Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt. Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. János bizonyságot tett róla, és azt hirdette: „Ő volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jön, megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre. Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg. Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt. Ez János bizonyságtétele. Amikor a zsidók papokat és lévitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék tőle: „Ki vagy te?” Akkor vallott, és nem tagadott. Ezt vallotta: „Én nem a Krisztus vagyok.” Erre megkérdezték tőle: „Hát akkor? Illés vagy te?” De kijelentette: „Nem az vagyok.” - „A próféta vagy te?” Így válaszolt: „Nem.” Ezt mondták tehát: „Ki vagy? - hogy választ adhassunk megbízóinknak: mit mondasz magadról?” Erre ő így felelt: „Én kiáltó hang vagyok a pusztában: készítsetek egyenes utat az Úrnak, ahogyan Ézsaiás próféta megmondta.” A küldöttek között voltak farizeusok is, és ezek tovább kérdezték őt: „Miért keresztelsz tehát, ha nem te vagy a Krisztus, sem Illés, sem pedig a próféta?” János így válaszolt nekik: „Én vízzel keresztelek. De közöttetek áll az, akit ti nem ismertek, aki utánam jön, és akinek saruja szíját megoldani sem vagyok méltó.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János keresztelt. Másnap János látta Jézust, amint jön felé, és így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!
Ádvent negyedik vasárnapján, amikor a meggyújtjuk az utolsó gyertyát is az ádventi koszorún, minden hét vasárnapjának alapigéjében feltűnt ádvent elmaradhatatlan személyisége: Keresztelő János, így ír mostani, utolsó ádventi vasárnapunkon is.
Ám első ízben lehet mondanivalónk róla igazán szép és dicsérő, hiszen abból a nézőpontból, ahogy János Evangéliuma bemutatja, abból a nézőpontból nézve személye tejes mértékben pozitív példa.
Az az alapfogalom, melynek tükrében személyének nagyszerűsége elénk tárul, a nagyság fogalma.
Gyerekkorunkból bizonyosan sok olyan emléket őrzünk, ami hasonló. Ilyennek gondolom azt az emléket, amikor kinőttük a cipőnket, vagy egyszeriben azt vesszük észre, hogy nadrágunk rövid, kilátszik a bokánk, és az a nadrág, amit szerettünk és sokat hordtunk, már kicsi ránk.
Jól emlékszem anyámra, amikor fölém hajolva vizsgálgatja a cipőt, szakértelemmel benyomja a cipő orrán a bőrt, valóban végigér-e benne a lábam, én pedig bizonygatom, hogy a cipő szorít, higgye már el. Látom a felhőket átsuhanni a homlokán, hiszen ezt a cipőt alig egy éve vették nekem, és most megint vehetnek egy újat.
Abban az időben még nemigen voltak használtruha boltok, de ha volt is ilyen, minimális kínálattal, tehát egy új cipőt kellett venniük, ami sosem volt olcsó…
Nőni, növekedni, kinőni a ruhákat, cipőket, és persze kinőni lelkileg is lehet valamit, gondolatokat, eszméket. Hiszen testi növekedésünk egy idő után megáll, és nem fejlődünk tovább, de lelki fejlődésünk, növekedésünk – ideális esetben - sosem áll meg.
Te már nagy vagy, mondjuk legidősebb fiunknak, ha a felelősségtudatát akarjuk mozgósítani, és ez néha tényleg beválik. Te vagy a nagyobb, és ez a nagyobb – státusz mindenképpen fegyelmező hatású. Ha még csak hellyel-közzel, de mégiscsak a nagyobb felelősség tudatát idézi elő abban, aki önmagával kapcsolatban abban a meggyőződésben van, hogy ő a nagyobb.
A múltkor valaki felvetette nekem, hogy ugye minden férfi konkurál. Hogy van egyfajta ki nem mondott versengés köztük, és hogy ez természetes is. Elgondolkodtam rajta, már csak azért is, mert igen távol áll tőlem ez a megközelítés, de rá kellett döbbennem arra, hogy mindabban, amit teszek, ahogy megnyilvánulok, a mögött valaki esetleg a versengés egy módját véli felfedezni.
Erősen kétséges számomra, hogy miként lehet valaki úgy a barátom, hogy egyben ki nem mondott versengés legyen köztünk.
