„Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek eléje minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja.” „Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” „Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre. Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? Akkor így felel nekik: Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.”
Másfél hete meglepő híreket hallhattunk a világ kulturális fővárosáról: fiatal bevándorlók csoportja – két társuk trafóházban történt halálos balesete után, akiket lopás miatt üldözött a rendőrség - dühükben és felháborodásukban, téglákkal és botokkal felfegyverkezve járták az utcákat a lakótelepeken, majd több száz autót gyújtottak fel, de lángra lobbantottak üzleteket és egy nagy raktárat is, amit órákon át oltottak a tűzoltók. A zavargások azóta csitulni látszanak, hogy a kormány azzal fenyegetőzött, hogy a rendbontókat kitoloncolja az országból. A fenyegetés - úgy tűnik, részben legalábbis hatott: Párizs már nyugodt volt, ott már nem voltak előző éjjel zavargások. Minden elkeseredésük ellenére valószínűleg végiggondolták a gyújtógatók, hogy még mindig jobb nekik Franciaország külvárosaiban lakni, és tovább bosszankodni amiatt, hogy esélyegyenlőség csak papíron létezik, mint visszatérni abba az országba, ahonnan még szüleik vándoroltak ki, és ahol még idegenebbül éreznék magukat, mint ott, ahol vannak.
Nekünk nem voltak gyarmataink, nem telepítettük a kultúránkat, nyelvünket sem Afrikába, sem Ázsiába, így némiképp értetlenül állunk a probléma előtt. Nincs kollektív lelkiismeret furdalásunk afrikai népek lakosságával kapcsolatban. Mert biztos, hogy létezik olyan, hogy kollektív rossz lelkiismeret egykori – nemzet által nemzet ellen elkövetett igazságtalanságok miatt.
Erre személyesen akkor döbbentem rá, amikor néhány évvel ezelőtt a Nagyváradi Evangélikus Gyülekezet vendégeiként megmutatták nekünk az egyházközség óvodáját, és meglepetéssel láttuk, hogy szénnel fűtenek. Rákérdeztem, hogy miért, mire kiderült, hogy Nagyváradra a románok nem vezették be a gázt, mert biztosak voltak benne, hogy a város előbb-utóbb úgyis visszakerül a magyarokhoz. Azt még megérti az ember, ha az ötvenes években így gondolkodtak, na de hogy 2000-ben? És akkor megértettem valamit: a nemzeti, kollektív rossz lelkiismeret – sokkal masszívabb lelki képződmény, mint ahogy azt az ember feltételezi. Irracionális, és ezért a legváratlanabb, legmeglepőbb módon tör felszínre. Észérvekkel nem lehet vitatkozni vele. Ott van az emberek lelke mélyén, mint valami, sár, ragacs, melytől minél inkább próbál megszabadulni, annál jobban összekeni magát vele. Mint „Kisvakond és a rágógumi” című cseh rajzfilmben: kisvakond minél elkeseredettebben küzd azért, hogy lefejtse magáról a ragacsos rágógumit, annál jobban hozzátapad.
Az ókori zsidóság példátlan szakszerűséggel fogalmazta meg, és találta meg azokat a képeket, jól megjegyezhető, megragadó képi víziókat, melyekkel ezt a kollektív és egyéni bűnösségből adódó lelkiismeret-furdalást képes volt célba venni. Sok népet terheltek súlyos bűnök: filiszteusoktól kezdve, asszírokon, babiloniakon át, szeleukidákon át a rómaiakig.
Az a terület, mely a zsidóság számára a megígért föld, mindig is stratégiai fontosságú területnek számított. Két kontinens találkozási pontja, kereskedelmi és hadi szempontból birtoklása minden birodalom, politikai alakulat számára szükséges és megkerülhetetlen volt. Ebből érthetjük meg, miért vált folyamatos háborúságok, elhurcoltatások, kitelepítések színterévé ez a föld. Egy nép, melynek megaláztatása és fájdalma oly sok és megmérhetetlen, hogy ezt az Isten sem nézheti sokáig.
Isten közbeavatkozása éppen ezért feltétlenül és elkerülhetetlenül be kell, hogy következzen. Egy minden embert érintő végítélet formájában. Az egész emberi nemzetnek meg kell majd jelennie Isten ítélőszéke előtt, kivétel nélkül. Az ószövetségi prófétáknál ez az ítélet még minden izraelitára is vonatkozott. Gondoljunk Malakiás próféta könyvére, mely még úgy mutatja be Istent, mint az ötvöst, aki megtisztítja a nemesfémet, az aranyat és ezüstöt a salakanyagoktól.
Ám Jézus idejére ez a hitbeli elképzelés már némileg más alakot öltött, bizonyos értelemben torzult: úgy gondolták, Izráel népének hatalmat kell kapnia Istentől, hogy ítélkezzék az összes többi nép felett.
Jézus Nagytanács előtti kihallgatása és pere jelentős ebből a szempontból, hiszen itt – az evangéliumok szerint – az történik, hogy Jézus említést tesz erről a hitről: beszél arról, hogy lesz végítélet, csakhogy ezt nem Izráel népe, hanem Ő maga, Jézus egy személyben fogja végrehajtani, levezényelni. „És meglátjátok az Emberfiát, amint ott ül a hatalom jobbján és eljön az ég felhőin.” Jézus azt hozta a Szanhedrin tudomására, hogy ez az ítélő hatalom az övé, és nem a népé. Ezért is beszélhetett így róla Kajafás: „A saját szájából hallottuk az istenkáromlást.”
