Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is. Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból. Ha ezt mondaná a láb: „Mivel nem vagyok kéz, nem vagyok a test része”, vajon azért nem a test része-e? És ha ezt mondaná a fül: „Mivel nem vagyok szem, nem vagyok a test része”, vajon azért nem a test része-e? Ha a test csupa szem, hol lenne a hallás? Ha az egész test hallás, hol lenne a szaglás? Márpedig az Isten rendezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket, ahogyan akarta. Ha pedig valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így bár sok a tag, mégis egy a test. Nem mondhatja a szem a kéznek: „Nincs rád szükségem”, vagy a fej a lábaknak: „Nincs rátok szükségem!” Ellenkezőleg: a test gyengébbnek látszó részei nagyon is szükségesek, és amelyeket a test tisztességtelen részeinek tartunk, azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül, és amelyek ékesség nélkül valók, azok nagyobb megbecsülésben részesülnek: az ékeseknek azonban nincs erre szükségük. Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi.
Hittan: már a név is elidegenítő: mint a fénytan, vagy az ásványtan. Vastag könyv jelenik meg előttem, mint a hőtan kifejezés hallatán, belelapozok. Kibogozhatatlan magyarázó ábrák, sűrűn gépelt, apró betűs szöveg.
Hittan, vajon ilyen lenne? Persze hogy nem, de ha túl is jutunk a szó elidegenítő jellegén még mindig ott van a tartalma: a tanított hit: lehet a hitet tanítani, úgy, mint az írást és az olvasást?
A hit nyilván nem tanítható úgy, mint a főzés, vagy az orgonálás. Nem tanítható, hanem mindig újra és újra megalkotandó.
Attól, hogy őseink hittek, még nem következik magától semmi. Azaz: mi nem örököljük tőlük a hitüket. Ámulhatunk azon, hogy az elhunytaknak milyen élő hite volt, de ettől a csodálattól mi még nem válunk automatikusan a hitbeli követőikké. Minden nemzedéknek, annak minden egyes tagjának külön meg kell harcolnia hitet, talán ezért is mondja Pál apostol azt, hogy a hit nemes harca…
Mi nem taníthatjuk a hitet, inkább segíteni akarunk abban, hogy ki-ki maga eljusson oda, hogy hisz.
Ahhoz hasonlíthatjuk ezt, mint amikor egy egyéves gyerek járni tanul: Ő kezdeményez, mi védő, óvó célból tartjuk a kezünket mellette, hogy ne essen el, de lépéseket nélkülünk teszi. Ha még nagyon ingatag a járása, akkor fogja a kezünket, de idővel elereszti és megy nélkülünk is, teljesen egyedül.
Tehát inkább azt kellene mondanunk, tanulunk hitben járni: ez hosszabb idő, mint egy kisgyermeknek megtanulni járni. A hitet sokáig tanuljuk.
A közmondás úgy tartja, hogy a jó pap holtig tanul. Én ezt úgy értem, hogy a hitet, a hittel kapcsolatos dolgokat holtig kell tanulni. Ezért a pap és a lelkész, aki a hitet védi, vagy pontosabban az a hivatása, hogy az emberekben ne sorvadjon el a hit szerve /Tarkovszkij/ az tudja, hogy egyrészt magának is holtig tanulnia azt, ami a hithez kell, másrészt másokat is arra kell buzdítania, hogy holtig tanulják a hitet. A hitet, mely nem tanítható a szó klasszikus értelmében, de tanulható, sőt tanulni kell, gyakorolni, mint az idegen nyelvet, mert másként elsorvad, elhal bennünk.
„A hallgatót abban segíthetjük, hogy körülírással megkíséreljük elvezetni saját lelkiállapotának arra a pontjára, ahol ennek a kategóriának már benne magában meg kell mozdulnia, létre kell jönnie és tudatosulnia kell.
Ez pedig nem tanítható, csak ösztönözhető, felkelthető, mint minden, ami „Lélektől” való.” /Rudolf Otto
A Pinocchio-t sokszor feldolgozták már, és jóllehet régi könyv, mégis tud újat mondani ma is, miként az igazi klasszikusok. Én most olvasom nagyobbik fiamnak, és egy érdekes ellentmondásra figyeltem fel benne: Az egész könyv történetét végigkíséri az iskolakerülés és a tanulás témája, mégis, kurta megjegyzéseknél több nem szól arról, hogy Pinocchióval mi történt az iskolában. Egyetlen leírást, vagy beszámolót sem találunk, melynek helyszíne az iskola lenne. Minden, ami Pinocchióval történik, iskolán kívüli történés a regényben. Végig a tanuláshoz való viszony a kérdés, hogy Pinocchio vajon végre jó fiú lesz-e, vagy megint enged a kísértésnek, és végül a legnagyobb átalakulás, hogy bábuból igazi fiúvá válik, valójában nem az iskolában, nem a „nemzeti alaptanterv” következményeként történik vele, hanem saját személyes, lelki fejlődésének eredményeként.
Pinocchio különböző lelki állapotokon, stádiumokon megy keresztül. Először nincs semmi késztetés benne, hogy tanuljon, és nem is tesz semmit, ami meghazudtolná azt. Aztán felébred benne a vágy, hogy tanuljon, de éppen az ellenkezőjét teszi, végül amikor elhatározza, hogy megjavul, képes is önmagával szemben támasztott elvárásaival összhangban cselekedni.
Ilyenkor kora ősszel szokták ünnepelni Izrael fiai az úgynevezett Sátoros Ünnepet.
Négy különböző növény alkotja az úgynevezett „ünnepi csokrot”. A kéz, mely egybefogja őket, egy közösséget formáz belőlük.
Alapigénkben Pál apostol a közösség legfőbb titkát akarja kifejezni. Krisztus a test, melynek mi vagyunk a tagjai. Közösség Krisztusban. Újszövetségi görög nyelvben ezt a koinónia – szó fejezi ki. Ez egy különös, többértelmű szó. Jelent közösséget is, de részvétet is, részesülést, rokonságot is. Ez az Újtestamentumi iratokban is gyakran fordul elő. Itt valamiben való részesülést, érintettséget, kontaktust, közelséget, "belső nála-lételt", sorsszerű kapcsolatot jelent. Ilyen belső közösségre, koinoniára teremtette Isten az embert. És ilyen közösségbe akarja újra visszaállítani. Jézus legfőbb feladatának azt tartotta, hogy a közösséget helyre állítsa ember és ember között, valamint Isten és ember között. Ennek a közösségnek a helyreállításáért halt meg, ezért vállalta Jézus a kereszthalált. "Ha a búzaszem nem hal meg, egymaga marad, de ha elhal sokszoros termést hoz." Ilyen szorosan összefügg Jézusnál az áldozatvállalás és közösség, a koinónia.
A Jézusban helyreállított közösségért vagyunk itt ma együtt…