Van aki úgy tekint az emberi kapcsolatokra, hogy az alapvetően versengés. Szíve joga így szemlélni a dolgokat, én nem tudok vele azonosulni: az is lehet, hogy naiv vagyok, mert ez – hogy versengés van, hogy én erről esetleg nem veszek tudomást, attól még ez határozza meg az emberek alapvető hozzáállását.
Tehát versengés van, ha tetszik, ha nem – ha akarjuk, ha nem ott van a mindennapjainkban, lehet, hogy nemes formában, vagy nemtelenben, a lényeg, hogy jelenlétét, meghatározó voltát nem lehet tagadni. Legfeljebb azon lehetne vitatkozni, hogy mekkora a részaránya a mindennapok döntései, indítóokai között.
Régen is volt versengés, és azok, akik Keresztelő János személyét, a róla szóló hagyományokat megőrizték számunkra, egy olyan embert mutatnak be, aki Jézussal szemben messzemenőkig ki akarta zárni a versengést, és az azzal kapcsolatos összehasonlítást.
Hogyan lehet ennek elejét venni, úgy hogy valaki eleve elismeri a vereségét. Eleve elismeri, hogy a másik nagyobb:
A nagy, vagy hogy valaki nagyobb a másiknál ez elég sokszor kerül elő újszövetségi szövegekben.
Hogy nagy valaki, ez héber és arám nyelvi környezetben azt jelentette, hogy rangban, státuszban, lehetőségekben valaki felettünk áll.
Egy alkalommal a tanítványok arról vitatkoznak, hogy ki a nagyobb. Jézus Keresztelőről azt mondja: „Nem támadt asszonytól születettek közül nagyobb nála.”
A nagynak az ellentéte pedig a kicsi, a kicsinyek, a legkisebbek is többször előfordulnak, ők a társadalom legalsó, legkiszolgáltatottabb tagjai.
Nagyság és kicsiség tehát elég világos jelképrendszer volt.
Így, ha valaki azt mondta, ő nagyobb nálam, ezzel sok mindent elmondott magáról is, a másikról is.
Egy dologban elég határozottak az újszövetségi szövegek: mégpedig abban, hogy Jézus és Keresztelő János között nem volt rivalizálás.
Keresztelő azt mondja: „A saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” A rabszolga feladata volt tulajdonosának, gazdájának a saruját levenni: ő még erre a rabszolgamunkára sem méltó. Elég beszédes. Mintha azt mondaná: arra sem vagyok méltó, hogy a cipőjét kipucoljam, vagy felsegítsem rá a kabátot.
János Evangéliuma imént felolvasott részén kívül még egy helyen szerepelteti Keresztelő Jánost. Akkor, amikor János tanítványai vitába szálltak azokkal akik a megtisztulásról másként gondolkodtak, majd a tanítványok elbizonytalanodva mennek oda mesterükhöz, és kérdezik Keresztelőt: „Rabbi, aki veled volt a Jordánon túl, akiről Te bizonyságot tettél, íme, az keresztel és mindenki őhozzá megy.”
A kérdés mögött ott húzódik a választásában elbizonytalanodott tanítvány minden kétsége: hozzá megy mindenki, hozzánk pedig senki, pedig Ő is tőled indult. Most mi lesz, hogy mindenki hozzá megy?
Keresztelő válasza minden kétséget eloszlat: ő örül Jézus sikerének. Jézus a vőlegény, ő pedig a vőlegény barátja. A barát részesedik a vőlegény öröméből. Majd ezt mondja: Neki, mármint Jézusnak – növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” /Jn 3,30
A versengésnek, konkurenciának, féltékenységnek még a leghalványabb árnyéka sem vetül kettőjük viszonyára. Az a tisztánlátás, mely megszólal általa, minden későbbi történést mintegy előlegez.
Talán leginkább ilyen az a mondata, hogy „Íme az Isten báránya, aki elveszi a világ bűnét.” /Jn 1,29
Olyan fogalmakat hallunk itt, melyek az akkori vallásosság számára kulcsfogalmak voltak.
A bárány az Istennel kötött szövetség legfontosabb eseményéhez, az Egyiptomból való kivonuláshoz kapcsolódik, amikor a tizedik csapás alkalmával a héber családok elsőszülöttjük helyett egy egyéves hím bárányt áldoztak, és fogyasztottak el.
