Karácsony ünnepe

Eljött ez a nap, karácsony: Fontos fordulópont, ezt jól mutatja, hogy a kisebb, családi időszámításunkban is ehhez viszonyítunk.
Valahogy úgy van, hogy amikor vége a nyárnak, akkor már emlegetjük karácsonyt. Számon tartjuk, azt mondjuk, már csak három, vagy már csak két hónap és itt van karácsony.
A karácsony, melynek világhódító útja megkérdőjelezhetetlen, letagadhatatlan. Megelőzi a keresztyénség minden más megnyilvánulását.
Nemrég készült egy rádiós összeállítás arról, hogy a kínaiak között is terjed a karácsony ünneplése, egyenlőre persze csak külsőségeiben, mű karácsonyfák formájában, és elsősorban fiatal párok ajándékozgatják egymást, de a karácsony oda is bejut, ahová másnak nem sikerül még belépnie. Persze tudjuk, hogy üzlet, bomba üzlet a karácsony, és komoly üzleti érdekeltségek dolgoznak azon, hogy a világ egyötödét kitevő kínaiak is rákapjanak a karácsonyozásra, de mi evangélikusok lehetünk-e szkeptikusak a karácsonnyal szemben, amikor a mi találmányunk, a mi felekezetünknek köszönhetően terjedt el. Az első karácsonyfát ugyanis éppen Wittenbergben, a Fekete Kolostorban állították, Luther családja körében. A fát akkor még ostyákkal és almákkal díszítették, mert szenteste az első emberpárra való emlékezés is, Ádám és Éva napja. Csak több száz évvel később egy almahiányos évben üvegfújók ötlete volt, hogy üveggömbökkel helyettesítsék az almát. Így hát a karácsonnyal kapcsolatban furcsa lenne, ha éppen mi nyilatkoznánk kétségek között, lemondóan. Hiszen éppen azért kell hangsúlyoznunk, hogy karácsony a miénk, és leginkább tőlünk lehet megtanulni méltó módon, mert ha lemondunk róla, ha nem hiszünk abban, hogy a karácsonnyal együtt más is beléphet az otthonokba, életekbe, akkor mások fogják ügyesen kisajátítani maguknak.
Azt hiszem elég csak Kránitz Mihály rádiós nyilatkozataira utalnom, aki úgy beszélt az ádventről, a koszorúról a gyertyagyújtásról, mintha az kezdettől fogva katolikus szokás lett volna.
A karácsonyfás karácsonyozásról tehát úgy kell gondolkodnunk, hogy az a miénk, éppen annyira, mint az izraelitáké a hanukka, vagy a páska ünnepe, vagy a muzulmánoknak a ramadán.

Ha a karácsonyfa-állítás lutheri eredetére gondolunk, már annak is nagyon fontos üzenete van, hogy Ádám és Éva, az első emberpár történetéből is, igen, még ebből is hangzik felénk az evangélium. És rákerül a fára az alma és az ostya. A két jelkép egymást kiegészíti, mert hiszen az alma a bűnbeesésre utal, ám az ostya pedig az attól való szabadulásra. Ádám és Éva ettek a tiltott fa gyümölcséből: ezt itt közép és észak - Európában az alma jelképezte, helyettesítve a gránátalmát, mely az eredeti jelkép volt mediterrán területen.

Az ostya Jézus utolsó vacsorájára, egész megváltói művére utal. Arra, amit Keresztelő János Jézusról egyetlen egy mondatban összefoglalt: „Íme az Isten báránya, aki elveszi a világ bűnét.”
Miért kerül Ádám és Éva napja Karácsony elé? Mindez teljesen érthetetlen lenne, ha nem ismernénk Pál apostol Római Levelének sorait: „Mert ha egynek vétke miatt – mármint Ádám vétke miatt - sokan haltak meg, az Isten kegyelme és ajándéka még bőségesebben kiáradt az egy ember, a Jézus Krisztus kegyelme által.”
Pál apostol Jézust úgy mutatja be, mint új Ádámot, aki által a bűneset hatását messze felülmúló kegyelmi gazdagság jött el.
Amikor otthon megállunk a karácsonyfa mellett, de ha csak egy szerény fenyőág szolgál karácsonyi díszítés gyanánt: és nincs rajta más csak két dísz, egy gömbölyű és egy kerek lapos, melyek alkalmasak arra, hogy megidézzék a két eredeti jelképet: az almát, és az ostyát, az már elég, akkor már a legfontosabbat szívünkbe véstük, hogy minden romlás ellenére, a kegyelem mindig nagyobb. És messze felülmúlja a bűn, halál és rombolás erőit.

„Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek.” Hangzott felolvasott karácsonyi alapigénkben.
Vajon mire tesz minket alkalmassá ez a kegyelmi szó? Mert Pál arról beszél, hogy ennek a kegyelemnek a meghallása erőt ad nekünk, hogy nemet mondjunk a hitetlenségre, az ateizmusra, és erőt adjon a józan, és igaz élethez.

Persze minden nézőpont kérdése: az is, hogy mit olvasunk ki a karácsony üzenetéből, mit tudunk sajátunknak érezni, és mennyiben érezzük a misztériumokkal telt levegőt benne, vagy azt a jótékony isteni közeledést, mely begyógyíthatja a profán, a szentségtelenség, hétköznapiság okozta sebeket.
Kamaszként nem sokat láttam meg ebből a szentségből, gondolom sok kamasz gondolja ma is ugyanazt, hogy ez a nap is csak olyan, mint a többi, sőt, rosszabb: átsüt az erőlködés minden próbálkozáson, hogy valahogy meghitt hangulatot teremtsenek a szülők, jóllehet képtelenek rá.
Kamaszként engem is idegesített szüleim egész karácsonyhoz való hozzáállása. Talán ezen a napon még jobban szenvedtem a korlátaiktól, mint bármely más napon. Persze akkor, tizenévesként az embernek eszébe se jutott, hogy neki magának is lenne tennivalója a dologgal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen rajta múlik, azon, hogy ő hogyan látja, hogyan áll hozzá. Ezt csak jóval később érti meg az ember.

