Szentháromság ünnepe

A szentháromság ünnepét ünnepeljük ma, mely egyúttal az Istenbe vetett hit, a hit megvallásának, vagyis a hitvallásosságnak is az ünnepe.
Hitvallást tenni: milyen ma hitvallónak lenni? Sosem volt könnyű, hát manapság sem az.
Akik igyekeznek követni ezt a bizonyos Nagy Könyv című kulturális kampányt, mely az olvasási statisztikákat hivatott javítani, azok tudják, hogy – az angoloktól átvett könyv versenyben a közszolgálati TV is szerepet kapott, és hogy – mint egy igazi angolszász tárgyaláson, esküdtszék előtt a védők a maguk választotta könyvet, tanúk felvonultatásával, védőbeszéddel jobb pozícióba juttatni. Belenéztem a versenynek abba a részébe, mely Bulgakov „Mester és Margaritáját ütköztette Coelho Alkimistájával.
Felfigyeltem valamire. Egy nyíltan teológiai, istenhittel kapcsolatos könyvről, mint amilyen a Mester és Margarita, így beszéltek, mintha annak ilyen tartalma nem is volna. Amikor pedig az egyik megszólaló arról beszélt, hogy ő hisz a jelekben, mély átéléssel és meggyőződéssel, akkor rá kellett jönnöm arra, amit úgy egyébként nagyon jól tudtam – eddigi, élőző évtizedekben begyűjtött tapasztalataim alapján, hogy nem volt „ízléses” a hitről beszélni, főleg nem arról, hogy valaki éppen hitvallásos keresztyén.
Régen ezt még az ember valahogy másként kezelte, na de ma!? Ma miért nem lehet a TV-ben, ország világ előtt elmondani, hogy valakinek rokonszenves, és példaértékű az a fajta istenhit, melyet Bulgakov fogalmazott meg a Mester és Margaritában?
Ma is még érvényes, hogy nálunk Magyarországon nem ízléses hitről, Istenről beszélni, a templomon kívül.
Márpedig ha a társadalmi normák valamit ízléstelennek bélyegeznek, akkor ez az értékítélet még akkor is hat ránk, ha mi éppen szeretnénk Istenről, vagy a hitről beszélni.
Korunk nem kedvez a hitvallásoknak. Nem is nagyon születnek. Az érdeklődés irántuk meglehetősen csekély.
Éppen ezért, ha valaki csak annyit mond, hiszek a jelekben, már ez is nagy dolog, amihez gondolatban még sok minden hozzátehető, amit a köznyelv etikája nem enged meg.

Alapigénk kezdőmondata egy hitvallás: talán az egyik legrégebbi. Első szava miatt úgy hívják: Sömá. Az ószövetségi kor után ez a mondat vált az egyik legfontosabbá, melyet az egyistenhitű zsidóság tagjainak naponta többször is el kellett imádkozni.
Hadd mondjak egy példát arra, hogy ennek a mondatnak milyen nagy a respektusa és mennyire elképzelhetetlen a hívő zsidóság léte e nélkül a mondat nélkül. A Sömá egy mártírnép hitvallása. Rabbi Akiba a kínzókamrában a Sömát imádkozta. Luci Adelsberger mondta el, hogy 1944-ben Auschwitzban sok száz hitsorsosa a Sömá-val az ajkán vonult be a krematóriumba.

Talán többen emlékeznek még: Gorbacsov idején lehetőséget kapott az oroszországi zsidóság arra, hogy Izrael állam területére betelepülhessen. A probléma csak az volt, hogy hivatalos iratok, anyakönyvek, melyekkel valaki izraelita voltát igazolni tudta volna, jórészt megsemmisültek, nem álltak rendelkezésre. Ebben a helyzetben, amikor a lényegesen magasabb életszínvonal csábítása nagy kísértést jelentett sok oroszországi állampolgár számára és bizony sokan késztetést éreztek arra, hogy hovatartozásukat meghamisítva izraelitának adják ki magukat. Mit tehetett ebben a helyzetben az izraeli kormány, hogy a gazdasági menekülteket kiszűrje. Annak Idején Muntag Andor egykori ószövetséges professzorunk mesélte, hogy hogyan oldották meg a problémát:
A betelepülni szándékozókat a reptéren egyenként behívták egy külön helyiségbe, és egyetlen kérést intéztek hozzá: mondja el a Sömá-t. Ha el tudta mondani, mehetett, várta a repülőgép, ha nem, visszaküldték. A megoldás tehát ez volt, aki nem tudja elmondani héberül a sömá - hitvallást, azt, melyet elvileg naponta többször el kellene imádkoznia, annak mi keresnivalója van Izrael államban?

