A tanítványok odamentek hozzá, és megkérdezték tőle: „Miért beszélsz nekik példázatokban?” Ő így válaszolt: „Mert nektek megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait, de azoknak nem adatott meg. Mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van. Azért beszélek nekik példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, és nem értenek.” „Beteljesedik rajtuk Ézsaiás jövendölése: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! Mert megkövéredett e nép szíve, fülükkel nehezen hallanak, szemüket behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek, hogy meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.” „A ti szemetek pedig boldog, mert lát, és fületek boldog, mert hall. Bizony, mondom néktek, hogy sok próféta és igaz kívánta látni, amit láttok, de nem látták, és hallani, amit hallotok, de nem hallották.”
Decemberben történt, karácsony előtt néhány nappal: Éjjel fél egykor arra ébredek, hogy szól a harang. A mi templomunk harangja kongat, kongat rendületlenül, valamennyire még erősödni is véltem a hangját, ahogy álmomból felébredve figyelni kezdtem, de ezt lehet, hogy csak beleképzeltem, vagy talán az éjszaka csendjében másként hangzott, nem tudom. Eleve akkor tájt elég nyugtalanul is aludtam, még a karácsonyi szolgálatok előtt voltunk, és nyomasztott az elkövetkező tévés istentisztelet. Elég az hozzá, hogy felébresztett a harang, egy kicsit vártam, hátha magától elhallgat, hiszen néhány percnyi időre volt programozva, vasárnap 10 óra előtt, valamint elüti minden nap a déli harangszót is. Először tehát az ötlött fel bennem, hogy az időmérő berendezés romolhatott el benne, és nyilván nem fog néhány percnél tovább harangozni, de nem így történt. A harang hosszú - végtelennek tűnő percek után sem akart elhallgatni, keservesen kongatott tovább, mint aki megbolondult. Felmerült bennem a kérdés, vajon mióta verheti fel az éjszaka csendjét. Hiszen nem olyan hangos, hogy mindenkit felébresszen. Családom többi tagja például egyáltalán nem ébredt fel rá. De lehet, hogy a szemközti házakban jobban hallják. Lelki szemeim előtt már megjelentek a környékbeli lakók, akik már éppen be akarnak csengetni hozzánk. Valószínű, hogy éjfélkor kezdett kongatni, vagy ki tudja, talán már hamarabb. Fel kell kelnem, és csinálnom kell valamit - mondtam magamban. De mit? És egyáltalán sikerül-e elhallgattatnom? Magamra kaptam a kabátot, és lerohantam, először a hivatalba, majd a templomba és jobb ötlet híján, áramtalanítottam az automatát, egyszerűen kihúztam a konnektort. Mikor kinéztem az utcára, meggyőződhettem róla, hogy mozgásnak, felébredésnek semmi nyoma. De ha fel is ébredt valaki, legfeljebb az ágyában bosszankodhatott a dolgon, mert sehol nem égett a villany, sehol semmi mozgás. Még néztem a kihalt utcát egy ideig, aztán visszamentem a lakásba és visszafeküdtem. Az ágyban fekve azonban egy ideig még gondolkodtam a dolgon. A helyzet abszurditásán. Isten házának harangja vészjelzéseket ad, mindent elkövet, hogy felriassza, felébressze az alvókat, de hiába. Minden erőlködése ellenére az emberek nem kelnek ki az ágyukból. Az emberek hallván hallották azt a hangot, mely az életritmust évszázadok óta meghatározta. Kalapált a harangunk, ki tudja mióta, és a környék lakói mégsem ébredtek fel, nem történt semmi. "látván nem látnak, és hallván nem hallanak, és nem értenek." A végidőkre váró apokaliptikusok egyik sokat idézett mondata csendült fel most vasárnapi igénkben. Mi kell ahhoz, hogy az emberek hallván ne halljanak, és ne értsenek? Ez a kérdés olyan célt mutat be, amivel nem is akarunk azonosulni, ezért inkább az ellenkezőjét vegyük szemügyre: mi kell ahhoz, hogy valaki tényleg halljon és értsen?
Az emberek két csoportot alkotnak, két különböző véleményt képviselnek, nyugodtan mondhatjuk, hogy az idők kezdetétől mindmáig.
