Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján, hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra. Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.
Múltkor hat és három éves fiammal kimozdultunk egy kicsit otthonról. A Dombos – tanyánál kötöttünk ki, ahol sok törmelék volt, fél téglák, téglák halomban, melyek számukra jónak tűnő játéklehetőséget kínáltak. Rakosgatták őket, hurcolták, ide-oda, míg kisebbik fiam egyszer csak sikoltott és ijedten menekült. Az egyik téglakupac rejtekében ugyanis darázsfészek volt. Szerencsére, nem bántották. A megbolygatott fészek lakói hamarosan megnyugodtak. De attól kezdve figyelmesebben forgatták a téglákat, és szinte mindegyik alatt találtak egy-egy rovart. Hol egy fekete tücsköt, hol egy hatalmas pókot, vagy éppen hangyákat. Elkezdtek fokozottan figyelni a körülöttük lévő rovarvilágra. A riadalom szinte folyamatos volt. Egyik ijedelemből estek a másikba, én pedig nyugtatgathattam őket. Magyarázhattam nekik, hogy a poloskától nincs miért félni, hogy a legyek között van olyan, mely darázsnak, vagy méhnek álcázza magát. Elgondolkodtam azon, hogy számukra, akik még nem tudják, hogy melyik rovartól kell tartani, melyiktől nem, akik számára a világ sok ismeretlen dologgal, élőlénnyel van telezsúfolva, akik ijesztőek, vagy egyenesen félelmetesek, szóval arra gondoltam, hogy nekik valóban milyen rejtélyes és félelmetes a világ. Valójában persze nem annyira, mint amennyire ők látják, és ezen az tud segíteni, hogy látják rajtam, hogy én nem félek, hogy bátran megfogom a poloskát, persze megjegyzem, hogy milyen furcsa erős szaga van. Hagyom, hogy a pók a kezemen végigszaladjon, közben méltatom szépségét, eleganciáját. Ha újabb rovarlény kerül elénk, elmondom, hogy ő is teljesen ártalmatlan, nem kell félni tőle. Ezekből az apró kis mozaikokból, kis puzzle – darabkákból aztán előbb vagy utóbb a valóság helyesebb látása alakulhat ki.
Mert a valóságot tökéletesen nem ismerhetjük meg, egyrészt emberi életünk korlátai miatt, másrészt lelkünket befolyásoló jórészt irracionális tényezők miatt.
Gondoljunk csak bele, ha minket most elvinnének egy trópusi esőerdőbe, ahol hemzsegnek a számunkra teljesen ismeretlen rovarok, hüllők, kétéltűek és egyebek, mi is hasonlóan viselkednénk, mint fiaim az elhagyott romtemplomnál.
Az újkor egyik legjelentősebb evangélikus teológusa Sören Kierkegaard mondta azt, hogy a gyermek attól fél, ami nem félelmetes, a felnőtt pedig attól, ami valóban félelmetes. Ha ez így van, akkor a felnőttséget egész életünkben tanuljuk, és törekednünk kell rá. Nem olyasmi, amit úgy egyszeriben elér az ember, hanem folyamatosan azzá válik.
Pál apostol szeretethimnuszának jól ismert záradékára gondoljunk: „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre.” /1 Kor 13,11-12
Pál apostol két teljesen más összefüggésben, egyik helyen a szeretethimnuszban, másik helyen a Filippi levélnek ebben a felolvasott szakaszában beszél lényegében ugyanarról. Arról, amit minden bizonytalankodás nélkül nevezhetünk egy folyamatnak. Egy olyan folyamatnak, melybe beleállhat az ember, mely megtörténik az emberrel. Eszményi forgatókönyv szerint ez a folyamat a természetes menetében zajlik. A gyermekből felnőtt lesz. A felnőtt pedig elhagyja a gyermeki dolgokat.
Persze ebben a folyamatban adódhatnak olyan helyzetek, amikor ez az átalakulás, átformálódás viharosan, vagy bizonyos értelemben fájdalmasan esik meg.
Gyermekkoromból emlékszem arra, amikor a játékos fiókomba már nem fért bele több játék és általam begyűjtött kacat. Színültig volt, évek sora alatt felgyülemlett állatfigurákkal, műanyag katonákkal és még ki tudja mi mindennel. Elodázhatatlanul eljött a pillanat, amikor le kellett selejtezni azt, ami már nem kellett. Hiszen egy tizennégy éves fiú nem játszik azzal, amivel hat éves korától játszott. Ott volt a fiók mellett a szemetes kosár és én egyenként kézbe vettem minden egyes tárgyat és magamban mérlegeltem, hogy fáj-e az elvesztése, vagy nem. Amikor egy olyan tárgyhoz, vagy játékhoz értem, amelyikhez erősen kötődtem, és nem volt szívem megválni tőle, akkor az maradt, azt nem dobtam ki.
Hasonló történik életünk későbbi időszakaiban is. Vannak fájdalmas pillanatok, amikor valamiről, amit addig dédelgettünk, és úgy gondoltuk, hogy életünk elengedhetetlen részét képezik, arról le kell mondanunk, meg kell tőle válnunk.
