Az ÚR így szólt Mózeshez: Megteszem ezt is, amiről beszéltél, mert megnyerted jóindulatomat, és név szerint ismerlek. Mózes pedig ezt mondta: Mutasd meg nekem dicsőségedet! Az ÚR így felelt: Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az ÚR nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. Orcámat azonban nem láthatod - mondta -, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. És ezt mondta az ÚR: Van itt hely nálam, állj a kősziklára! És amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és kezemmel betakarlak, amíg elvonulok. Azután elveszem kezemet, és megláthatsz hátulról, mert orcámat senki sem láthatja meg.
A múltkor meglepődve láttam, hogy készült egy film a „Szent Lajos király hídja” című Thornton Wilder kisregény alapján. Azóta akit érdekelt, megnézhette a filmváltozatot, melynek kapcsán az ember óhatatlanul arra a következtetésre jut, hogy úgy látszik még a XXI. században is van valami aktualitása, ennek a kisregénynek. Dióhéjban arról szól, hogy egy függőhíd leszakad, öt ember halálát okozva. Juniper atya, a ferences barát pedig – az isteni gondviselés megszállottjaként, arra tesz kísérletet, hogy bebizonyítsa, mindez nem véletlenül történt.
Nyomozásba kezd, hogy ennek az öt embernek az élettörténete annak pontos ismerete majd megoldást ad a tragédiára, választ ad majd arra a kérdésre, hogy miért történt.
Ám a sok kutatás, munka, nyomozás, végső soron annak, aki a leginkább áhította, nem hozta meg a várt eredményt.
Wilder ezt írja erről:
„Amikor Juniper atya összeállította könyvét ezekről az emberekről, úgy látszik, nagyon félt attól, hogy ha elhagy egy-egy apró-cseprő részletet, akkor esetleg egy fontos nyom is elsikkad. Minél tovább dolgozott, annál inkább érezte, hogy nagy, homályos kinyilatkoztatások között botorkál.
Lépten-nyomon tévútra vitték a részletek, melyekről azt hitte, hogy vajmi jelentősek lehetnek, csak meg kell találni a nyitjukat. Ennélfogva tücsköt-bogarat összefirkált abban a hitben, hogy ha ő (vagy egy élesebb elme) újra elolvassa majd a könyvét, huszadszor, a számtalan tény egyszerre mozogni kezd, elrendeződik, s föltárja titkát.”
Vajon kell-e hasonló kísérleteket tenni, mint Juniper atya, még annak tudatában is, hogy próbálkozásunk kudarcra van ítélve?
Egyrészt nem mondhatunk le arról, hogy értelmet keressünk a bennünket körülvevő eseményekben, másrészt el kell fogadnunk azt is, hogy ez a feltételezett értelem, legyen az akár életünk értelme nem tárul fel könnyen, vagy egyáltalán nem tárul fel. Lehet, hogy sok minden értelmetlennek tűnik. Bosszantóan és lázítóan értelmetlennek.
Vajon az a feladat, hogy megtanuljuk elfogadni a bennünk ért nehézségeket, fájdalmakat, szenvedéseket, és hogy idővel majd jónak fogjuk látni azt, ami most a lehető legsúlyosabb teher és sötétségként jelenik meg előttünk?
Idővel képes az ember mindent megszépíteni. Idővel begyógyulnak a sebek: de vajon mikor látunk tisztán és helyesen, akkor, amikor az esemény hatása alatt állunk, letaglózva, lázadó szívvel, kétségbeesve: vajon akkor látunk helyesen, vagy akkor, amikor már az idő begyógyította a sebeket és higgadtan, elfogadóan tudunk visszagondolni az egykori nagy-nagy fájdalomra?
És mindebben hol látjuk Istent? Milyen szerepkörben képzeljük el őt. Esetleg hibáztatjuk, vagy egyenesen őt tesszük felelőssé?
A világban sok minden történik, és ezek között az események között sok olyan is akad, melyre talán azt mondjuk, hogy jó, hogy megtörtént és sok olyan is, amire azt mondjuk, nem lett volna szabad megtörténnie.
De vajon hívők vagyunk-e egyáltalán akkor ha ezt tényleg így gondoljuk.
Reformátorunk egyszerű választ ad erre: azt mondja: „Isten szemében sok minden jó, ami a világ számára rossz, vagy egyenesen szörnyűséges: a kísértés, a tévedések sokasága, a pokol. És megfordítva: Mi kívánatosabb, mint Krisztus és az evangélium? A világ értékelése szerint azonban ez nem különösebben jó. Isten értékelése szerint mi módon jó az, ami számunkra rossz? Ezt egyedül Isten tudja. – Mondja Luther. Mert hogy mi a jó és mi a rossz, annak meghatározása egyedül Isten felségjoga.
Annak idején Platón még azt a kérdést tette fel, hogy Isten azért isten-e, mert mindig a jót akarja és viszi véghez, vagy pedig fordítva: kizárólag azért jó valami, mert azt Isten akarja?
