Így van megírva: a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve. Ti vagytok erre a tanúk.
Miért van az, hogy csak akkor tudunk valakit, vagy valamit értékelni, miután már nem a miénk, vagy nincs velünk, amikor már elvesztettük. Az élet mindenkit egyenlővé tesz, a halál emeli ki a jelest.
Amikor már eltávozott közülünk, akkor jövünk rá, hogy mennyire fontos volt.
Különös, hogy Lukács evangélista addig, amíg Jézus földi működését írja le, addig nem sok helyet veszteget az ószövetségi próféciák beteljesedésének, a gyermekségtörténetekben persze már előkerülnek, de igazán csak Jézus halála és feltámadása után erősödik fel Lukácsban ez a szándék, mintha a történet lezárulása után lenne meg csak a kellő tisztánlátás ahhoz, hogy megértsük, felfogjuk, mi is történt vele és miért. Vagyis hogy ki is volt köztünk valójában.
Az Emmausi tanítványok történetében külön kihangsúlyozza azt, hogy Jézus maga segít az értékelésben. Hogy mennyi prófécia teljesedett be az ő személyében. Míg végül itt, az evangélium végén is erre kerül a hangsúly: Jézussal az történt, amit a próféták megjövendöltek.
Külön kiemelve azt, hogy így kellett szenvednie és feltámadnia a halálból.
Itt van nálam egy olyan pár lapból álló összeállítás, melyben azokat a próféciákat gyűjtötték össze, melyek beteljesedtek Jézusban. Összesen háromszáz, de ebből 68 kiemelten fontos. Meglepő talán, hogy mennyire sok vonatkozás van: Ezeknek a próféciáknak Jézusra vonatkoztatásában egy nagyon fontos igény nyilvánul meg. Annak a kifejezése, hogy Jézus hite, és a Jézusban való hit szerves folytatása az izraeliták monoteizmusának.
Miért emeli ki Lukács, hogy Jézus szenvedése és halála, valamint feltámadása is ószövetségi próféciák beteljesülése volt. Azért, mert egy olyan váddal kellett Jézus első követőinek szembe néznie, mely szerint Jézus azért halt meg, mert Isten nem hallgatta meg a kérését, nem szabadította meg a halálos veszedelemből. A korabeli rabbik írásaiban Jézust Eszterrel, a fiatal és szép zsidó lánnyal és az ő történetével állították párhuzamba, aki a népért halálos veszedelmet vett magára, amikor Ahasvérus királyhoz hívatlanul beállított, megszegve a perzsa udvari protokollt, mely ilyen esetre halálbüntetést helyezett kilátásba.
Eszter ebben a halálos veszedelemben Istenhez kiáltott, és Isten meghallgatta imádságát, míg Jézus – Eszterhez hasonlóan szintén Istenhez imádkozott, de ő hiába, mert Ő mellette nem volt ott Isten, nem segített neki.
Ennek a vádnak az evangéliumi megfelelője – a főpapok szájából hangzott el: másokat megmentett, magát nem tudta megmenteni.
El lehet képzelni azt a bizonytalanságot, melyet ezt a rabbinusi érvelés kiválthatott. Mert tényleg, tulajdonképpen miért kellett Jézusnak meghalnia?
Lukács evangélista válasza erre ez volt: mert így volt megírva az Ószövetség prófétai könyveiben:
Mert Ő volt az a sarokkő, melyet megvetettek /Zsolt 118,23
És a megütközés köve /Ézs 28,16
Egy barátja árulja el /Zsolt 41,9
Eladja harminc ezüstért /Zakariás 11,12
Ok nélkül gyűlölték /Zsolt 35,19
Bűnösökkel együtt feszítették keresztre /Ézs 53,12
A testét átdöfték /Zak 12,10
Kivégzése során megszomjazott /Zsolt 22,16
Halála után a gazdagok között kapott helyet /Ézs 53,9
És feltámadt a halálból /Zsolt 16,10-11
Természetesen minden bizonyítás csak kísérleti jellegű lehet akkor, amikor Hitről van szó. Hiszen csak azok számára volt és van ezeknek a bibliai hivatkozásoknak perdöntő jellege, akik igazolást keresnek valamire, amit úgy akarnak gondolni.
Ezeknek a bibliai hivatkozásoknak az ismerete talán abban segíthet bennünket, hogy megértsük jobban az újszövetség keletkezését, de nem segítenek bennünket annak a kérdésnek a megválaszolásában, hogy miért kell a Megváltónak meghalnia?
Tényleg: miért? Miért kell az erőszaknak a gyilkolásnak helyet kapnia a megváltás művében. Miért kell teret engedni neki?
Miért kap egyáltalán szerepet az erőszak és a gyilkolás a megváltó történetében?
Ennek megválaszolásában egyáltalán nem segít sem az, hogy Jézust, mint húsvéti bárányt mutatja be János evangélista, azaz ahogy a húsvéti bárányt feláldozzák, úgy áldozzák fel Jézust is. Mert mi szükség volt a húsvéti bárány feláldozására?
Mivel ilyenformán nem jutunk előbbre, meg kell állapítanunk, hogy az imént a kérdés rosszul volt feltéve: Mert nem azt kell kérdeznünk, hogy Jézusnak miért KELLETT meghalnia, hanem úgy, hogy Jézus meghalt. Nem azért, mert meg kellett történnie, hanem azért, mert sajnos megtörtént. Bár előre sejthető volt, mégsem kellett, hogy megtörténjen, hanem megtörtént.
