Amikor a tanítványok közelébe értek, nagy sokaságot láttak körülöttük, írástudókat is, akik vitatkoztak velük. Amint meglátták Jézust, az egész sokaság nyomban megdöbbent, és eléje futva köszöntötte őt. Ő pedig megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztok velük?” A sokaságból így felelt neki valaki: „Mester, elhoztam hozzád a fiamat, akiben néma lélek van; és amikor ez megragadja, úgy leteperi őt, hogy tajtékzik, fogát csikorgatja, és megmerevedik. Szóltam tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de nem tudták.” Jézus így válaszolt nekik: „Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket? Hozzátok őt elém!” Odavitték hozzá, és amikor meglátta őt a lélek, azonnal megrázta a fiút, úgyhogy az a földre esve fetrengett és tajtékzott. Jézus megkérdezte a fiú apjától: „Mennyi ideje, hogy ő így van?” Mire ő ezt válaszolta: „Gyermekkora óta. Sokszor vetette tűzbe is, meg vízbe is, hogy elpusztítsa, de ha valamit lehet tenned, szánj meg minket, és segíts rajtunk!” Jézus ezt mondta neki: „Ha lehet valamit tennem? - Minden lehetséges annak, aki hisz.” Erre azonnal felkiáltott a gyermek apja, és így szólt: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!” Amikor meglátta Jézus, hogy összefut a sokaság, ráparancsolt a tisztátalan lélekre ezt mondva neki: „Te néma és süket lélek, megparancsolom neked: menj ki belőle, és ne menj bele többé!” Erre az felkiáltott, erősen megrázta őt, és kiment belőle. A gyermek olyan lett, mint a halott, úgyhogy sokan azt mondták: vége van. Jézus azonban kezét megragadva magához térítette, és az felkelt. Amikor azután Jézus bement egy házba, tanítványai megkérdezték tőle maguk között: „Mi miért nem tudtuk kiűzni?” Ő pedig ezt mondta nekik: „Ez a fajta semmivel sem űzhető ki, csak imádsággal.”
Nem adhatok mást, csak mi lényegem. – Mondja Madách Imre Luciferje. Talán éppen ebben rejlik a lét nagy kérdése, képes-e valaki mást is adni, mint ami a lényege. Vagy képes-e meghaladva a lényegét, túllépni természet-adta korlátjain?
A kérdés sokáig, szinte máig hatóan két táborra osztotta az emberiséget. Az egyik vélemény szerint az ember lényege, vagy másként szólva természete alapvetően romlott. Nem képes a jóra, természetét meghazudtoló jóra csak a kegyelem által képes. Hinni sem képes, csak a kegyelem által.
A másik vélemény ellenben azt mondja, hogy az ember csak azért cselekszi a rosszat, mert nem ismeri a jót. És ha az ember ismeri a jót, akkor lehetetlen, hogy szándékosan másként, azzal szemben cselekedjen.
Melyik vélemény helyes? Mai vasárnapi alapigénk, úgy hiszem, segíthet bennünket saját emberi lényegünk újonnan való felfedezésében és talán ennek a kérdésnek a megválaszolásához is közelebb kerülünk.
Azok, akik nem ismerik belülről a teológiai tudományok belső szerkezetét, azok számára fontos tudni, hogyan viszonyulnak egymáshoz a rendszeres teológiai diszciplína, a dogmatika és a biblikus teológia. Mert a reformáció óta létezik tulajdonképpen biblikus teológia. A biblia tanulmányozása a reformáció előtt nem szolgált mást, mint a már kialakult tanrendszer igazolását.
A holland humanista, Erasmus merte először nyíltan kimondani azt, hogy a vezeklésről, a házasság szentségéről, és Mária kegyelemmel való teltségéről szóló középkori egyházi tanítás a latin Vulgata félrefordításaiból keletkezett: ezzel elindított egy folyamatot.
Így Erasmus és Luther és mások nyomán a Biblikus teológia vált az elsődlegessé, azaz a tanrendszer kritika alá vonhatóvá vált. Megszűnt abszolútsága, a bibliai szövegek megértésének, sőt újraértésének a függvényévé vált.
Hiszen gondoljunk csak bele: a tanok, a dogmák csak egy tapasztalat és egy megértés függvényei: például a szeretet tapasztalata változhat lelki és kulturális tényezőknek köszönhetően, mégis, ha ezeket az érzéseket Jézus története formálta, keresztyénnek kell tekinteni.
