Mózes kiment és elbeszélte a népnek az ÚR szavait, majd összegyűjtött hetven férfit a nép vénei közül, és a sátor köré állította őket. Az ÚR pedig leszállt felhőben, és beszélt hozzá. Majd elvett abból a lélekből, amely Mózesben volt, és annak a hetven vénnek adta. Amikor a lélek rajtuk nyugodott, akkor prófétáltak, de máskor nem. Két férfi azonban a táborban maradt: az egyiknek Eldád, a másiknak Médád volt a neve. Rajtuk is megnyugodott a lélek, mert ők is az összeírottak között voltak. De ők nem mentek ki a sátorhoz, hanem a táborban prófétáltak. Egy szolga meg elfutott és jelentette Mózesnek, hogy Eldád és Médád prófétálnak a táborban. Akkor megszólalt Józsué, Nún fia, aki ifjúkorától fogva Mózes szolgája volt, és ezt mondta: Uram, Mózes, tiltsd meg nekik!De Mózes ezt mondta neki: Miért vagy ilyen féltékeny? Bárcsak az ÚR egész népe próféta volna, és nekik is adná lelkét az ÚR!
A lélek és a lelkiség magától értődő helye az egyház volt és maradt és remélhetőleg lesz is. Ám ha meg kellene fogalmaznunk, hogy mit értünk lelki- illetve lelkiség alatt, akkor már némileg elbizonytalanodunk, hiszen a lélek egy láthatatlan tartomány, de mégis tapasztalati. Talán ezért okozott és okoz mindmáig annyi nézeteltérést, félreértést a reá való hivatkozás.
Akkor, amikor valaki a lelkit és a lelkiséget akarja számon kérni mások szolgálatán, valójában saját tapasztalatait tükrözteti más ember tapasztalataival. Amit lelkinek, vagy lelkiségnek hívunk, ritkán áll csupán és ténylegesen lelkinek nevezhető összetevőkből.
Régi gyakorlati teológiai tétel, hogy mindenki a saját megtérés – élményéből indul ki, és egy életen át annak szemüvegén keresztül ítéli meg mások hitét, illetve lelkiségét. Szubjektív tapasztalatok alapján akarunk következtetni egyetemes jelenségekre, ami nyilván problémák sorát szüli.
Jóleső érzéssel tölthet el bennünket, hogy mostani ünnepünkön nem kell belebonyolódnunk a lelkiség kérdéseinek útvesztőjébe, hanem a felolvasott ige nyomvonalán haladhatunk.
Ma, Pünkösd Ünnepén egy kevéssé ismert ószövetségi történet kerül elénk. Főszereplője Mózes, aki mellett ott látjuk a buzgó tanítvány-utódot, Józsuét. Emellett szerepel még hetven gondosan kiválogatott ember, akik arra vállalkoznak, hogy a Mózesre nehezedő felelősséget, terhet átvállalják.
A felolvasott szakasz a történet végkifejlete: Azzal kezdődött, hogy Jethro, Mózes apósa – látva, hogy milyen módon végzi Mózes a nép vezetésének szolgálatát, hogy reggeltől estig ott áll az egész nép Mózes előtt, azt mondta: - „Rosszul csinálod a dolgot! Teljesen kifáradsz te is, de ők is. Ezért válassz ki magad mellé derék, istenfélő férfiakat, és tedd közöttük elöljárókká.” Mózes megfogadja a jó tanácsot, de ennek a hetven embernek a „beiktatását” jó időre elsodorják az események. Hosszú idő után kerül csak rá sor. Sok nyomasztó, válságos, sőt egyenesen katasztrofális eseményt követően.
A mannahullás után, a pusztai vándorlás egy viszonylag nyugalmas időszakában kerül sor a hetven vén lelki felavatására, melyet különösen plasztikus jelképekben mesél el Mózes 4. Könyve. Egy alászálló felhőt látunk, melyben Isten rejtőzködik. Majd mintegy kinyúl a felhőből és szakít abból a lélekből, mely Mózesben volt és adott abból a hetven férfiba.
A történet azt mondja, hogy a lélek megcsorbítás nélkül osztogatható, adható tovább. Mózes nem lett kevesebb attól, hogy a benne való lélekből a másik hetven ember is kapott.
