(„Mert az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.) Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltéved közülük egy, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyekben, és nem megy-e el megkeresni az eltévedtet? Ha azután megtalálja, bizony mondom néktek, jobban örül neki, mint annak a kilencvenkilencnek, amelyik nem tévedt el. Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.”
Sokszor mit nem adtam volna teológiai tanulmányaim során, hogy az elveszett juh példázatáról tartsak áhítatot, vagy prédikáljak. Most itt van, és lelkesednem kellene, de valahogy nem megy. Időközben ugyanis eltávolodtam attól az életérzéstől, amely olyannyira kedve szerintinek találta Jézusnak ezt a példázatát.
Voltak idők, amikor elveszettnek éreztem magam. Fiatal voltam, nem volt pénzem. Voltak ugyan barátaim, de azok ugyanolyan űzöttek voltak, mint én. Egyesek teológiára jártak, mint jómagam, mások mással próbálkoztak, nem túl nagy meggyőződéssel. Közös volt bennünk, hogy szívesen azonosultunk azzal, ami a kallódáshoz, a perifériához, a bizonytalanhoz, a tétova sóvárgáshoz.
Emlékszem egyszer este, olyan éjfél körül mentem haza a Keletitől a Kállai Éva utcába, ahol albérletben laktam, és az utcán egy kissé ittas, ötvenes férfi megállított, tüzet kért tőlem, majd beszélgetni kezdett velem, aztán pedig lehívott az alagsori műhelyébe. Gipsz-öntvényeket készített. Kis buddhákat, meg állatfigurákat. Sokáig mesélt magáról, egykori családjáról, én figyelmesen meghallgattam, majd valamikor, egészen késő éjszaka hazamentem. Sokan talán úgy jellemezték volna, félrecsúszott egzisztencia.
Fogalmam sincs, miért engedtem az invitálásának. Ma már nem állnék meg egy dülöngélő részegnek, gyufa sem lenne nálam…
Kell egyfajta nyitottság ahhoz, hogy az ember észrevegye a másikban az elveszettet, az elveszettséget. Mert létezik olyasfajta elveszettség, amely nemhogy elválaszt, nemhogy taszít, hanem éppen szimpátiát kelt, összeköt.
Wim Wenders német filmrendező egyik korai filmjében, az „Alice a városokban” címűben és fotós összetalálkozik egy kislánnyal, aki elveszett, nem tudja sem azt, hogy hol lakik, sem azt, hogy hol lakik a nagymamája, akihez igyekezett. Még a várost sem tudta megmondani. A férfi segíteni akar a kislánynak és elkezdik együtt keresni a nagymama házát, ám a keresés egy idő után már csak ürügy, ki nem mondott céljuk már ez az elveszettségben megtalált különös barátság kettőjük között.
Volt idő, amikor Dosztojevszkij könyveit olvastam, ma már csak azért veszem elő, egyiket-másikat, hogy egy-egy részletnek utána akarok nézni. Szerettem Dosztojevszkij regényeiben azt a végletességet, mintha az egész világ magasabb hőfokon égne. Egy lépés, és már kívül is van a rendesek világán.
Mint amikor az ember tizenéves fejjel hazakísér egy lányt, hosszú órákig beszélget még vele a kapuban, aztán elbúcsúznak, de mégsem megy rögtön haza, hanem még sétál egyet. Megvárja a hajnalt, elnézi a csendes utcákat, tereket. Eljátszik azzal a gondolattal, hogy ő egyedül áll szemben az egész világgal. Van az ilyen magányos pillanatokban valami, ami mintha közelebb vinné az embert Istenhez.
Van egy spanyol szó: soledad. Sok mindent jelenthet: magányt, egyedüllétet, elveszettséget, árvaságot, de vágyat, sóvárgást is. Abban az időben, amikor észak és közép Európában javában zajlott a reformáció, ez alatt az Ibériai félszigeten egész másfajta mozgalom bontakozott ki. A santa soledad, a szent magány keresése, mely szinte járványszerű méreteket öltött, olyannyira, hogy az inkvizíciónak fel kellett lépnie ellene. Sokan elvonultak,
Böjttel, önsanyargatással a megvilágosodást keresték a magányos találkozást Istennel.
