Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol a Krisztus van, aki az Isten jobbján ül. Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben. Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor vele együtt ti is megjelentek dicsőségben. Öljétek meg tehát tagjaitokban azt, ami csak erre a földre irányul: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás, mert ezek miatt haragszik Isten. Ti is ezeket tettétek egykor, amikor ezekben éltetek.
Mai vasárnap alapigéjének felszólítása: az odafent valókkal törődjünk!
Annak Idején az ősatya Ábrahámhoz szólt így a biztatás: nézz fel az égre! Emeld fel fejedet, nézz fel, és mint tudjuk, így szólt hozzá az ígéret: annyi utóda lesz, mint égen a csillag.
Az odafent valókra figyeljünk. Vajon ez azt jelenti, hogy az ember legyen a körülötte lévő világ, annak eseményei iránt közömbös? Ha így állna a dolog, semmi nem menthetné fel az embert az alól a vád alól, hogy a hite, vallásossága valamiféle menekülés, elvágyódás a siralmak völgyéből egy képzeletbeli világba, egy ideálisnak gondolt világba, az úgynevezett mennyországba.
Ha ez a Pál apostoltól idézett felszólítás – hogy az ember az odafent valókkal törődjön, nem hiszem, hogy ezt jelentené.
Az ember ne azért törődjön az odafent valókkal, mert az evilágiakban kudarcot vallott, vagy azokból kiábrándult, hanem hogy ihletet, inspirációt és erőt merítsen az evilági küzdelmeihez, nehézségeihez.
Az evilági küzdelmek, nehézségek most a közelmúlt eseményei tükrében nem bagatellizálhatóak. És evilági nehézségek kapcsán lehet elvonatkoztatni a – még soha nem látott - felhőszakadásoktól, viharoktól. Mintegy letaglózva, és bénultan hümmög az ember: mit is tehetne mást.
Tavaly jártam székelyföldön, egy olyan faluban, mely nem a fő árvíz – sújtotta települések között van, de a részletes hírek megemlítették: Siménfalván. A családnak a háza, akiknél laktam, beleesett abba a zónába, melyet a kiáradt patak elárasztott. Ismerőseim, barátaim nagy szerencséje, hogy akkor éppen nem tartózkodtak otthon. Szomszédaik otthon tartózkodtak és a család legkisebb tagja, egy négy éves kislány meghalt. Az ár ugyanis estefelé jött, gyorsan és meglepetésszerűen. A házból minden használati tárgyat, bútort kisodort, a csempét lesodorta a falról, a hajópadlót a földről, minden értéktárgyuk odalett. Az ár elvonultával a gyerekeknek próbáltak összeszedni ruhákat, és a házuktól több száz méterre találtak meg egy pulóvert, vagy egy cipőt. De holmijaik jó részét a falu szegény, kosárfonásból élő roma lakossága hamar elhordta. Most egy baráti családnál kaptak egy kis szobát, ott húzták meg magukat addig, amíg sikerül a házat beköltözhető állapotba hozni.
Tudom, hogy az eseményeknek, a körülményeknek ilyen leírása igazán akkor szívfacsaró, ha az ember ismeri a helyszínt, az ott élő embereket.
A székelyföldi árvíz méretéhez képest hatványozott méretű Katrina Hurrikán pusztítása: Képzeljünk el egy egymilliós nagyságrendű várost, melynek hatvanöt százalékát elárasztja, elönti a víz. Az emberek háztetőkön próbáltak menedéket keresni.
Néhány éve a világ sajtófotóiból nyílt kiállításon láttam egy döbbenetes fényképet: Indiában készült, monszun idején, a fényképen ötvenes férfi látható, aki nyakig vízben állt, vagy gázolt, és próbálta ósdi varrógépét a feje fölé emelve, vállán tartva megkímélni a víztől. A legfigyelemreméltóbb az arca, az arckifejezése volt, ugyanis nem látszott elkeseredettnek, az elképesztő helyzet ellenére. Mintha valamiféle derű áradt volna az arckifejezéséből. Indiában a monszun rendszeresen, évről évre produkál olyanokat, mint amit mi a mostani nyáron tapasztaltunk. Ott egészen megszokott, hogy a hirtelen támadt hatalmas mennyiségű eső miatt az emberek térdig, sőt köldökig, vállig gázolnak a vízben. Hát, mi is majd megszokjuk a hosszú évek alatt, ha az éghajlatváltozás nyomán olyan esős nyaraink lesznek, mint a mostani.
Valaha úgy gondolták, hogy emberileg lakható világot teremteni, annyi, mint uralni a vizet. Gátat vetni neki, kordában tartani. Teremtésmítoszok sora említi a víz megfékezését. A kultúra félig meddig azt is jelenti, mint a pusztító elemektől való védelmet, vagy védett helyen való életlehetőséget. Amikor pedig a pusztító erők, elszabadulnak, kultúránkat is veszélyeztetettnek tartjuk. Sőt hitünk is megrendül, hiszen Isten, aki a kultúra létrehozásával megbízott minket, íme veszni hagyja mindazt, amit hosszú fáradozással létrehoztunk.