Az elsőszülött halála ilyen módon kiváltható volt a bárány feláldozásával.
A másik a bűn: Izrael népének vallásos gyakorlatában a bűnök bocsánata, Isten bocsánatának elnyerése egyetlen egy napon volt lehetséges. Ez a nap Jóm Kippur napja volt. A bűnbocsánat napja, vagy másként szólva az engesztelés napja.
Ezen, és csakis ezen a napon a főpap belépett a Szentek Szentjébe, és bűnvallást tett ott a maga és az egész nép nevében. És kimondta a négybetűs isteni nevet, melyet senki más soha nem mondhatott ki, csak a főpap, ő is csak ezen a napon. Amikor aztán épségben visszatért a hívők közé, nagy volt az öröm, mivel ez azt jelentette számukra, hogy a főpap által bűnbocsánatot nyertek.
Ezek kapcsolódnak össze Keresztelő szavaiban: a bárány, aki az elsőszülöttek helyett kerül feláldozásra, és a bűnbocsánat, mely – a nép hite szerint - csak a főpap engesztelés napján elmondott imáján keresztül valósul meg.
Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus felhatalmazva érezte magát arra, hogy megbocsássa a bűnöket. A bénát úgy gyógyította meg szombaton, hogy ezt mondta neki: megbocsáttattak a Te bűneid – ahogy azt Márk Evangéliuma 2. fejezetében olvashatjuk.
Tehát Jézus főpapi jogokat gyakorolt, de főpapi rang nélkül. Olyan jogokat, melyekre csak a főpapi tiszt birtokosa tarthatott igényt.
De nem véletlen, hogy Keresztelő János kerüli Jézussal kapcsolatban a főpapi tisztség említését. Mert Jézusnak nem volt szüksége semmilyen legitimációra. Nem tartott igényt arra, hogy őt igazolják a Jeruzsálemi szakértők. Mert Ő meg volt győződve arról, hogy neki Istentől van meg a legitimációja, a felhatalmazása.
Ez az igazi nagyság, mely nem támaszkodik senki másra csak a legnagyobbra, nem kíván senki mástól igazolást nyerni, csak a legnagyobbtól: Istentől.
Ez az igazi nagyság, de olyan nagyság. De vajon követhető-e, vagy követendő-e. Karizma és intézmény, hivatal örök konfliktusa előtt állunk.
Vajon elég erősek vagyunk-e ahhoz, hogy ezt a minden legitimáció nélkül, hivatalos támogatás nélkül fellépő Názáreti Jézust fogadjuk el olyan főpapunknak, messiásunknak, Isten Fiának, azaz olyannak, akin keresztül Isten közvetlenül megnyilatkozott, akit nem támogatott semmilyen intézményes háttér, sőt minden intézmény, mint veszélyes, nemkívánatos személyt elítélt és halálba küldött?
A hitnek ez volt akkor a próbája, a kortársak számára. Ma a mi helyzetünk könnyebbnek tűnik, hiszen kétezer év, a maga minden tekintélyével, kiépült intézményesült egyházszervezetével, liturgiájával, dogmatikájával egyebeivel ott áll mögöttünk, és támogat minket, de az eredeti kérdés azért továbbra is megmaradt. Ma sem láthatunk egyebet egy elitélt és keresztre feszített férfinél, akit leköpdösött, akiből csúfot űzött a világ.
Hogy az övé lesz a végső diadal és az ő kezében lesz minden más ember sorsa, ez továbbra is legfeljebb a várakozás és a remény tárgya.
De az ő tényleges nagyságáról talán azon keresztül is meg lehetünk győződve, hogy voltak, akik őt már működése elején olyan nagyságnak látták, akinek még a saruszíját sem lennének méltók leoldani.
Aki valóban ilyen nagyság, és aki ezzel a nagyságával, Istentől kapott felhatalmazásával sosem élt vissza, Mert „Nem tekintette zsákmánynak,” ahogy azt Pál apostol mondja, abban azt hiszem valóban meg lehet bízni. Mert kereszthalálával – mint bárány helyettünk halt meg, hogy életünk legyen és főpap, aki értünk esedezik Isten bocsánatáért.
„Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét.” Ámen
