Nem engem hívtál segítségül, Jákób, nem értem fáradoztál, Izráel! Nem nekem hoztál bárányt égőáldozatul, nem engem dicsőítettél véresáldozataiddal. Nem én voltam, akinek ételáldozatoddal szolgáltál, nem én voltam, akiért tömjénezéssel fáradoztál. Nem nekem vettél pénzért illatos nádat, nem engem árasztottál el véresáldozataid kövérjével. Hanem te voltál az, akinek én szolgáltam vétkeid miatt, te voltál az, akiért fáradoztam bűneid miatt. Én, én vagyok az, aki eltörlöm álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem.
A legutóbbi Nők lapjában, a pszichológus válaszol rovatban egy elég kétségbeesett hangú levélre próbált Vekerdy Tamás válaszolni. A levélíró arról ír, hogy van egy hozzá nagyon közelálló család, akikről kiderül a levélből, hogy a szülők valamelyik kisegyház, szekta tagjai lehetnek, akik nem engedik sem óvodába, sem iskolába járni gyermekeiket, nem engedik azt sem, hogy mások gyerekeivel játsszanak, mert nem akarják, hogy bekerüljenek a sátán világába. A szülők sem dolgoznak, kölcsönökből, alamizsnából élnek. A gyerekeknek játékaik nincsenek, mesét nem mesélnek nekik, csak a bibliát, és vallásos dalokat énekelnek. Ha a gyerekek rosszalkodnak, akkor a szülők, a bibliára hivatkozva, rettenetesen elverik őket, mert úgymond "dühöng bennük a sátán." Ha a gyerekek tüzet látnak a kályhában, sikoltoznak, mert úgy tudják, hogy a tűzben a rossz embert égetik. Ezek a gyerekek sokat és rémülten beszélnek a pokolról. Az anyának látomásai vannak: a sátán hadait látja és erről mesél a gyerekeknek. A rokonok persze próbáltak beszélni a szülőkkel, de azok a lelkiismereti szabadságra hivatkoztak, és közölték, hogy ők saját hitüket követik, és joguk van saját gyerekeiket is ebben a hitben nevelni.
A példa elég szélsőséges, de mégis úgy kell rá tekinteni, hogy a keresztyén vallásosság skálájának egyfajta szélsőértékére. Egy ilyen kirívó eset mellett nem lehet elmenni szó nélkül, vagy anélkül, hogy az ember ne bizonytalanodjon el és ne kérjen segítséget. Azok, akik szerint a vallásosságban is törekedni kell arra, hogy az ember ne legyen túlzó, szélsőséges, tulajdonképpen csak ennek a fajta vallásosságnak felhígított változata. Megjegyzem a szekták többnyire így is tekintenek ránk, mint akik nem elég következetesek, túl sok engedményt adnak a világnak, az általuk megvalósított hitélet felhígított változatai lennénk mi a szemükben. De tényleg így lenne? Valóban arról van szó, hogy vannak, akik radikálisan élik a hitüket, míg vannak a felhígított változatú keresztyének, akik csak úgy szőr mentén próbálják a keresztyén életelveket megvalósítani? Nem hiszem. És rossz nyomon járnak azok, akik azt mondják, hogy a vallási életben tartózkodni kell a túlzásoktól. Nézzük meg Jézust ebből a szempontból: lehet rá azt mondani, hogy olyan vallásos életet élt, amelyik mentes volt a túlzásoktól? Mondhatjuk azt rá, hogy túlzásokba esett? Nyilván meg sem fogalmazódott bennünk ez a kérdés, méltatlannak is érezzük. Hogy is lehet egyáltalán ilyen kérdést feltenni? De ami miatt elutasítjuk azt, hogy Jézussal kapcsolatban a túlzás kérdését feltegyük, ez mindenképpen mutat valamit. Elsősorban azt, hogy a vallásosságnak van olyan formája, melynél nem érezzük