Ennek a történetnek a tükrében úgy tűnik, hogy a lélek, vagy a „lelki” az, ami attól, hogy megosztjuk, nemhogy gyengülne, hanem éppen hogy felerősödik. A hetven férfi rögtön prófétai elragadtatásba esett.
Kínálkozik ezek alapján egy fontos következtetés: az a lelki, ami nemhogy csorbul attól, hogy megosztjuk, hanem éppen hatékonyabbá válik.
Azok, akik ezt a történetet a pünkösdi igehirdetési alapigék közé felvették, a lelket a vezetői képességekkel azonosították.
Részben igazuk van, hiszen ideális esetben a vezetés lelkiség kérdése. A Vezető – egyben lelki vezető is. Ha a vezető lelkileg sérült, akkor ezt az egész közösség, vagy irányítása alá eső csoport megsínyli. Ha viszont ép lelkű, akkor mindenki számára erősítő, pozitív kihatású lesz működése.
De a lelkiség azért nem kizárólag vezetési ügy. Másként fogalmazva: nem csupán alá és fölérendeltségekből állnak az emberi kapcsolatok. Alapigénk éppen ezt mondja el.
A mózesi lélek megkapása után a hetven vén prófétálni kezd. Hogyan kell ezt érteni. Ebben segítségünkre lehetnek azok a későbbi bibliai könyvek, kiemelten a Sámuel könyve, melyben a prófétálás jelentésének a lényegére rátalálhatunk. Saul a szereplője ennek a történetnek. Aki apja szamarainak keresése közben egy prófétákból álló társasággal találkozott és őt magát is hatalmába kerítette a prófétai révület. Erről a prófétai révületről később megtudjuk, hogy Saul még akkor is beleesett, amikor mint Dávid ellensége, halálra kereste riválisát, és egy alkalommal – előbb összes követe, majd maga is Sámuel – társaságában – prófétai révületbe esett, ami megfelel az önkívületi állapotnak: meztelenre vetkőzött, és napokig így feküdt, mit sem tudva a külvilágról.
Sámuel I. könyvének leírása annyiban érdekes, hogy szűkszavúsága mellett, minden értékítélet nélkül közöl, nem értékeli, hogy miről is van szó: valószínűleg azért, mert a könyv megírásakor még gyakorlat volt a prófétai révületbe esés.
Mary Dauglas antropológus a „két test” című írásában foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy létezik-e úgynevezett természetes viselkedés, és arra a véleményre jut, hogy nem:
„természetes" viselkedés – mondja - egyáltalán nem létezik. Minden testi tevékenység – az evés és a mosakodás, a járás és a pihenés, és persze mindenekelőtt a szexuális tevékenység – világosan magán viseli társadalmilag, szociálisan közvetett tanulási folyamatok nyomait.
Az emberi testet – mondja Douglas - mindenkor és minden esetben úgy tekintik, mint a társadalom képmását, hogy egyáltalán nem lehetséges a testnek „természetes", a szociális dimenziótól mentes felfogása és szemlélete.
És azt mondja: minél hierarchikusabb egy társadalom, annál inkább ellenőrzés alatt van minden testi tevékenység, és ha egy társadalom szerkezete nem, vagy alig rendelkezik alá- és fölérendeltséggel, akkor a testi megnyilvánulások szabadabbak.
Ennek a kutatásnak rendkívül izgalmas következtetései vannak a lelkiségi mozgalmakkal kapcsolatosan.
Mert, mint állítják az antropológusok: a legtöbb vallási mozgalomban megvan a korlátlan lelkesedés kezdeti szakasza, /az „efferveszcencia", ahogy Durkheim nevezte/. Az emóciók ebben a szakaszban túlfokozottak, a formális szabályozás minden megnyilvánulása ellen elkeseredett harc folyik, a vallási tevékenység a transz, a glosszolália, az egész testben való remegés formáit ölti. A dogmatikus megkülönböztetések ilyenkor valami rossznak számítanak, és a mozgalom tagságát semmilyen irányban nem korlátozzák, az inkább lehetőség szerint mindent átfogó csoportnak tekinti magát. A lelkesedésnek ez a fázisa általában a szektaalakítás fázisába vagy egy új hitvallás formáiba megy át. De ez nem jelenti azt, hogy a kezdeti lelkesedésnek minden esetben a rutin medrébe kell terelődnie, hogy végül a semmibe torkolljon. Az is lehetséges, hogy korlátlan ideig fennmarad a vallási aktivitás állandósult formájaként. Ennek egyetlen előfeltétele, hogy a társadalmi szervezettség szintje elég alacsony és a társadalmi szerepkészlet elég strukturálatlan legyen.
