a szóváltás gyújtó szikrává legyen s ők megnyerjék azt az alkalmat, melyet keresnek. Ha gyalázkodást hallasz, tűrd el, fordítsd el füledet és menj tovább. Nem bírom elviselni, -- mondod -- hogy az Egyházat gyalázzák! Épp mivel az Egyház gyaláztatik, arra kérlek téged, hogy azt elviseljed... Mert a meggyógyulás forog kockán!'' (Serm. 357.)
A katolikus püspökök a vita előestéjén gyönyörű jelét adták önzetlen igazságszeretetüknek és krisztusi lemondásuknak: kijelentették, hogy készek püspökségükről lemondani, ha ezzel a teljes béke helyreállíttatnék. Ez egyébként Augustinusnak volt az indítványa. Ily előkészületek után 411. június 1-én kezdték meg a hitvitát. A donatisták magatartása igen jellemző: az ülésen nem akartak leülni, hivatkozva a zsoltáros szavaira: Nem ültem a hiúság gyülekezetében. (Zsolt 25,4) A másik oldal rögtön felelt: Akkor nem is lett volna szabad ide jönnötök, mert hisz' a zsoltáros azt mondja folytatólag: És a gonosztevőkkel nem járok. De a béke kedvéért fölálltak, sőt a zsinatot vezető császári biztos, Marcellinus is elvitette a székét. Tárgyalásra azonban ismét nem került sor, mert a donatisták feje, Petilianus fölháborodva tiltakozott a "testvér'' megszólítás ellen, melyet Ágoston egyszer használt. A harmadik ülés sem volt sikeresebb. Újból követelték a császári rendelet fölolvasását, és hevesen panaszkodtak a fölött, hogy ellenfeleiket katolikusoknak mondják, holott csak caecilianistáknak mondhatók. Ágoston nem nézhette tovább fondorkodásaikat. "Isten azt akarja, - mondta ünnepélyes határozottsággal - hogy az igazságot kutassuk, de nem, hogy itt haszontalanságokon veszekedjünk. Az Egyházról van itt szó! Ha ez ellen az Egyház ellen van valami kifogástok, mondjátok meg nyíltan!'' Ennek a zsinatnak a története jól példázza, hogy a megbékélést képviselő Augustinushoz képest, még látszólagos egységességük ellenére is milyen kicsinyessé és komikussá válhat egy olyan csoport, mely önnön tisztaságának illúziójában nem vállalja a tisztátalanokkal, a bűnösökkel, a gyengékkel a közösséget. Augustinus talán azért is lehetett olyan meggyőző, mert nála a béke nem csupán a társadalom legnagyobb értéke, hanem egyenesen transzcendentális attribútum. Azaz, ami valóban isteni, az a békét, a megbékélést kell, hogy képviselje. Tehát, ha valaki valóban Isten követségében jár, az a megbékélés, a béke követe. Ezért mondja Jézus tanítványainak, akik egészen magától értetődően a béke és a megbékélés követei, hogy nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok lelke szól általatok. Mert az Atya Lelke legfőképpen és mindenek előtt a Békesség Lelke. Az egyházak világtanácsa ezt az évtizedet 2001-től 2010-ig terjedő időszakot az erőszak legyőzésének évtizedévé tette. Készült egy mozgósító írás is, melyben a vallások közötti konfliktusra is kitérnek a szerzők. Ebben azt olvashatjuk: "Bizonyos szempontból a konfliktust nem befolyásolná, hogy ha a két szembenálló oldalt "almáknak" és "narancsoknak" hívnák, mert a vita okai ugyanazok lennének. De tény, hogy a vallást használják az identitás meghatározásához. Látható, hogy konfliktusok fakadnak keresztyének és muzulmánok, keresztyének és zsidók, muzulmánok és zsidók, hinduk és szikhek és még számos kombináció viszonylatában. Aki azt gondolja közülünk, hogy egy bizonyos konfliktus nem "keresztyén" kérdés mint olyan, szembe fogja találni magát azokkal, akik úgy érzik, hogy az keresztyén mivoltuk lényegéhez tartozik. Ágaskodhat bennünk a kérdés: létezik-e tisztán vallási identitás. A vallási identitás ahhoz kötődik, amiben hiszünk, de nem korlátozódik arra. A keresztyének megegyezhetnek valamilyen közös alapban, amiben hiszünk - például a Niceai Hitvallásban. Ez még nem kölcsönöz közös identitást az egyházaknak és mindazoknak, akik hozzájuk tartoznak. Bizony távolról sem. Az egyházak számára valójában vita tárgya lehetne, hogy identitásuk bizonyos körülmények között milyen mértékben adottság vagy pedig fejlődés eredménye, amelyet tehát a körülmények alakítottak. Ha azt állítjuk, hogy vallási identitásunkat elválaszthatjuk nemzeti, etnikai vagy politikai identitásunktól vagy a kapcsolataink és tevékenységünk révén hozzánk tapadó identitástól, annak az a veszélye, hogy olyan hitet fogalmazunk meg, amely nem foglalja magába egész lényünket. Van-e különbség abban, ha embereket a jó emberi kapcsolatok szintjén fogadunk el, vagy ha a hitüket fogadjuk el? Hogyan békítjük össze egymással a mély elkötelezettséget és a másik iránti nyitottságot? Hogyan tekinthetünk a másvallásúakra abban a reményben, hogy a miénket is gazdagítják, ahelyett, hogy identitásunk fenyegetését látnánk bennük?"
Ezek a kérdések még megválaszolásra várnak, de saját belső, egyházi köreinken belül, a falakon belül, egymásban a szövetségest kell látnunk, akik ugyanazon fáradoznak: hogy terjesszék a megbékélés üzenetét, ember és ember, Isten és ember között, mert ez maga az evangélium. Már csak azért is kell egymásban a szövetségest és a munkatársat látni, mert kisebbségben vagyunk, talán mindig is abban voltunk. Alapigénkben Jézus tanítványainak a kisebbségi sorsról beszél, és egy ellenséges közvéleményről. Valamint arról, hogy aki kitart, azaz aki képes a gyűlölködő indulatok ellenére a megbékélés, a béke követe lenni, amellett kitartani, még akkor is, ha ezt kisebbségben teszi, az megkapja az Atya Lelkét. És ha Benne az Atya Lelke, akkor Ő Isten munkatársa a világban, és az Atyával való közösség is az övé, ami végső soron maga az üdvösség.
Végül Calcutta-i Teréz egy mondatát szeretném idézni: "A béke nem olyasmi, amire vágysz, hanem olyasmi, amit te alkotsz, te teszel, valami, ami te vagy, vagy valami, amit te adsz tovább." (Teréz anya) Ámen
