„Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok mindazt, ami a törvényben ezeknél fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni, és azokat sem elhagyni. Vak vezetők: kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek.” „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele van rablásvággyal és féktelenséggel. Vak farizeus, tisztítsd meg először a pohár és a tál belsejét, hogy azután a külseje is tiszta legyen!” „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így kívülről ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel.” „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert síremlékeket emeltek a prófétáknak, és felékesítitek az igazak sírköveit, és ezt mondjátok: Ha atyáink idejében éltünk volna, nem vettünk volna részt velük a próféták vérének kiontásában. Így magatok ellen tanúskodtok azzal, hogy fiai vagytok a próféták gyilkosainak. Éljetek csak ti is atyáitok mértéke szerint! Kígyók, viperák fajzata! Hogyan menekülhetnétek meg a gyehennával sújtó ítélettől? Ezért íme, küldök hozzátok prófétákat, bölcseket és írástudókat: egyeseket közülük megöltök és keresztre feszítetek majd, másokat megkorbácsoltok zsinagógáitokban, és városról városra üldöztök, hogy rátok szálljon minden igaz vér, amelyet kiontottak a földön, az igaz Ábel vérétől Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig, akit a templom és az áldozati oltár között gyilkoltatok meg. Bizony, mondom néktek: mindez megtörténik ezzel a nemzedékkel.”
Középiskolás éveim alatt, talán másodikban - egyik osztálytársammal együtt - jelentkeztünk az ifjúsági házban működő rajz-szakkörre. Zömmel olyan emberek jártak ide, akik vagy a képzőre, vagy az iparra akartak jelentkezni, vagy már túl voltak néhány sikertelen felvételin. Jószerével mind idősebbek voltak nálunk, már komoly mappáik voltak tele kész munkákkal. A szakkört Mladonyiczky Béla szobrász vezette. Az első, amire megtanított minket, hogy ne vesszünk el a részletekbe. A rajznak úgy kell készülnie, hogy mindig az egészet kell fejleszteni. A másik pedig az arányok. Mert minden az arányokon múlik. Ha jók az arányok, akkor van mit kibontani belőle, de ha az elején már rosszak az arányok, akkor minden hiába, például portré esetén ez azt jelenti, hogy minden igyekezetünk ellenére sem fog hasonlítani a rajz a modellre. Ahogy megtanultam ezt a szabályt, sokáig nem is jutott eszembe, hogy ebben az arányokra vonatkozó figyelemben sokkal több rejlik. De ahogy múlnak az évek, egyre több tevékenységben igazolódik számomra az arányérzék fontossága. Igaz ez a hitélet területére is. Éppen a farizeusok elleni Jézusi beszéd nyitotta fel a szememet. Mert itt valami alapvető problémáról esik szó. Jézus olyan nyilvánvaló kisiklásokat említ, melyeket innen, kétezer év távolából könnyen megítélhetőnek tartunk. Csakhogy éppen az az időben élés egyik nagy gondja, hogy a jelen mindig valahogy kusza, és átláthatatlan. A jelenben sosem tudjuk igazán pontosan megmondani, hogy hol lehet kisiklani, mert a jelenben a látásunk mindig homályos. Ezért mondta annak idején a Thálész a görög természetfilozófus, hogy: "Legbölcsebb az idő, mert mindenre rátalál." Csak ha kellő rálátással rendelkezünk a történésekre, ha némiképp eltávolodunk, akkor tudunk higgadt, mértéktartó véleményt mondani. Ernst Kubler művészettörténésznek van egy könyve, melynek az idő formái a címe: ebben azt írja: "A múltat mindig tisztábban látjuk, mint a jelent. Gyakran túlságosan is bonyolultnak látjuk a jelen viszonyait, pedig ugyanezek a viszonyok tisztán kirajzolódnak valamely múltbéli mintán. A jelen mindig bonyolult és zavaros mozaikként áll előttünk, amely csak akkor válik tisztává és világossá, ha elmerült a történelmi múltban." Könnyű ma egyetérteni Jézus farizeusok felett mondott ítéletével, hiszen már adott számunkra egy jelentős történelmi távlat, mely segíti tisztánlátásunkat. Mózes Második Könyvében, az úgynevezett Exodus-ban, annak 33. fejezetében van egy történet, melyben Mózes látni kívánja az Urat. Isten ezt lehetővé teszi számára, de csak úgy hogy elvonul előtte, de addig betakarja, és miután továbbvonult, akkor Mózes megláthatja az Istent hátulról, mintegy a hátát. Ez a Posteriora Dei - az Isten háta reformátorunk, Luther Márton számára egy teológiai alapfogalommá lett. A történetet Luther úgy értette, hogy az ember csak utólag ismerheti fel az eseményekben Isten jelenlétét. A jelenben nem, de akkor már igen, amikor az események már a múlthoz tartoznak. Némi időbeli rálátással felismerjük Isten jelenlétét, de sosem a jelenben, mindig csak a múltban.