Az egyik vélemény szerint a minket körülvevő dolgok természete bonyolult, és szinte kifürkészhetetlen. Titkok és rejtélyek, sőt csapdák sokasága vesz bennünket körül, és ha nem vigyázunk, bizony pórul járhatunk. Ezért az embernek minden erejével, igyekezetével azon kell fáradoznia, hogy a titkok birtokába jusson, hogy a rejtélyek kulcsához, egyfajta titkos térképhez, útikalauzhoz jusson, ahhoz sikeresen hozzáférkőzzön. Így ő, félelmeitől vezérelve útnak indulhat és reménykedhet abban, hogy nem nyeli el a csapdák vagy erkölcsi bukást jelentő vermek valamelyike. Azzal is tisztában vannak ennek a véleménynek a hívei, hogy a titkokba való beavatás úgymond csak a "választott keveseknek" lehet osztályrésze. Azért önmagukat szívesen látják a kevés választott csoportjában, és másokat pedig a veszendő tömeg tagjaként. Vonzza őket a nehezen érthető és a rejtélyes, és még az egészen egyszerűnek és világosnak a hallatán is valami mögöttes, titkos, rejtett, ezoterikus tartalmat sejtenek.
De van egy másik vélemény is, és ennek is vannak képviselői: E szerint a másik álláspont szerint a dolgokat mi emberek tesszük bonyolulttá és átláthatatlanná, holott valójában egyszerűek. Sőt túlságosan is világosak. Olyannyira, hogy éppen egyértelműségük és megkerülhetetlenségük miatt szenvedik el az elutasítást és az értetlenséget. Tehát nincsenek titkok, és rejtélyek, csapdák pedig végképp nem léteznek. Számukra a hit bizalom, és szívesen állítják példának a kisgyermekeket, a maguk problémamentes ősbizalmával. És amellett érvelnek, hogy a világ sokkal szebb, jobb és lakhatóbb lenne, ha az emberek képesek lennének visszatérni a közvetlenségnek ehhez a szintjéhez. A problémát ennek a véleménynek a hívei abban látják, hogy az ember nem él igazán, nincs ott igazán a jelenben, hanem önmaga valóságának a menekültje, dezertánsa. Ott lenni a mindennapokban, 100%-osan részt venni a jelenben, az itt és mostban, és akkor a szeretet valóban átélhető és gyógyító lehet, a közösség pedig maga az élet és az üdvösség.
Ha alaposan végiggondoljuk, ez a két álláspont nem békíthető össze: gyökeresen másként látják az életet és az ember szerepét, feladatát a világban.
Ha azt a kérdést tennék fel nekünk, hogy a keresztyénség melyik vélemény mellett áll, joggal torpannánk meg, mielőtt választ adnánk, hiszen éppen a felolvasott ige a legjobb példa, hogy létezik a kettő keveréke is, és erre éppen az újszövetség egyes fejezeteiben akadhatunk rá.
Kevés ilyen ellentmondásos bibliai részlettel találkozhatunk, most kifogtuk talán az egyik legellentmondásosabbat. Ha az egész tizenharmadik fejezet tükrében szemléljük: a fejezet azzal kezdődik, hogy Jézus elmondja a magvető példázatát, mely végeredményben arról szól, hogy a lehetetlen körülmények ellenére az evangélium mégis terjed. Isten országa terjedése mindenki számára látható, követhető folyamat. De már a példázat egy tipikus apokaliptikus, tehát az első véleménybeli zárlattal fejeződik be, hogy akinek van füle, hallja. Majd jönnek a tanítványok és kérdezik Jézust: Miért beszélsz nekik példázatokban? Mire Jézus szájába adja az evangélista a tipikus ezoterikus érvelést: Nektek megadatott, nekik pedig nem. Mert akinek van, csak annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amilye van. Itt a titkos kinyilatkoztatásokra vonatkoztatva hangzik el. Ezt követően pedig idézi Máté evangélista - eredeti értelméből kifacsarva - Ézsaiás próféta egy mondatát. Hangsúlyozom, teljesen kiforgatva eredeti értelméből, hiszen Ézsaiás eredetileg azt a feladatot kapja Istentől, hogy - mivel a kegyelmi idő lejárt, és ezért a nép megátalkodottságát és megtérésre való képtelenségét tegye nyilvánvalóvá prófétai szolgálatával. Itt azonban egyfajta isteni önkényt fejez ki, hogy vannak, akik látván nem látnak, és hallván nem hallanak, és nem értenek. Azaz csak azok értik meg a mennyei kinyilatkoztatás titkát, akiknek megadatott. Majd mintha az egész korábbi részt megcáfolná, vagy keresztülhúzná az evangélista, végül idézi Jézusnak azokat a szavait, mellyel az akkori jelen, az Ő működési idejének nagyszerű lehetőségére hívja fel a figyelmet. Külön hangsúlyozva, hogy próféták és igazak szerették volna látni az ő idejükben azokat a nyilvánosság előtt tett jeleket, melyeket Jézus tett, de nem láthatták, hiszen más korban éltek. És mintegy noszogatja Jézus híveit: ragadják meg az alkalmat. Élvezzék a mostani idő nagyszerűségét, adják át magukat ennek az örömnek.