a túlzásokba esés problémáját. Jézus hitében és annak mindennapi gyakorlatában nem az volt a példaértékű, hogy tudta tartani az arányokat, hanem az, hogy nem lehet nála megkülönböztetni a vallásgyakorlatot az emberség gyakorlatától, és ebből az következik, hogy vallásossága gyakorlatilag észrevétlen. Hiszen amikor úgymond vallásosan cselekszik valamit, akkor egyúttal emberségének jóleső, gyógyító megnyilvánulásait látjuk. Jézusnak nincs egy külön, vallásos oldala, vallásos arca. Soha nem mondta semmire sem azt, hogy na ez már sérti az ő vallásos érzületét. Ha valami ellen tiltakozott, akkor az emberségéből fakadt. A vallásosságból adódó szerepeket, a vallásos álarcokat kifejezetten károsnak találta. Úgy gondolta, hogy minden olyan vallásgyakorlat, mely egyúttal nem a szeretet, az emberség gyakorlása is, káros és veszélyes. Csak ha egybeesik az emberség és szeretet gyakorlása a vallás gyakorlatával, akkor van, illetve lehet helye a vallásnak. És ha rangsorolni kellene, hogy melyik fontosabb, akkor Jézus szerint az emberség. Arra a dilemmára, hogy mit tegyen az az ember, akinek rendezetlen viszonya van egy felebarátjával, hogy előbb elmenjen-e és mutasson-e be templomi áldozatot, vagy menjen el és próbáljon kibékülni vele, Jézus minden ha és de nélkül, egyértelműen arról beszél, hogy előbb ki kell békülni és utáni jöhet az áldozatbemutatás. Ebből a példából is látszik, hogy az emberiesség cselekedeteitől függetlenített, attól elválasztott, elvont, öncélú, az emberi kapcsolatokra semmilyen kihatással nem rendelkező vallásgyakorlatot nem támogatta. Nem bátorított arra, hogy menjünk csak el a templomba akkor, ha rendezetlenek az emberi kapcsolataink. Ellenezte azt, hogy az emberi kapcsolatok ápolása, konfliktusok rendezése helyett a templomi kultusz kínálta pótcselekvésekkel altassa el az ember a lelkiismeretét.
A régi próféta Ézsaiás korának vallásgyakorlatáról merész és egészen megdöbbentő módon beszélt: Isten azt mondja: Nem engem hívtál segítségül, nem nekem hoztál bárányt áldozatul, nem engem dicsőítettél véresáldozattal. Nem én voltam, akinek ételáldozattal szolgáltál. Ézsaiás próféta az akkori vallásgyakorlat kultuszi szakkifejezéseit használja. Azoknak az embereknek, akik meg voltak győződve arról, hogy a bárányáldozattal, lisztáldozattal és egyebekkel Istent szolgálják, azoknak azt mondja: Nem. Minden, amit tettetek, egész vallásos buzgalmatokkal célt tévesztetek.
Amikor Illés a Hóreb-hegyen Istent kereste, félelmet keltő természeti jelenségekben kereste, a szélben, a földrengésben, a tűzben, de Isten nem volt ott egyikben sem. Mindegyiket külön felsorolja a Királyok I. Könyve /19. fejezet/, és mindegyik után hozzáteszi, de az Úr nem volt ott a tűzben Isten nem volt ott az áldozatban, Isten nem volt a templomban. Valahol máshol volt, valami másra figyelt. Nem a templomra és az ott folyó áldozatra.
De akkor hol volt? Mit csinált? Ézsaiás meglepő választ ad. Éppen fordítva van: ő szolgált, ő fáradozott, ő dolgozott a népért.
Isten éppen azt tette és teszi, amit az emberek gondolnak, hogy érte tettek és tesznek. A valóságban ő szolgál, ő fáradozik.
Az ember vétkei, bűnei kényszerítik Istent arra, hogy szolgáljon, fáradozzon.