1634-ben egyetlen éjszaka alatt víz alá került az Észak-fríz partok menti Alt-Nordstand, több mint 6000 ember halálát okozva. Az akkori emberek istenítéletként értelmezték az eseményt. A helyi evangélikus lelkész is egyetértett ezzel a véleménnyel, de a katasztrófa méretét túlzónak találta. Fennmaradt ennek a lelkésznek egy prédikációja, melyben azt mondta: A bűnök fellege bizonyosan elhomályosította Isten szemét. A további szerencsétlenség elhárításának reményében pedig bevezették a rendszeres bűnbánati istentiszteleteket.
E kor jól ismert gondolkodója, René Descartes adott új irányt azzal, hogy ennek a katasztrófának a hallatán azt nyilatkozta: az időjárás rendszeres és átfogó megfigyelése, a megerősített gátak, a tengerszint változásának hosszú távú mérése és ehhez hasonlók adják a katasztrófa miértjére a választ.
Hogy mennyiben tehető felelőssé Isten az árvízi tragédiákért, és hol kezdődik az ember felelőssége – ma már sokkal világosabban látjuk, mint az 1600-as években, pontosan tudjuk, vagy legalábbis tudhatjuk, hogy a globális éghajlatváltozást, az úgynevezett globális felmelegedést mi magunk, emberek idéztük elő, és idézzük továbbra is, jól tudhatjuk, hogy mi magunk vagyunk a felelősek a történtekért.
Azt a szabadságot, melyet Istentől kaptunk, nem kellene teljes egészében, minden következményével vállalnunk?
Mert amikor azt kérdezzük, hogyan engedheti ezt Isten, nem azt tesszük-e, mint az a beteg, aki egy főorvost hibáztat azért, mert asszisztense műhibát követett el, mondván: észlelnie kellett volna a hibát, és meg kellett volna akadályoznia.
Azt hisszük, olyan helyzetben vagyunk, mint az a tanulóvezető, aki baj esetén nyugodtan hagyatkozhat oktatójára, aki a megfelelő pillanatban átveszi a kormányt és rátapos a jobb oldali ülés alatti fékpedálra. A kérdés csak az, hogy a veszélyeztetettségnek mely fokán kellene Istennek magához ragadnia a kormányrudat, és a fékre taposnia? /Példák Walter Kleiber-től
Isten már a teremtésben vállalt egyfajta lemondást, hiszen vállalja a szenvedést teremtményeivel, vagy az azok miatti szenvedést, vagy úgy is mondhatnánk együttérzést. És amennyiben engedi létezni teremtményeit, ezzel lemond felségéről, és azzal, hogy lehetővé teszi a történelmet, lemond történelem feletti hatalmáról. Amennyiben teret enged az emberi szabadságnak, saját szabadságának egy darabját adja fel.
Isten világban való jelenlétét a zsidó hagyomány külön, megszemélyesített alakban tiszteli: Shekina-nak nevezi. Ez a Shekina szenved az ember bűnei miatt, és legfőképpen attól szenved, hogy nem kap elég teret, hogy kiszorul a világból.
Buber egyik írásában Shekina, Isten világba való jelenlétének allegorikus figurája a következőképpen panaszkodik: Fáradt vagyok, mert üldöznek, Bánatos vagyok, mert leigáztak. Szégyenkezem, mert megtagadtatok. Mindannyian egyként zsarnokká, kényurakká lettetek felettem, hogy száműzetésben tartsatok. Amikor egymás ellen fordultok, engem tagadtok meg.” /Buber: Góg és Magóg
Ehhez a Shekinához egészen hasonlóan beszél Jézus egyik példázatában: „Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam és nem látogattatok meg.” Majd így fejezi be: „Amikor nem tettétek meg ezeket eggyel is a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg.” /Mt 25,42-45
Szeretetet nélkülöző emberi viszonyaink Istent, és az ő küldöttjét: Jézust szorítják ki a világból.
Ezt jövendölte meg Ézsaiás, amikor azt mondta: „Megvetett lesz, és emberektől elhagyott, fájdalmak férfija, betegség ismerője, elfordítottuk arcunkat tőle… Ám ez a fájdalmakat és betegségeket ismerő Jézus nem maradt a periférián, nem hagyja magát teljesen elnémítani. Győzött a halálon, feltámadt és immár onnan felülről, egyetemes Krisztussá válva alakít át mindent maga körül, egyre szélesebb és szélesebb körben. Ha átadjuk magunkat ennek az átalakító akaratnak, akkor mi is hasonlón kell, hogy átmenjünk, mint ő: talán sok minden meghal bennünk, de annál inkább élni fogunk, mert sokkal többet kapunk vissza annál, amit el kell veszítenünk. Ámen