Ha összehasonlítjuk Máté evangélista szövegét Márkkal, akkor feltűnhet, hogy Máté kihagyott egy nagyon hangsúlyos mondatot. Mert Márknál Jézus a tanítványok értetlenségét látva nyomatékkal azt kérdezi: "Nem értitek ezt a példázatot? Akkor hogyan fogjátok megérteni a többit?" /Mk 4,13
Az előbb egymás mellé állítottunk két különböző véleményt: Az egyik a titkos tudás bűvöletében egy agyafúrt Istent tételez, mely önkényesen beavat titkaiba egyeseket, a kevés választottat, a másik a nyilvános és egyetemes kinyilatkoztatásban hisz, mely mindenki számára elérhető, megérthető, befogadható, és a bizalmat tartja elsődlegesnek, valamint a gyermeki közvetlenséget, problémamentességet.
Már csak egy kérdés van hátra: Jézus vajon melyik véleményt osztotta, melyiket képviselte? Számomra nem kérdés, hogy a másodikat, mert arról beszélt, hogy az Isten országát fogadjuk úgy, mint a gyermekek, hogy az övéké az Isten Országa. Jézus annak a nőnek, aki könnyeivel öntözte a lábát, azt mondta: a te hited megmentett téged! Annak a vérfolyásos asszonynak, aki ruhája szegélyét megérintette, úgyszintén azt mondta: A te hited megmentett téged! A samáriai asszonynak, a hálával és köszönettel tért vissza hozzá, a leprától megtisztult férfinak, a jerikói vaknak egyaránt ugyanezt mondta: A te hited megmentett téged!
A Bethániai Mártának, aki húgának Máriának viselkedésén felháborodik, Jézus azt mondja: Sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre.
Micsoda együgyűség, egyszerűség!
Palfrey Perkins lelkész 1954-ben írt egy igen jelentős művet ezzel a címmel: a keresztyén hit egyszerűségei. Arról írt, hogy Jézus által hozott hit egyszerű volt, de az egyházi hagyomány azt megrontotta azáltal, hogy bonyolulttá tette. Az ébredési időszakok az egyház életében mindig azok voltak és lesznek, amikor visszatalál a Jézusi Egyszerűséghez.
Csepregi Márta legutóbbi lelkészi Munkaközösségi Ülésünkön elmondta, hogy Angliai ösztöndíja alatt a könyvtárban talált egy könyvet, melyet egy vasmunkás írt Jézus példázatairól. A könyv címe ez volt: Fájdalmasan világos.
Fájdalmasan világos és egyszerű, olyannyira, hogy rejtélyeket sejtenek mögötte, titkos beavatásokat, pedig nincs más feladatunk, mint a maga egyöntetűségében, egyszerűségében gyermeki bizalommal fogadni, hogy számunkra is lehet ugyanaz a szava, mint a vérfolyásos asszonynak, vagy a jerikói vaknak: A te hited megmentett téged! Nem megtartott, mert nemcsak arra ad erőt és kegyelmet, hogy képesek legyünk tovább húzni az igát, a mindennapok terhét, hanem arra, hogy hit által van üdvösségünk! Ahogy Luther mondta: Sola Fide! Egyedül, egyes-egyedül a hit! Ámen