Mindebből az következik, hogy a transz, az önkívület, a nyelveken szólás, és az egész testben remegés minden olyan csoport között megjelenik, ahol nincsenek szilárd határok társadalmi szerepek között, ahol a közösség tagjai között nem tisztázottak az alá- és fölérendeltségi viszonyok.
Mindazok a jelenségek tehát, melyeket szektaalapítók a Szentlélek ajándékainak szoktak titulálni, valójában egy olyan természetűek, melyek vallási meggyőződésre való tekintet nélkül, Ausztráliától Európán át a Tűzföldig, minden olyan közösségben szükségképpen megjelennek, ahol a tagok egymás közötti viszonya még szervezetlen, nincs különösebben behatárolva.
Nem tudjuk, hogy ez a hetven ember, aki Mózes maga mellé kívánt venni, hogy segítsék őt lelki vezetői tevékenységében, milyen reményekkel indultak. De azt tudjuk, hogy olyan lelkesültség jellemezte őket, amely leginkább egy új szekta megszületéséhez hasonlít. És még azt tudhatjuk, hogy ettől kezdve magukat Mózessel egyenrangúnak tartották.
Ez a Eldáddal és Medáddal kapcsolatos kis incidensből derül ki. Ők is részei a hetven tagú csoportnak, de nem vesznek részt az ünnepségen, de a prófétai révületet ugyanúgy átélik, mint a többiek. Hiányzásuk, a buzgó Mózes-tanítvány – Józsué szemében felér egy lázadással. Javasolja is Józsué Mózesnek, hogy tiltsa el őket. Ám Mózes viselkedésüket nem tartja sem sértőnek, sem lázadónak: Bár a nép minden tagja próféta lehetne, bár másoknak is lehetőségük lenne, hogy átélhessék ezt az élményt.
Ahogy Mózes erre a provokációra reagál, abból kiderül, hogy számára nem az a kérdés, vajon mostantól kezdve is érvényes lesz-e az ő elsőbbsége a többi hetven vén előtt, hanem az, hogy minél többen lehessenek részesei az élménynek. Minél több emberre ragadjon át a lelkesedés.
Bár tisztában van a korlátokkal, a valósággal, azért szavai inkább sóhajhoz hasonlóak: Milyen jó is lenne… De tudjuk, hogy nem így van. Sajnos.
Mi magunk is felsóhajthatunk Mózessel együtt: milyen jó is lenne… Milyen jó lenne, ha még mások is velünk ünnepelnének, ugyanúgy vágyódnának Isten közelségének megtapasztalására, mint mi!
Sokan bizonyára valami mást tartanának a Szentlélek művének, nagyszerű ajándékának, mint a közösséget, melyben átélheti az ember az elfogadást, és a Szenttel való találkozást. Talán az a baj, hogy az emberek egy jó része nem tudja, hogy Jézus óta a szenttel való találkozás élménye és az emberi közösség élménye ugyanazt jelenti.
Mert Jézus eljövetele óta rá kellett döbbennünk nekünk keresztyéneknek, hogy Isten nem máshol és nem más módon, mint emberi érintéseinkben, szavainkban, együttléteinkben akar jelen lenni.
Isten az emberi kapcsolatokban ölt alakot, ölt testet, Emberek együttléte, találkozása a színtere az ő reális prezenciájának. Szentlelke is emberi kapcsolatainkban jelenik meg.
Bár mind többen felismernék ezt! Ezért mondhatjuk Mózessel együtt: De jó lenne, ha mindenki prófétálna – ha mindenki átélhetné az emberi közösségben a Szentlélek, Isten lelkének jelenlétét, mely olyan, hogy minél inkább megosztjuk, annál többet kapunk belőle vissza. Ámen