Jézus fogja ezt a végítéletet tartani: övé ez a hatalom.
Úgy választja majd el az embereket egymástól, mint juhokat a kecskéktől. A pásztorok munkájából származó kép. Esténként a fázósabb kecskéket kisebb és melegebb helyre kellett beterelni. Szét kellett őket választani a juhoktól: mind alakra, mind színre elütnek egymástól, még sötétben sem lehet benne hibázni. A kép értelme, hogy Jézus ebben az elválasztásban éppolyan biztos kézzel fog tudni cselekedni, mint a juhász.
De hogyan, milyen törvénykönyv, előírások, szempontok alapján fog ez történni. Hogyan és milyen ismérvek alapján lehet ez mindenkire nézve igazságos, mégpedig olyan módon, hogy azt minden egyes ember magára nézve elfogadja és annak igazságossága felől ne legyen kétsége. Mert ha nem ilyen lesz, akkor nincs az egésznek semmi értelme. Mert az isteni ítélet csak igazságos lehet… Az egyházi bíróság több ítélethirdetésén is jelen voltam már. Nagyon ritka az olyan eset, amikor valaki elfogadja és igazságosnak találja a bírói testület döntését. Az intelligensebbek hallgatásba burkolóznak, a kevésbe azok mindenféle további beadványokkal bombázzák a bírói és egyéb szerveket, mert meg vannak győződve arról, hogy a bíróság részrehajló volt.
Számomra még az is erősen kétséges, hogy egyáltalán lehet-e a bírói eljárást hasonlítani ahhoz, mely Isten végső ítélete lesz. Sőt, még az is kétséges, hogy egyáltalán az ítélethez és az ítélethirdetéshez lehet-e. Már csak azért is, mert általában a jogra, a törvényekre és annak érvényesítésére leginkább azt mondhatnánk: szükséges rossz. Ha mindenki rendes becsületes, igaz ember lenne, akkor a törvényekre, és annak érvényesítésére létrehozott intézményekre, erőszakszervezetre egyáltalán nem is lenne szükség. Létét egyedül az emberi gonoszságnak és romlottságnak köszönhetjük.
Míg az isteni ítélet valahogy számomra egészen más kategóriába tartozik. Nem a szükséges rosszba. Úgy vélem Isten Fia nem úgy fog hozzákezdeni a végítélethez, hogy ez egy szükséges rossz, semmi kedvem hozzá, de muszáj végigcsinálni. Mint aki terhes és nehéz kötelességét teljesíti akkor, amikor az emberiség felett ítéletet tart.
Annak idején, amikor először olvastam a klinikai halál állapotából visszatért emberek élménybeszámolóit, a hetvenes évek végén publikáltak először ilyen tárgyú könyveket, félig meddig gyermekfejjel olvasva ilyeneket, két érzés kerített hatalmába: az egyik a döbbenet, mert világnézeti hovatartozástól függetlenül a leírások nagyon hasonlóak voltak, a másik az élet- film, melyet bizonyos fénylény irányít, és amely az isteni ítéletnek valamiféle parafrázisaként is értelmezhető. Mert ezeknek az élményeknek az átélői arról számoltak be, hogy ez a processzus egyszerre volt igaz – igazságos, ugyanakkor szeretettel teljes, sőt: gyógyító is.
Nehezen képzelhető el Jézustól olyan tett, mely ezeket a tulajdonságokat ne egyesítené magában. Hiszen ő egyszerre igazságos, jó és szerető megváltó. Az ő ítélete is ilyen kell, hogy legyen.
Máté végítéletről szóló példázata éppen ezért nem a végítélet forgatókönyvét adja kezünkbe, inkább egyfajta pedagógiai szempontból megfogalmazott tanítás volt abból a célból, hogy a végső ítélő előtti igaz megállásuk felől elbizakodottakat önvizsgálatra serkentse és buzdítsa őket a szeretet szolgálatának további aktív, fáradhatatlan végzésére.
Ulrich Luz, aki az újszövetségi teológia egyik legjelentősebb mai képviselője, erről a végítélettel kapcsolatos példázatról az alábbiakat mondja:
„Számomra, teológiailag elfogadhatatlan, hogy az az Isten, aki a Názáreti Jézusban jelenvaló, és aki Jézus feltámasztása által magát definiálta, egyben a tettek alapján ítéljen. Ellenben megtörténhet, hogy az ítélet gondolatára nekünk, embereknek van szükségünk, mert e nélkül képtelenek vagyunk Istent Istenként komolyan venni… /DE/ az üdvbizonyosság tekintetében teljes komolysággal rá kell kérdeznünk arra, hogy érvényteleníthetik-e Isten szeretetét a keresztyének tettei?
Bizonyos értelemben a Máté evangéliuma által felvetett dilemmákra is választ kívánt adni János Evangéliuma akkor, amikor a végítélettel kapcsolatban ezt mondja:
„Az atya nem ítél el senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta át… Bizony mondom néktek: aki hallja az én beszédeimet, és hisz abban aki elküldött engem, mondja Jézus, annak örök élete van, sőt, ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” /Jn 5,24
Ámen
