Jézus felemelve a hangját ezt mondta: „Aki hisz énbennem, az nem énbennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem; és aki lát engem, az azt látja, aki elküldött engem. Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon a sötétségben. Ha valaki hallja az én beszédeimet, és nem tartja meg azokat, én nem ítélem el azt; mert nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem. Aki elvet engem, és nem fogadja el az én beszédeimet, annak van ítélő bírája: az az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon. Mert én nem magamtól szóltam, hanem aki elküldött engem, maga az Atya parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak, és mit beszéljek. Én pedig tudom, hogy az ő parancsolata örök élet. Amit tehát én mondok, úgy hirdetem, ahogyan az Atya mondta nekem.”
A Brit főváros elleni terrortámadás után vagyunk. Én csak pénteken értesültem róla. A napilapokból olvastam róla beszámolót, láttam a fényképeket.
Aztán annak szerettem volna utánanézni a világhálón, hogy a szakértők véleménye szerint milyen célból követték el a merényletet. Elkeserítő volt látni, hogy a legtöbb magyar nyelvű internetes oldal igyekszik olvasóját megnyugtatni, hogy a merényletnek csak korlátozott lesz a gazdasági hatása.
Hogy köze lenne a 2012-es olimpiai játékok megrendezési jogához, ez kétséges. Már csak azért is, mert a nagy esélyesnek mindenki Párizst tartotta, nem Londont. Egy ilyen merényletsorozatot pedig biztos alapos felkészülés előzhetett meg. Kizárásos alapon csak a skóciai G8-ak találkozójára gondolhatunk, mint olyan eseményre, mely indokolná a mostani terrortámadást, de persze ez csak találgatás.
A 2004-es madridi merénylet esetén ez egyértelmű volt: a véres merényletsorozat azt volt hivatott elérni, hogy az emberek ijedtükben azonnal hatalomba segítették a szocialistákat, akik régóta ígérték, hogy kivonják a spanyol katonai erőket Irakból.
Most még nem tudni, mi volt a céljuk, de előbb-utóbb ki fog derülni. Annyi azonban biztos, hogy a nyugati világ nem szabad hogy engedjen a terror nyomásának. Sokkal nagyobb baj következik akkor, ha meghátrál, mint ha bátran fel veszi a harcot, és nem hagyja magát megfélemlíteni.
Ma és kétezer évvel ezelőtt a tét nagyon hasonló. Hagyja-e magát az ember megfélemlíteni, vagy bátran kiáll meggyőződése mellett.
Alapigénk a templomtisztítás történetéhez kapcsolódó beszédek közé tartozik. Közvetlenül azután hangzik el, hogy János elmondja: még a vezetők közül is sokan hittek benne, mégsem vallottak színt, nehogy a zsinagógából kizárják őket.
Megfélemlítés és hit, terror és hit áll egymással szemben. A belső, lelki küzdelemnek ez a színtere, János evangéliumának ebben a szakaszában. Ebben a belső küzdelemben lévő embereknek szól ez a beszéd, melyet egyébként úgy értelmezhetünk az evangélium időrendjében, mint Jézus utolsó szavát a világhoz.
Miért érdemes hallgatni Jézus szavára? A hallgatók, akik a zsidó küldetésjoggal tisztában voltak, azok számára Jézus érvelése azt fejezte ki, hogy a Fiú Atyával való egysége nem valami elvont, lételméleti kifejezés, hanem, funkcionális, jogi: A küldött minden jogot élvez, ami a küldőnek járna. Pontosan ugyanaz az elbánás jár neki, mint annak, aki küldte. Ugyanez a jogi, funkcionális szemlélet határozza meg Mt 10,40-ben a tanítványi kiküldetést is. Jézus és az Atya egységének alapja a küldő és a küldött küldetésjogi alapon vett majdnem azonossága.
A rabbinikus zsidó gondolkodás szerint a küldött /saliah/ majdnem a küldővel azonos jogokkal bír. A Halákha szerint: „Az uralkodó küldötte olyan, mint maga az uralkodó.”