Alapigénkben egymás mellett áll az istenszeretet parancsa és a hozzá kapcsolódó tilalom: hiszen Istent szeretni nem lehetséges úgy, hogy egyúttal ez a viszony ne kizárólagos legyen.
A vallástörténet tudományának egyik megalapítója, Max Müller annak idején megalkotott egy fogalmat: a henoteizmust. Ezzel a fogalommal azt a tapasztalatot igyekezett kifejezni, hogy többistenhitű vallás tagja is, ha imádkozik a pantheon egyik tagjához, akkor ahhoz úgy imádkozik, mintha csak az az egy létezne. Tehát az imádságban még a többistenhitű ember is úgy imádkozik ahhoz az egyhez, akihez éppen imáját intézi, mintha csak az az egy létezne.

Durva hasonlattal élve: Olyan ez, mint az a szerető, aki vágyaitól fűtve, érzelmeinek kizárólagosságát hangoztatja, aztán, ha megkapta, amit akar, már tovatűnt elkötelezettsége.

Tehát az igazán következetes hit eljut a monoteizmusig, az egyistenhitig, annak az eszményéig, hogy végső soron csak egy Isten van:
„Halld Izrael, a mi Istenünk az ÚR egyedül az Úr.”
Csak egy Isten van. Minden vallás és kultúra számára adott a lehetőség ennek felismerésére, és el is jutnak idáig. Láthatjuk ezt az antik görög kultúrában, vagy az indiai újbrahmanizmusban, mely végül eljut oda, hogy minden isteni megnyilatkozás mögött Visnu megnyilatkozását lássa. A híres Bhagavad Gítá, a magasztos beszéde ennek a dokumentuma. Az egyiptomi vallásban Ehnaton vallási reformja lehet erre példa, és még lehetne további példákat is sorolni, én csak a legismertebbekre szorítkozom.

A Tóra, azaz Mózes Öt Könyvének monoteista hitvallását, a Sömát Jézus is teljes tartalmában vallotta. Sőt, a szeretet megfogalmazását a Sömától elválaszthatatlannak tartotta. Márk Evangéliuma 12. fejezetében van egy történet, mely szerint egy írástudó azzal a kérdéssel fordult Jézushoz, hogy melyik a legnagyobb parancsolat. Erre a kérdésre Jézus a lehető meglepőbb választ adja: mégpedig azért, mert amikor saját üzenetének döntő tartalma felől kérdezik meg, akkor ő a mózesi törvényből vett két szó szerinti idézettel felel:
Jézus ezt mondta az írástudónak: „Az első így szól: Halld Izrael, az Úr a mi Istenünk egyedül az Úr. Ezért szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívvel, teljes lélekkel és teljes erővel. A második ez: Szeresd felebarátodat, mert olyan, mint te.
Jézus válaszát a Sömá-val kezdi, majd az istenszeretet és emberszeretet két mondatát idézi, melyek más-más helyen találhatóak a Tórában. Jézus a Sömá-val kezdi válaszát, ami kifejezte a népével való elválaszthatatlan kapcsolatát.
A további mondatokat jól ismerjük, hiszen gyónási liturgiánkban minden alkalommal elhangzik. Számunkra már elválaszthatatlannak, összetartozónak tűnik a kettő, holott először Jézus idézte őket egymás mellett, egymáshoz kapcsolva őket.

Miért formulázták az istenszeretet parancsát hármas tagolásban: mit akartak a Tóra szerzői ezzel hangsúlyozni?
Ennek az értelmezésében már Jézus idején sok komoly, mély gondolat született meg a rabbinista irodalomban. Ezeknek rövid összegzése:
Teljes szívvel, azaz a jó és rossz ösztönnel, hiszen még a rossz ösztön is „Istennek a kocsija.” Isten szereti a szenvedélyes szívet.
Teljes lélekkel: még ha el is veszi tőlünk a lelkünket, azaz az életünket, akkor is.
Teljes erővel: azaz amikor az ínség kezdődik. Amikor gondot és bánatot küld ránk, akkor is.
„Amikor az ínség kezdődik, dicséretet fogok énekelni Istennek.” – Hangzik egy régi rabbinikus szöveg.
Jézus az írástudónak adott válaszában ezekre a gondolatokra hivatkozik és ezekkel a komoly, szép hitvallás-értelmezésekkel egyetértve mondja azt: ez a hit lényege, Megvallani, hogy Isten Egy, még ha három különböző módon találkozhatunk is vele, mint Atya, Fiú és Szentlélek.