Feltehetjük, hogy a keresztyén szeretetre jellemző érzelmek, érzések, hangulatok alapvetően ugyanazok voltak, de ezt a művészetben kifejeződő formák nem támasztják alá. Például a bizánci pantokrátor, mindeneket megítélő Krisztustól Grünewald Megfeszítettjéig olyan hatalmas a különbség, hogy lehetetlennek tűnik valami közös tapasztalati magot feltételezni bennük. Egyedül a közös tárgyuk az, mely a szeretet különböző formáinak keresztyén színezetet kölcsönöz, amennyiben rendelkeznek ilyennel. Attól vagyunk úgymond keresztyének, hogy hagyjuk, hogy kulturális körülményeinket, és nagyon is különböző érzelmeinket egy sor bibliai történet alakítsa, melyek a teremtéstől a végítéletig nyúlnak és amelyeknek csúcspontja Jézus szenvedésének és feltámadásának történetei.
Ezt a mai teológia „alakítási eljárás”-nak nevezi. Aki ebbe az alakítási eljárásba bekapcsolódik, aki arra vállalkozik, hogy kiteszi magát annak, hogy a Bibliai történetek alakítsák, formálják érzelmi viszonyait, az teljes joggal nevezheti keresztyénnek magát.
Így alakítson most vasárnap tovább minket az epilepsziás gyermek meggyógyításának története.
Az epilepszia egyfajta szent betegségnek számított az ókorban. Talán a szenvedések nagysága miatt, melyet okozott, vagy a rohamok váratlansága miatt. Húsz éves koromban közvetlenül teológiai tanulmányaim előtt, szűk fél évet egy epilepsziás kórházban dolgoztam, Németországban. Csak epilepsziás betegek között. Volt ott egészen tünetmentes beteg is, míg voltak olyanok, akiknek szellemi állapota már teljesen leromlott. Folyamatosan védősisakban kellett járniuk, mert járásuk is bizonytalanná vált, beszédkészségüket is elvesztették. Az ápolóknak a zsebében mindig volt egy hüvelyknyi vastagságú fadarab, arra az eshetőségre, ha valakinek rohama van, rögtön bedughassák a szájába ezt a fadarabot, így megakadályozva azt, hogy leharapják a nyelvüket. Egészen súlyos és egészen tünetmentes betegekkel is találkoztam, és ahogy akkor megértettem, valahogy úgy van ez, hogy minél sűrűbben van valakinek rohama, a rohamok sűrűségének következtében romlik a szellemi és testi állapota a betegnek. Az is nagyon titokzatossá teszi, hogy a roham előtt és után a beteg lehet teljesen tiszta, beszámítható állapotban, aztán a roham során elveszti öntudatát, majd miután véget ér a roham, visszatér az eszmélete, és többnyire nagyon fáradtnak érzi magát.
A történetben az apa által elmondott kórkép alapján a betegséget kezdetektől epilepsziának tartották a magyarázók. Ennek a betegségnek az okát démoni megszállottsággal magyarázták Történetünkben is keverednek az ördögűzési történetekre jellemző elemek a gyógyítási történetekre jellemzőkkel.
De mindezek alaposabb elemzése nélkül is elérkezhetünk a történet lényegéhez.
Egy gyermekéért aggódó apát látunk magunk előtt, aki gyermeke gyógyulásáért folyamodott a tanítványokhoz. Aztán látjuk magunk előtt a tanítványokat, akik próbát tettek és kudarcot vallottak. Jézus kudarcukat látva így fakad ki: „Ó hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket?…”
Ebből az elég indulatos kirohanásból, egy következtetést mindenképpen le kell vonni: Jézus a tanítványok magatartását, próbálkozásuk kudarcát hitetlenségükből magyarázza.
A hitetlenség ebben az esetben nem azt jelenti, hogy vallástalan, és úgy általában ezek a tanítványok nyilván hívőkként jellemezhetők, de itt nem általában vett hitről van szó: hanem a hit próbájáról, teherbírásáról.
Hiszen a hit válsághelyzetekben mutatkozik meg igazán, vagy éppen úgy pukkad szét, mint egy lufi, melybe tűt szúrnak.
Itt arról a döntő pillanatról van szó amikor valóban megmutatkozik, hogy tényleg mire is teszi képessé az embert a hite.