Különös, hogy Ézsaiás szemlélete éppen az ellenkezője annak, ahogy az emberek általában gondolják.
Az emberek általában úgy teszik fel a kérdést: hogyan engedhette ezt Isten? Hol volt Isten, amikor ez és ez történt?
Nemrég megjelent egy könyv Margot Kässmann evangélikus püspöknő szerkesztésében. Ebben az egyik tanulmánynak az a címe: Hol volt Isten szeptember 11-én?
Michael Albus ezt a kérdést hasonlónak tartja ahhoz, amit Keresztelő János kérdezett Jézustól: Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk? Albus azt írja: "Ebben a kérdésben Keresztelő kérlelhetetlensége visszhangzik. Azt akarja, hogy Krisztus megmutassa magát, színt valljon. A kérdésfeltevés módja nem ad játékteret a válasz számára. E mögött a kérdés mögött nem egy kemény és merev gondolkodás áll? Hiszen a kérdésben meglévő dualizmus a félelem és reszketés melegágya. Szakadatlanul csábít bennünket is a kérlelhetetlen szigor. A vagy-vagy. " Vagy Isten, vagy az ördög, vagy a jó, vagy a gonosz: válassz! A vallásos fanatizmus nyelve ez, de ne felejtsük el, hogy egyházunk evangelizációs gyakorlatát is mindmáig ez a kérlelhetetlen fogalmazás jellemzi. Válassz! Nem véletlen, hogy Keresztelő Jánost az egyház az eltökéltség és a rendíthetetlenség példaképévé avatta. És mindmáig alapvetően Keresztelő János szellemében gondolkodik, nem Jézuséban.
Ugyanis Jézus más utat mutatott: Keresztelő János vagy-vagy kérdésére adott válaszában az is-is fogalmazódik meg. Mert Isten felhozza napját jókra és gonoszokra egyaránt. "Mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok. Vakok látnak, bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel és szegényeknek hirdettetik az evangélium."
Jézus Keresztelőnek adott válasza egyúttal visszavezet minket Ézsaiás szavaihoz: "Te voltál az, akinek én szolgáltam, és én fáradoztam bűneid miatt."
Isten munkálkodik, Isten szolgál nekünk: Ő tart meg és tartott meg minket mindezideig. Hogy ez nem nyilvánvaló mindenki számára? Tényleg nem az, de ennek egyszerű oka van.
Mert az is tanulni kell, hogy észrevegyük azt, ha valami nagy erőkifejtést, sok energiát, tanulást, rákészülést, munkát igényel. Sokan kedvteléssel végighallgatnak egy kis előjátékot. Akik tanultak zenét, tudják, hogy abban mennyi munka van, a laikus csak a szép hangzatokat és a dallam ívét figyeli. Sokan észre sem veszik, hogy kora reggel felsöprik az utcát, kiürítik a kukákat, megsütik a kiflit és zsemlét. Hogy mások bepakolják az árut a polcra, amit neki csak bele kell tennie a bevásárlókosarába.
Ha erre nem figyelnek oda, hogy is vennék észre azt, hogy a láthatatlan Isten cselekszik? Hiszen csendben végzi szolgálatát, hallgat közben.
Hogy milyen ez a hallgatás? Thomas Mertont idézem: "Isten némaságában rejlő erővel visszük véghez zajos műveinket, el egészen addig, míg csak sanyargatott világmindenségünk építőelemeit részeire nem szedjük szét. Isten hallgatása szilárdítja meg a talajt, amelyen harcainkat vívjuk; ha esni hagyna minket, tetteink hangos fontosságával együtt zuhannánk porrá zúzódva a feledés feneketlen mélyébe."
De Ő mindezideig megtartott minket, nem hagy belezuhanni a feledés feneketlen mélyébe. Értünk munkálkodik, szolgál, fáradozik Jézus Krisztus által. Vegyük észre, figyeljünk fel rá. Ámen