"Síremlékeket emeltek a prófétáknak és felékesítitek az igazak sírköveit, és ezt mondjátok: Ha atyáink idejében éltünk volna, nem vettünk volna részt velük a próféták vérének kiontásában. Így magatok ellen tanúskodtok azzal, hogy fiai vagytok a próféták gyilkosainak."
Amikor már történelemmé vált, akkor már könnyű felmagasztalni Isten igaz embereit: Ma oktatási Központot neveznek el Ordass Lajosról, de a maga idejében keményen megszenvedte, hogy nem álltak mellé azok, akikre pedig számított volna. A fantasztikus irodalom előszeretettel szokott eljátszani azzal a lehetőséggel, hogy múltbeli figurákat helyez a jelenbe. Komikumok egész sorát idézve ezzel elő. Mikszáth "Új Zrinyiászától" egészen a "jöttünk, láttunk, visszamennénk" című, pár éve kibocsátott francia vígjátékig. Nem tudjuk pontosan a jelenünket látni, ehhez valaki kívülről érkező kell, aki megmutatja nekünk, hogy tényleg milyenek vagyunk.
Az egyik legismertebb és legsikerültebb ilyen szembesítés Exupéry "Kis Hercege", melyben világunk minden furcsaságáról igyekszik a szerző lerántani a leplet. Kis Herceg végigjárja a felnőtt lét minden jelentős stációját: habár ez már nem a mi korunk, de a mi kultúránk, a mi civilizációnk. Mert van aki mindenkiben alattvalót lát, és csak azt nézi, kit hogyan használhatna fel képzelt hatalmi érdekei számára /öreg király/.
Van aki csodálókat, rajongókat gyűjt maga köré. Csak az foglalkoztatja, mennyi bókot, és elismerést zsebelhet be, és hogyan változtathatná egész környezetét öntetszelgése tükrévé. Így a másik emberrel való találkozás is csupán pöffeszkedésre és magamutogatásra való alkalom, és minden az embertársak kegyéért folyó, kegyetlen versengéssé fajul. Különösen aktuális üzenete a hiúról szóló fejezetnek, a mi - tetszési és nézettségi indexekkel csatatérré változtatott közületű korunk számára.
Van vallásos hiúság is, olyanfajta hiúság, mely a vallásban akar leginkább teret nyerni magának. Ez leginkább a farizeizmus jellemrajza - alapigénk szerint, Jézus szerint. Hiszen olyan embereket látunk magunk előtt, akik a legszélső végletekig vallásosak. "Tizedet fizetnek a mentából és a kaporból." A vallási köntösbe öltöztetett öntetszelgés azonban újra és újra kénytelen megtapasztalni, hogy magamutogató, felületes, és külsőleges, versenyközpontú élete hová torkollik. Hiszen Exupéry "kis Hercegében" is a hiútól egy újabb logikai lépéssel érkezünk az iszákoshoz. Ez a már megtört hiúság: az az ember, aki nem bírja önmagát elviselni, és ahelyett, hogy magába nézne, és megpróbálná önutálatának okát felderíteni, inkább a felejtésbe menekül. Igen van a reménytelen életéhségnek, magányos önösségnek, és riasztó mértéktelenségnek olyan szintje mely túl van már minden hiúságon, de onnan indult és oda tartozik, csak annak a dialektikus ellentéte.