Itt szeretnék visszakapcsolódni az alapkérdésünkhöz: adhat-e az ember mást, mint ami a lényege. Vagy mi az ember lényege tulajdonképpen?
Jézus indulatos szavai arra irányítják a figyelmünket, hogy a tanítványok kudarca nem volt eleve szükségszerű. Annak a főnöknek az ingerültsége juthat eszünkbe szavai nyomán, akit bosszant, hogy beosztottjai – akikre szívesen áthárította volna a feladatot, megint hozzá folyamodnak, és újfent neki kell közbelépnie.
Ez a kudarc nem volt szükségszerű. A tanítványok megadhatták volna a szükséges segítséget, hitük – ha valóban hittek volna – elsegítette volna őket a megoldáshoz. Lényegük szerint bennük volt az, ami szükséges lett volna.
Lényegük szerint… Mert a hit eszerint összhangban van belső adottságainkkal, lényegünkkel. Hitre, vagy másként szólva bizalomra születünk és hitben, bizalomban való életre rendeltettünk. Ezért beszélhet Pál apostol „hitben járásról”. Ez a természetes, Isten eredeti elgondolása szerinti lényege az embernek, hogy képes hinni.
Igen érdekes az apa Jézushoz intézett kérésének felvezetése: ezt mondja: „Ha tehetsz valamit…” Olyan orvossal beszél így az ember, akiről nem tudja, meddig terjed tudományának határa. És erre az óvatos puhatolózásra, mondja válaszul Jézus azt, hogy: „Minden lehetséges annak, aki hisz.”
Volt aki így értette a mondatot: „Aki tényleg hisz, az egyedül Jézus, számára, az ő teljes hite számára valóban nincs lehetetlen.
De nyilván nem ez a mondat helyes olvasata, mert akkor miért az apa lelkes, buzgó felkiáltása: „Hiszek, segíts hitetlenségemen.”
Jézus szerint minden lehetséges annak, aki hisz. Ez azt jelenti: a hit mindenki számára nyitva áll.
Tudjuk hogy így van, de mégsem tudunk vele élni: vajon miért van, hogy a hit csak ebben a paradoxonban adott számunkra, ahogy a történetben az apa megfogalmazza: „Hiszek, segíts hitetlenségemen.”
Majd harminc évvel ezelőtt megjelent Arkagyij – és Borisz Sztrugackij tudományos fantasztikus írók egyik regénye, a Stalker. Ennek elkészítette Tarkovszkij a filmváltozatát. A történet röviden annyi, hogy a Földet egy bizonyos zónán belül földön kívüli hatás éri, mely megváltoztatja a térségen belül a fizika törvényszerűségeit. Elterjed a híre, hogy a zónán belül van egy hely, ahol a kívánságok teljesülnek. Ezzel kapcsolatosan hangzik el egy példázat a mizantrópról, az egyik sztalkerről, aki vétkes volt testvére halálában. Ez a Mizantróp eljutott arra a bizonyos helyre, vagy másként belső szobába, ahol azért imádkozott, hogy támadjon fel a testvére, de csak egy nagy halom pénz hullott az ölébe.
Mert hiába kérünk valamit imádságban az Istentől, ha kérésünk nem harmonizál azzal, ami a mi belső valóságunk, lényegünk!
A hit belső lényegünknek a szemléletéből táplálkozik. Ha ez a belső szemlélet zavarmentes, ha lényünk transzparens, ha áttetsző, akkor léphetünk ki Isten elé. Akkor, ha összhangban van akaratunk, vágyaink azzal, amit Isten is akar.
Minden lehetséges annak, aki hisz: Csak az mondhatta ki ezt a mondatot, aki ezt megtapasztalta: Jézus saját tapasztalatáról beszélt: Csak Ő mondhatta ki a hívő mindenhatóságáról szóló kijelentést: Csak Ő tudja ezt a hitet kinyilvánítani: soha senki olyan merészen és radikálisan nem beszélt a hit lehetőségéről, mint Ő. Hegyeket mozgató, fákat tengerbe belegyökerező, halottakat feltámasztó hitről.
Hagyjuk, hogy hassanak ránk Jézus hitről mondott szavai. Alakítsanak bennünket, ezek a szavak, hogy ne csak abban legyünk nagyjából biztosak, hogy a hit, bizalom fontos az életben, hanem abban is, hogy a hit, a bizalom számára nincsenek korlátok. Ámen