Magány, elveszettség, árvaság és tárgy nélküli vágy, sóvárgás. Olyasmi, ami majd évszázadokkal később Caspar David Friedrich festményein tűnik fel, a romantika idején: Amit Ő látott meg a kusza felhőkben, a kifacsarodott törzsű fákban, egy templomromban, vagy egy temetőben, az valahogyan nagyon hasonló: hiszen a látványban önmagunkra ismerünk: saját, belső világunkra.
Az elveszettért elindul Isten. Az elveszettnek utánamegy Isten. Az elveszettnek istenélménye lesz.
De miért szükségszerű, hogy Isten a magányost, az árvát, az elveszettet keresi? Nem azért, mert maga is magányos, árva, elveszett?
Jézus űzött volt, sokszor magányos és szenvedései közepette pedig árva, sőt, elveszett, hiszen így imádkozott végső agóniájában: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”
Sokáig nem merték levonni ennek a fájdalmas kiáltásnak a konzekvenciáit, egészen a XX. Századig váratott magára a felismerés, mely szerint: „Isten nem nagyobb, mint a kereszten függő Jézus ebben a megaláztatásában. Nem dicsőségesebb, mint Ő ebben a megadásban, nem hatalmasabb, mint Jézus ebben a tehetetlenségben, segítség-nélküliségben. Isten nem istenibb, mint Jézus ebben az emberségben. /Jürgen Moltmann: Megfeszített Isten/
Ecce Deus! Íme az Isten.
Az ember csak elveszett bárányként képes megérteni ennek az igazságát. Csak akkor, amikor maga is valahol a világi lét és az emberi együttérzés végső határaihoz érkezik.
Isten keresi az elveszettet, és az elveszett keresi Istent. Mert Isten napja és az igazság fényessége nem fénylenek, a léleknek nincs lakhelye a világ befolyásosai közt… Istennek kevés a barátja. /D. Sölle
Jézus az elveszett juhról szóló példázatban – itt, Máté Evangéliumában a korábbi szakaszhoz kapcsolódik, ahol a kisgyermekek példájáról van szó, és a kisgyermekek megbotránkoztatásáról.
Ezért olvashatjuk a példázat végén a – csak Máté Evangéliumában szereplő záradékot: „A ti Mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.”
Az evangéliumban – ebben a 18. fejezetben – elindul egy gondolatmenet a középre állított gyermekről, akiről azt mondta Jézus, hogy: „Ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint ez a kisgyermek, semmiképpen nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be.
Ő is, Jézus is kicsi, hiszen hagyta magát kiszorítani a világból a keresztre. A gyermekekben meglátható, megtapasztalható kicsiségben akar Isten megmutatkozni nekünk. Abban a kicsinységben, mely kiszorul a hatalmasok világából.
„Megvetett volt, emberektől elhagyatott… Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele.” /Ézs 53,3 Mondja Ézsaiás próféta.
A kicsiség, gyengeség feletti megvetés ez, mely így kiáltott Jézushoz, mialatt agonizált a kereszten: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni.” /Mt 27,42
És mégis, ebben az elhagyatottságban, megvetettségben, elveszettségben akar Isten megmutatkozni. Ebben akar bennünket is megtalálni, ahogy Bonhoeffer mondja: „Isten hagyta magát kiszorítani a világból, a keresztre, Isten erőtlen és gyenge a világban, mégis kizárólag így van velünk, és csak így segít nekünk.”
Az elveszett juh az ő segítségének a példázata: Ő így segít nekünk. Keres bennünket az elveszettségben és elveszettségünkben pedig mi is keressük őt: Így találhatunk rá igazán és így válhatunk mi is gyengeséget, kicsinységet befogadóvá, azzá átlényegülővé, azaz megtértekké. Ámen