Egy élet akkor telik eszményi módon, amikor az ember életében akkor állnak be kényszerítő erejű változások, amikor már az illető kellően érett arra, hogy könnyű szívvel, szinte észrevétlenül gyakorol lemondást, sőt a változásoknak elébe megy.
Az emberi élet ilyen fordulópontjai: Ha akkor választják le az anyamellről, amikor már nem jelent számára megrázkódtatást. Ha akkor adják óvodába, amikor már nem jelent számára feldolgozhatatlan sokkot szüleinek hiánya. Ha akkor keveredik párkapcsolatba, és akkor házasodik meg, amikor már tényleg képes együtt érezni, és másokért felelősen gondolkodni és cselekedni; ha akkor születik gyermeke, amikor már az idejének java részét úgy áldozza fel egy más lénynek, hogy emiatt nem elégedetlenkedik és nem esik gyermekágyi depresszióba.
Sorolhatnánk még a példákat. De tudjuk, hogy ilyen életút kevés van. A legnehezebb helyzetbe akkor kerül az ember, amikor már elérte élete delét és a körülmények arra kényszerítik, hogy gyökeresen megváltoztassa az életét. Lehet ilyen egy súlyos baleset, közeli hozzátartozó elvesztése, vagy más egzisztenciális válság.
Pál apostol a Damaszkuszi úton ilyen egzisztenciális válságba jutott. Munkáját, hivatását, egész egzisztenciáját egy csapásra, egyik pillanatról a másikra elvesztette. Valami, amit évtizedeken át gyakorolt, amit dolgozott, amiből élt, annak elvégzésére alkalmatlanná vált.
Jézus megjelenése felforgatta Saul életét. Ez a példa lett egyszer és mindenkorra a keresztyének számára a „megtérés”.
Megtérés: sokak számára mindmáig azt jelenti: hogy az illető felhagyott korábbi istentelen, Isten nélküli életvitelével és hívő lett.
Persze a nagy példa számára a megtérés nem egészen ezt jelentette. Hiszen egyáltalán nem élt megtérése előtt istentelen életet, sőt… Egész életvitele az isteni törvények tiszteletén, betartásán alapult. Tehát akkor megtérni nem egyszerűen azt jelenti, hogy hívő lesz valakiből és próbál az isteni törvények szerint élni. De ettől még az ember nincs megmentve. Még nincs a szótéria, a megváltás állapotában. Még „nincs kint a vízből.” Még éppúgy megtérésre szoruló ember, mint az, aki meglehetősen távol áll az isteni törvények szerinti élettől.
A fuldokló ember példáját hadd használjam, melyet Luther is használt az üdvösségre alkalmazott parabolaként: Ha valaki öt centire a felszín felett fuldoklik, vagy tíz méter mélyen, egyre megy, ha nem jut ki a felszínre, és nem kap levegőt.
Pál apostol életének előző negyven évét jellemző vallásosságát kárnak ítélte. Törvények betartásán alapuló farizeusi vallásosságáról úgy gondolta: azzal csak veszteséget termelt. Egyébként az eredeti görög szó, amit használ – jelent kárt, veszteséget és pénzbírságot is. Egész Damaszkuszi Út előtti életéről ezt mondja: az csak veszteséget termelt. Miért? Mert nincs isten előtti igazság a törvény alapján.
Ez a Filippi levélben, alapigénkben olvasható gondolatmenet lényege: Ha valaki a törvények betartásával akarja elnyerni Isten jóindulatát, kegyelmét, azon az alapon, hogy saját maga képes kihozni magából azt az erkölcsi szintet, mely az Isten előtti igazsághoz, az üdvösséghez kell.
Ezen az úton az ember csak veszíthet. Ez a vallásosság, ez a kegyesség kudarcra van ítélve. Nem működik. Olyan önámítással jár, melyért a végén komoly árat kell fizetni. Az embernek nem lehet a saját cselekedetei alapján dicsekedni valója Isten előtt. Saját emberi minőségünk, teljesítményünk Isten előtt nem hivatkozási alap, nem aranyfedezet.
Az ezen a hamis meggyőződésen felépített deficites élet akkor válhat – Pál apostol kifejezésével - nyereségessé, ha saját teljesítményének Isten előtti értékéről lemond, és helyette Krisztuson keresztül akar Istennel találkozni. Krisztuson keresztül látni a saját életünket, és másokat, az egész világot. Ez valami gyökeresen más…
Megint egy hasonlattal élve: olyan ez, mint szemüveg nélkül és szemüvegben nézni a világot. Kitisztulnak a kontúrok, az ijesztő árnyak jól felismerhető, barátságos alakzatokká válnak. A környező, tapasztalati világ egy barátságosabb, félelemtől kevésbé, vagy alig meghatározott világgá válik.
Ahogy haladunk a gyermekkorból a felnőttkorba: ahogy sorra elhagyjuk a gyermeki dolgokat, Krisztus mellettünk halad és oszlatja a félelem és irracionalitás árnyait. A számunkra ijesztőről kiderül, hogy nem is olyan félelmetes és végül majd elérkezünk a tökéletes felnőttkorba, a teljes, színről-színre látásra, ahol nem lesz több könny, fogcsikorgatás és félelem. Ámen