Jézus az istennel való kapcsolatát ebben a fogalomban határozza meg: saliah, vagyis „küldött”, vagy másként szólva: „képviselő” . Akinek megbízatása, hogy reprezentálja küldőjét. Az Atya és Jézus kapcsolatát /Borgen nyomán/ hat pontban lehet összefoglalni:
1. A küldött hasonlít ahhoz, aki küldi (Jn 12,44-45; és Jn 15,23)
2. A küldött olyan magasan áll, mint az a személy, aki küldi (Jn 5,23)
3. A küldött a küldőjének a megbízatását teljesíti (Jn 6,38)
4. A küldő átadja a jogait és tulajdonát a küldöttnek (Jn 17,6)
5. A küldött jelentést tesz a küldőnek (Jn 13,3)
6. A küldött más küldötteket kell, hogy kijelöljön önmaga helyett (Jn 20,21)
Ezért tehát Isten, a küldő, Jézuson, a küldöttön, az ő képviselőjén keresztül cselekszik a világban. Különösen is a Kereszt által meghatározott protestáns teológiai felfogás összefüggésében fontos ez a konklúzió. Jürgen Moltmann írja a „Megfeszített Isten”-ben: „Isten nem nagyobb, mint Jézus az ő alázatában, nem dicsőségesebb, mint Jézus az ő megadásában, nem hatalmasabb, mint Ő ebben a tehetetlenségében, és nem istenibb, mint Ő ebben az emberségében.”
Hamvas Béla mondja, hogy a sötétség nem a fény ellentéte, hanem a fénytől való rettegés. Jó alkalmazása ez János Evangéliuma szemléletmódjának. Jézus elutasítása engedmény, behódolás a sötétségnek. A zsinagógából való kizárás fenyegető lehetősége még az elvben egyetértőket is eltántorítja. Ebben a háttérben kell a sötétséget értelmeznünk. A sötétség és félelem, - vagy annak aktív formája a megfélemlítés – egymás szinonimái. Jézus az Atya nevében lép fel a félelemmel, a megfélemlítéssel szemben. Ahogy Eugen Biser írja egyik tanulmányában:ii”…/Jézus/ szakított a szolgaság és a félelem vallásával, áttörte az isteni megközelíthetetlenség falát, száműzte az istenképből a félelmetesség árnyékát, hogy abban a feltétlenül szerető Atya arcát juttassa érvényre.”
Jézus ezért jött világosságul ebbe a világba, hogy aki hisz benne, ne maradjon a sötétségben, ne a szolgaság és a félelem vallását éltesse és reprodukálja tovább.
Igen elgondolkodtató, amit Alexander S. Neill a fegyelem, a vallás és az ördögben való hit összefüggéséről íriii. Gondolatmenetében a fegyelem és a félelemkeltés eszközeivel való élés igénye egy belső kudarcból táplálkozik. Azt mondja, a fegyelem az önutálat kivetítése. „A felnőtt azért küzdött egész életében, hogy tökéletes legyen, szánalmas kudarcot vallott, és a tökélyt most a gyerekeiben akarja megvalósítani. Mindennek az az oka, hogy képtelen szeretni. Mert úgy fél az örömtől, mint az ördögtől. Természetesen ezért találta ki az ember az ördögöt, azt a fickót, akinek a legjobb dallamai vannak, aki imádja az életet, az örömöt és a szexet. A tökéletesség célja az ördög legyőzése. És ebből a célból fakad a vallás…”
Neill vallásról alkotott véleménye nyilván rémes egyházi tapasztalatokból táplálkozott, de véleményéből nyilván megértjük, hogy miért olyan fontos, hogy semmilyen dogmatikai teljességigény nem állhat útjába annak a világosan megfogalmazott jézusi igének, hogy: „…Aki hisz énbennem, ne maradjon a sötétségben.” (Jn 12,46)