Nyolc éve, amikor még rendszeresen megjelent a „Hang”-című evangélikus ifjúsági lap, egyik számába kértek tőlem egy olyan hitvallás-szöveget, mely az apostoli hitvallást, a Hiszekegyet kellett hogy átfogalmazza úgymond a mai ember nyelvére.
Fogalmazványom kísérleti volt, jó példát jelent arra, hogy mennyire nehéz krédót írni, de arra is bátoríthat, hogy bátorítsak vele másokat is arra, hogy ő is kísérelje meg ugyanezt.
Mert ahogy mindenkinek szüksége van arra, hogy az érzéseit kimondja, úgy az Isten iránti érzéseire is igaz ez, és ezek a kimondott érzések, gondolatok – ha találkoznak más emberek hasonló érzéseivel, az akkor már hitvallássá válhat.
Így tehát a hitvallás Istenre és egymásra találásunk eszköze lehet.

Vallomással tartozunk, hitünket érintő őszinte beszéddel. Róla, az agyonhallgatott és unos-untalan emlegetett Istenről.
Beismerjük, hogy már hallottunk Istenről, és megpróbáltunk hinni benne. Benne, akiről úgy hisszük, hogy rangját tekintve a világ- az Univerzum Ura, de nem evilág istene. Megvesztegethetetlen és kisajátíthatatlan. A Világmindenség nem az otthona, csak működési tere. Az idők kezdetét és végét tudjuk csak egyértelműen Őhozzá kapcsolni./Jel.1,8/ Végeredményben kifürkészhetetlen. Mégis számunkra emberi módon akar megmutatkozni, mint szerető Családfő. Ennek a szándéknak jelei megmutatkoznak a Szent Iratokban és a hagyományban is.
Történelmünk során egyetlen egyszer emberré lett. Egy fiatal lány hordta ki méhében és szülte meg. Jézusnak nevezték el. Alkalmazkodva a kor viszonyaihoz, csak érett férfikorban kezdte meg működését. Szavaiban és tetteiben kortársai felismerhették a Mindenség Urától való származását, mégis éppen a legvallásosabb társadalmi rétegek részéről elutasításra talált. A rövidtávú politikai érdekektől meghatározott döntéshozók hosszú szenvedésre és halálra ítélték azért, mert Jézus egyértelműen kijelentette előttük Istennel való lényegi azonosságát. Időszámítás szerint 30 táján halt kereszthalált. De néhány nap múlva újra életre kelt, időhöz és térhez immár nem kötődő testben, majd eltávozott egy számunkra megközelíthetetlen helyre, ahol - személyi különbözőségben de lényegi egységben Istennel - várja a nekünk kiszabott türelmi idő végét.
Addig pedig a Vele való értelmi és szívbeli közösséget létrehívó "Vigasztaló" van velünk, akit szerepét tekintve Jézus Ösztökélőnek nevez./ApCsel 9,5/ Ő a világunk eseményeitől nem függő Sodró, mely Istentől és Fiától jön. Ő gyűjt egybe és alkot belőlünk olyan közösséget, ahol a vonzó jézusi személyiség a tájékozódás egymáshoz való viszonyunkra nézve. De Jézussal, mint az emberi módon megmutatkozó istennel nem csak a példa és a lelki-szellemi azonosulás igénye tart össze minket, hanem a szentségek révén/keresztség, úrvacsora/ Vele testileg is közösségben lehetünk, mert ez az Ő szándéka, bár számunkra felfoghatatlan ennek mikéntje. Jézusnak köszönhetően életünk olyan módon nyeri vissza majd Isten eredeti szándéka szerinti romolhatatlan formáját, ahogy azt saját feltámadásával kortársai számára megmutatta. Így lett Ő számunkra a Megmentő, a Krisztus. Ámen, azaz úgy legyen ez mindenki számára.