Megtörtént, miként a mádi özönvíz, vagy a Cunami, a tájföldi szökőár Karácsonykor, vagy szeptember 11-i merénylet 2001-ben, vagy mint a holocaust, és a Don melletti II. Magyar Hadsereget ért katasztrófa és a Trianoni Békekötés és sorolhatnám. Ne ragadjunk le a példáknál! Csak annyit szögezzünk le, ezek a szörnyű események nem kellett, hogy megtörténjenek, hanem megtörténtek. Legfeljebb annyi a különbség köztük, hogy egyik-másik természeti katasztrófa, míg a többiben az ember az elkövető.
A baj sosem kell, hogy megtörténjen, hanem megtörténik. Ha majdnem megtörténik, vagy nem úgy történik, ahogy az agresszorok tervezték, akkor még mondhatja valaki, amikor őt, vagy közvetlen környezetét érte támadás, erőszak, hogy: Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten jóra fordította azt, ahogy azt József mondta testvéreinek.
Ez talán a Biblia egyik legfontosabb mondata. Azt is mondhatnánk, hogy kulcsmondat. Történt valami szörnyűség, és valaki, aki az erőszak elszenvedője volt, azt mondja, hogy Ezt Isten jóra fordította. Isten képes volt az emberi bűn, gyilkos indulat konkrét megnyilvánulásait felülírni, átfordítani.
Ambrosius egyházatya hasonlította össze először Jézust és József történetét és ebből az összehasonlításból bizony termékeny hitbeli felismerések származnak.
Az erőszakot, önzést, bűnt, amit Jézus elszenvedett, Isten jóra fordította. Ez a jóra fordítás a feltámadás. Ily módon többet láthatunk meg Isten felénk megnyilvánuló jóságából, mint korábban. A végső állapot többet mutat meg, nagyobb és erősebb bizalmat ébreszt, mint az azt megelőző.
„Bár ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten jóra fordította azt.” Mondja József, aki – mai lélektani ismereteink alapján – egyáltalán nem egy könnyen kimondható mondattal zárja le közte és testvérei közötti konfliktust. Ebben a mondatban ugyanis az emberi élet titka benne van.
Az, amit Eric Berne osztályozása szerint csak egy olyan ember képes kimondani, aki abba a kategóriába tartozik, melyet így határozhatunk meg, „Én rendben vagyok, Te rendben vagy.” Pozitív mérlegű az énképe és a másokról alkotott képe egyaránt.
Berne négyféle alapbeállítódást különböztetett meg: Az első ez volt, ez az „Én rendben vagyok, Te rendben vagy.” A második: „Én nem vagyok rendben, Te rendben vagy”, a harmadik „Én rendben vagyok, de te nem.” És Végül a legsérültebb: „Én nem vagyok rendben, és Te sem.”
Két napja az Ifjúsági Osztály szervezésében konferenciavezetők tréningjén vettem részt, ahol előkerült az úgynevezett tranzakcióanalízis, melynek éppen ez a Berne-féle osztályozás az alapja. A Tréning vezetője szerint egy nyári ifjúsági konferencia, tábor sikere sokban múlik azon, hogy a résztvevők közül milyen arányban vannak a „Te rendben vagy és rendben vagyok” – alapfelfogású emberek, mert ezek úgymond elviszik a konferenciát.
A megállapítás persze kiterjeszthető az egész társadalomra is. Egy társadalom, egy nép sorsa, jóléte jórészt azon áll, hogy tagjai között mennyi a kétszeresen pozitív gondolkodású ember, azaz mennyi olyan ember van, aki megkapta a megfelelő gondoskodást és szeretet gyermekkorában, mint a bibliai József.
Mennyi olyan ember van, aki képes ilyen, vagy ehhez hasonló mondatokat kimondani, akkor, ha rossz dolgok történtek vele: Isten jóra fordította.
Az Evangélium útnak indító lendületes missziói parancsa ennek a szemléletnek a gyümölcse. Rosszat terveztek Jézus ellen: sőt, meg is ölték, keresztre is feszítették, de Isten jóra fordította: feltámasztotta.
Ez a jó hír, az örömhír. Hiszen örülünk annak, hogy képesek vagyunk a jót meglátni, hogy nem ragadtunk bele a gyűlöletbe, hogy a veszteségben is meglátjuk a továbblépés, a továbbélés lehetőségét, hogy a szeretet és az élet legyőzi a bosszút és a sebeket nem „elvakarjuk”, hanem hagyjuk begyógyulni. És Isten ennek a jót meglátni képes élethelyzetnek ad Igazat: ezt pártolja, és ennek akar mindinkább teret adni.
Erre a szemléletre kell megtérni, azaz megtenni mindent, annak érdekében, hogy mi magunk és környezetünk képes legyen ilyen végkövetkeztetéssel túllépni, kilépni az emberi természet árnyékos oldalának sötétjéből: Bár rosszat terveztek ellenem, de Isten képes volt jóra fordítani. Persze ez a jóra fordítás nélkülünk, anélkül, hogy mi képesek legyünk meglátni a jót, nyilván nem fog menni. De Isten erre vár, hogy adjunk teret ennek a pozitív szemléletnek.
Van egy mondás, mely szerint: „Ha úrilányt akarsz nevelni, kezdd a nagymamánál.”