A hagyományon, a Biblián keresztül kapunk egy lehetőséget karácsonykor. Úgy, ahogy annak idején Isten is felkínált egy lehetőséget: emberré lett. Hogy élünk-e a lehetőséggel, az már csak rajtunk múlik.

Van egy keleti történet egy emberről, aki fiával és szamarával végigment a forgalmas városon…

Isten adott nekünk egy lehetőséget, melyet egyházi ünnepi hagyományunk megerősít, formába önt: karácsonynak hívjuk. Ragadjuk meg.

Adjunk esélyt arra, hogy a körülöttünk lévő dolgokat alapvetően elfogadó módon értsük és lássuk. Úgy ahogy Isten láthat minket, alapvetően elfogadó módon. Hiszen ezt tette nyilvánvalóvá, egyértelművé karácsonykor, amikor emberré lett. Hogy alapvetően elfogadó módon akar hozzánk viszonyulni.
Karácsony Isten megtérésének története. Igen, Isten is megtért. Az özönvíz történetéhez képest, ahol az embert le akarta törölni a föld színéről, ahhoz képest a megtestesülés nagy változás, mondhatjuk megtérés.

Kegyelmi szava, mely felcsendül ma, befogadást akar nyerni. Ahogy Ő is elfogadó, úgy tőlünk is azt várja, hogy legyünk mi is azok, az Ő irányában is, és családunk, egymás és minden embertársunk irányában.

Karácsonyi alapigénkben is jól kihallik ez a pozitív hozzáállás. Pál arról beszél Jézus megjelenésére való várakozás kapcsán, hogy „várjuk a mi boldog reménységünket.”

Ezt a boldog várakozás, azaz hogy így tudjunk a végítéletre várakozni, attól lehet ilyen pozitív, optimista, felhőtlen, mert a mindent felülmúló kegyelem szava megváltoztathatja belső tartásunkat, egész szemléletünket.

Lehetséges-e egyáltalán, hogy a mindent felülmúló kegyelem szava megváltoztassa életformánkat, belső tartásunkat? Igen, lehetséges. Olyannyira így van, hogy még egy gyermek viselkedésén is megfigyelhető az átalakulás.

Éppen ezért a legkisebbek, a gyermekek között megtörtént esettel, annak példájával világítanám meg ezt: néhány hete első osztályosokból álló hittan csoportomban, hol a fél év során Jézus példázatait vettük sorra. Ádventi időben került elő a tíz szűz példázata.
/Zárójelben jegyzem meg, hogy sok vita övezi ezt a példázatot, melynek erősen kétséges Jézusi eredete, hiszen nem sok helyet enged a kegyelem igéjének… Kihagyni azért mégsem lehet./
Készítettem hozzá rajzokat. Lerajzoltam a tíz szüzet, mindegyiknek a kezébe rajzoltam egy-egy mécsest, de csak ötnek volt a hóna alá rajzolva egy-egy olivaolajat tartalmazó üvegcse. Eljött a történet elmondásának ideje, a tíz hittanos körben ült körülöttem a szőnyegen, mikor előkerültek a rajzaim, mindenki választott egyet-egyet magának, elsősorban a szüzek arcvonásai alapján válogattak, nem fogtak gyanút, hogy melyiknek van, melyiknek nincs üvegcséje, hiszen nem ismerték a történetet.
Aztán elkezdtem mesélni, azok, akik az üvegcse nélküli szüzek közül választottak, a történet végén, amikor kiderül, hogy nem értek vissza a vőlegény érkezésére, és hogy durván el lettek küldve, mondván: „Nem ismerlek titeket, távozzatok!” Akkor mindegyik gyerek arcán átsuhant a csalódottság, különösen azokéban, akik a olaj nélküli szüzek közül választottak. Fiam is ezek között volt, még hangot is adott csalódottságának. Majd viszonylagosan rövid gondolkodás után megszólalt, és azt kérdezte: „Rajzolhatok az enyémre üveget, és bele olajat?” Mire én habozás nélkül azt mondtam: „Persze!” Látni kellett volna azt a felszabadult önfeledt munkát, ahogy Dénes fiam példáját követve minden gyerek előkapta a viaszkrétáját és övegcséket rajzoltak, színültig tele olajjal, és még azok is, akik egyébként olyan szüzet választottak, akinek volt a hóna alatt üvegcse, még azok is, zölddel kiszínezték a formát, jelezve, hogy színültig van olajjal.

A gyerekek a legjobb teológusok. Nem hagyják magukat eltéríteni a legfontosabbtól, attól, hogy Jézusnak egyetlen egy mondanivalója volt: ez pedig ez volt: Itt a kegyelem ideje, itt az üdvösség napja. Nem hagyják magukat eltéríteni a szentírás tekintélye miatt, vagy más spekulatív dogmatikai és egyéb meggondolás miatt.

Luther jutott eszembe, a mi hitbeli iránytűnk, aki attól lehetett a reformátor, hogy – csakúgy mint a hittanosaim, nem hagyta magát eltéríteni attól, hogy Jézus egyedül csak az evangéliumot, a jó hírt hirdetni jött közénk, a kegyelem idejéről, az üdvösségről, Isten felénk fordulásáról, megtéréséről: A nagy lehetőségről. Hát ragadjuk meg! Ámen