De ez a megtörtség, ez a kiábrándultság már ígéretes állapot: Nem véletlen, hogy a farizeusi vallásosságból kiábrándultak számára Jézus már örvendetes üzenettel közeledik: Ők már boldogok, "makariosz"-ok, olyanok, akik reményteli állapotban vannak. A boldogmondások már azokhoz szól, akik túl vannak a farizeusi vallásosságon, akik kiábrándultak belőle: számukra már lehet a boldog és reményteli evangélium üzenetét megszólaltatni. Számukra már lehet arról beszélni, hogy illúzióvesztéseik egy új születés csírái.
De aki még nem vesztette el illúzióit, és hiúságát és öntetszelgését és Isten iránti buzgalmát kibogozhatatlanul összekuszálja, annak jaj! Annak jaj, mert mindent rosszul csinál: Mert olyannyira elvesztette arányérzékét, hogy minden erőlködése ellenére, buzgalma ellenére, sikerei ellenére, csodálói és talpnyalói ellenére, sőt, minden jóakarata és jó szándéka ellenére: mindent rosszul csinál.
Sokáig nem értettem a mondást, mely szerint a pokolba vivő út jó szándékkal van kikövezve. De ebben az összefüggésben nyer igazán értelmet: Van olyan buzgalom, mely mit sem ér, nem azért, mert nem valós teljesítmény áll a háttérben, hanem azért, mert már az alapvetés hamis. Mint a rosszul sikerült rajz: mivel már az elején rosszul tettük fel az alapvonalakat, rossz arányokkal, ezért ha megfeszülünk, akkor sem lehet jó. Hiába dolgozzuk ki aprólékosan és veszünk bele a részletekbe, hiába fizetünk tizedet a mentából és a kaporból is, hiába tudunk prófétálni, hiába ismerünk minden titkot, hiába vagyunk minden bölcsesség birtokában, hiába van hegyeket mozgató hitünk, hiába a szétosztott vagyon, az önként máglyára szállás, semmit sem ér az egész, ha az alapvetés rossz.
Hiába fáradoznak az építők, mert az Úr nem építi a házat: mert Bábel tornyát sem fejezték be, mert ott is a kiindulópont, a motiváció már eleve rossz volt: saját hiúságuk ügyét és az Isten ügyét összekeverték: ezért volt elkerülhetetlen a kudarc. És ez a kudarc minden alkalommal azóta is megismétlődik, minden olyan alkalommal, amikor hiú ambícióinkat Isten ügyének állítjuk be, vagy azonosítjuk, összekeverjük vele.
Jézus korában az egyéni ambíciók, nagyravágyó tervek elválaszthatatlanok voltak a vallástól. Csak a vallási élet színterén voltak megvalósíthatóak az egyéni ambíciók. Ezért Jézus a külsődleges vallásgyakorlat helyett egy belső lelki életet sürgetett. Arról beszélt, hogy maradjanak rejtve vallásos motivációink. Például a böjt legyen olyan, hogy ne lehessen meglátni az illetőn, hogy böjtöl. Pont ellentétes gyakorlatot javasol az akkor általánossal szemben. Az imádsággal kapcsolatban is az utcasarkokon való hosszú és hangos imádkozás helyett arról beszélt, hogy ennek a legtitkosabban kell történnie. Hogy a hitélet ne színjáték legyen, hanem bensőséges, intim. Olyannyira, hogy az ember legyen mindig kész arra, hogy kérdőre vonja önmagát, és kétes ambíciók helyett, nagyravágyó tervek, szorongó aggodalmak helyett képes legyen az Isten megtartó kegyelmében bízni. Ahogy Jézus a hegyi Beszédben mondja: "Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: mit együnk, mit igyunk, mivel ruházkodjunk, a ti Mennyei Atyátok tudja, mire van szükségetek." /Mt 6,31 Ámen