Jézus elszenvedi az elutasítást. Az ő küldöttjeinek is ez a sorsa. A próféták a kudarcban élnek és lélegeznek, mondja Buber. Ahogy Jézus láthatólag tudott róla és számolt az elutasítással, úgy kellene nekünk is – jézusi méltósággal – eltűrni. Bonhoeffer „Követésében”iv foglalkozik az elutasítás kérdésével: „…A buzgalom, mely nem veszi figyelembe az ellenállást, egy győztes eszmével cseréli össze az evangélium szavát. Az eszme fanatikusokat követel, akik nem veszik figyelembe az ellenállást. Az eszme erős. Isten szava azonban olyan gyenge, megengedi, hogy az emberek megvessék és elvessék. Vannak az Ige számára megátalkodott szívek és ajtók. Az ige felismeri az ellenállást, melybe ütközik, és elszenvedi. Ez kemény felismerés, az eszme számára nincs lehetetlen, az evangélium számára vannak lehetetlenségek… Az Ige tanúi gyengébbek ezzel az Igével, mint az eszme propagandistái. Viszont ebben a gyengeségükben szabadok a vakbuzgók beteges nyugtalanságától, hiszen az igével szenvednek… Mit kell tenniük a tanítványoknak a bezárt szívek láttán? Ott, ahol nem sikerül bejutni a másikhoz, be kell vallaniuk, hogy semmilyen módon nincs joguk vagy hatalmuk a többiek felett, hogy semmiféle közvetlen bejárásuk nincs hozzájuk, számukra ezért a többiekhez vezető út egyedül ahhoz a személyhez visz, akinek ők maguk és a többiek is a kezében vannak.
Jézus ebben a szakaszban, alapigénkben kifejezetten hangsúlyozza, hogy „Nem magamtól szóltam!” (Jn 12,49) Emlékeztethet ez bennünket arra a talmudi elvre, mely szerint: „aki parancsra cselekszik, magasabb helyen áll, mint aki nem parancsra cselekszik.”
Számunkra, akik az okos utókort képviseljük, egy kérdés szinte minden vitát körülvesz, meghatároz, és ez a legitimáció. Mintha Jézusnak végig ezzel a kérdéssel kellett volna küszködnie, hogy aztán a talmudi utókor ezt a sommás mondatot hagyja hátra: „Jesu Hanocri varázslást űzött és félrevezette Izráelt.” Ezzel meg is van indokolva a reá kimondott halálos ítélet.
Legitimációs kísérletei süket fülekre, bezárt ajtókra találtak. Bár mindent elkövetett, hogy önmagán túlra mutató bizonyságtételét elfogadtassa, ez mégsem lett eredményes abban az értelemben, hogy kellő ellensúly lehetett volna a „szolgaság és félelem vallásával” szemben. Személyén, egyéniségén sokan mégsem láttak túl. Csak őt látták, és nem látták mögötte azt, aki elküldte, a Küldőt, az Atyát. Isten-közvetítését csupán önkifejezésnek vélték. Üzenetét illegitimnek tartották.
„A pap vége” című régi hatvanas évekbeli csehszlovák filmben a Jézus–történet ilyen jellegű adaptációjára tettek kísérletet. A főszereplő egy sekrestyés, aki egyházi ügyben az egyik közeli faluba kell, hogy menjen, ahol nincs plébános. A körülmények úgy hozzák, hogy papnak nézik. Tiltakozását nem veszik észre, vagy nem veszik figyelembe, és csodákat kezdenek neki tulajdonítani. Rövid működése alatt a falu megváltozik. Az emberek újra templomba járnak, nagy az adakozókedv. A gyóntatáshoz sorokban állnak az emberek. Míg végül elérkezik a püspöki vizitáció ideje. Kiderül a csalás és az álpap menekülés közben balesetet szenved és meghal. Helyreáll a „rend”. Az illegitim pásztor immár „nem vezeti félre” a falubelieket.
Gondoljuk végig: megváltásunk, üdvösségünk sem múlt máson, mint egy rövid, pár évig tartó „rendbontáson”, némi illegitimnek tartott intermezzón.
A hitnek ennyi direkt, kendőzetlen látás adatik meg. Kevés valós, megkérdőjelezhetetlen bizonyíték áll a hit mögött, de az a kevés is képes felnyitni szemünket, ha nem homályosítják el a mindig változó, de lényegileg ugyanolyan természetű körülmények.
Jézus ma is így szól hozzánk: „Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon sötétségben.” Jn 12,46
Ámen