Luther szerint erre egyszerű a válasz: Isten fensége az, amelyből ki kell indulnunk. Így érvel:
„Semmi volna Isten fenségének titka, ha – ahogyan egy cipészt vagy szűcsmestert bíróság elé citálnak – számadást kellene adnia arról, hogy ő miért Isten, vagy miért akar és cselekszik olyasmit, ami láthatóan egyáltalán nem az igazságosságos cselekedet fajtájából való. Akkora tiszteletben azért nem részesíti a halandó a maga Teremtőjét, hogy úgy gondolja, Isten lehet igaz és jó akkor is, ha valamit azon felül és azon túl cselekszik, mint amit Jusztinianusz Kódexe, vagy Arisztotelész Etikájának ötödik könyve előír”. Mert „Isten az, akinek az akaratához nem lehet olyan okot, vagy alapot hozzárendelni, mely mintegy előírásszerűen kánonja vagy zsinórmértéke kellene, hogy legyen cselekedeteinek. … Nem azért igaz az, amit akar, mert úgy kell vagy kellett akarnia, hanem fordítva: mert ő maga akarja, ezért kell helyesnek lennie annak, ami történik.”
Azoknak, akik az Isten cselekvésének méltányosságát kérik számon „a gonosz virul, a jó pusztul” ősi és érthetetlen tapasztalata miatt, e negatív méltánytalanságra a reformátor Isten másik, pozitív méltánytalanságával válaszol.
„Ha Isten – írja – méltatlanokat érdemtelenül megment, ha istenteleneket megannyi bűnük ellenére megigazít, akkor bezzeg nem róják fel neki az igazságtalanságot, megjátsszák, hogy ők nem tudják, miért tesz így Isten, holott a saját ítéletük szerint ez teljesen igazságtalan; hanem mert ez számukra előnyös és tetszetős, nyomban kinevezik helyesnek és jónak. … Ez pedig azt jelenti, hogy Istenben önmagukat és a magukét keresik és magasztalják, nem pedig Istent, és ami az övé.”
Hogy az ember Istenben ne önmagát és a magáét keresse, ehhez meg kell változnia az Istenről alkotott képének. Ez a teológiai fordulat Luther Heidelbergi Disputációjának egy rendkívül erős megfogalmazása óta sajátja a keresztyén teológiának. Luther ebben az írásában arra keresi a választ, ki az igazi teológus? És így válaszol rá:
„19. Nem az nevezhető méltán teológusnak, aki Isten láthatatlan lényegét az ő teremtett művein keresztül felfogva szemléli. Jól látszik ez azok esetéből, akik ilyen ‘teológusok’ voltak, az apostol mégis bolondoknak nevezi őket (Róm 1,22). Isten láthatatlan lényege az ő ereje, istensége, bölcsessége, igazságossága, jósága és hasonlók. Mindezeknek a megismerése senkit sem tesz bölccsé vagy méltóvá.
20. Hanem az nevezhető méltán teológusnak, aki Istennek látható és a világ felé forduló lényegét – ‘hátát’ – a szenvedésekben és a keresztben szemlélve fogja fel. Isten azt akarta, hogy akik őt nem tisztelték, mint olyat, aki műveiben láthatóvá lesz, tiszteljék úgy, mint aki elrejtőzött a szenvedésben (1Kor 1,21). Ily módon senkinek sem hasznos vagy elégséges, hogy Istent az ő dicsőségében és méltóságában megismerje, ha Őt ugyanakkor kicsinységében és keresztjének gyalázatában meg nem ismeri. Tehát Krisztusban, mint megfeszítettben van az igazi teológia és Isten megismerése.”
Láthatatlan lényegi jegyei, invisibiliái miatt tartjuk Istent Istennek. Nem arról van szó, hogy ezek nem lennének valóban Isten tulajdonságai – de mindezekhez szigorúan egyirányú utcán keresztül juthatunk csak el: a visibiliák immár nem a teremtésben – történelemben – lelkiismeretben közvetlenül látható dolgokat jelölik, nem ezek képezik Isten hátát (posteriora), hanem Isten cselekvése Krisztus keresztjében és a szenvedésben, az „emberség, gyengeség, balgaság” módozataiban. Ha az ember a maga keresztjét felveszi és hordozza, akkor azon az úton van, ahol megértheti – és egyedül itt értheti meg – Krisztus keresztje titkát. A kereszt általi megismerésben Isten maga adja, ha rejtetten is, a szemlélet tárgyát: ezt szemlélve a hit érteni fog, megkapja végül azt, amit Wilder kisregényében Juniper atya keres.
Luther az Isten háta kifejezést ebből a felolvasott igéből merítette: ez a kép hatott benne, és juttatta el oda, hogy megfogalmazza, milyen módon akar számunkra Isten valóban megmutatkozni, és a Mózesi történetet összekapcsolja Krisztus keresztben elrejtett kinyilatkoztatásához.
Azok, akik Mózes második könyvét írták, valami alapvetően fontosat akartak ezzel a történettel elmondani.
Azt, hogy Isten a saját elrejtésében aktív. Másrészt, hogy ez az elrejtettség Mózest védi, harmadszor, hogy utólag – a már elvonult Isten mégis megmutatja magát.
Ebből a hármas üzenetből mindössze egynek – az utolsónak következetes érvényesítése, alkalmazása elég volt ahhoz, hogy az egész középkori teológiát valaki megreformálja, megújítsa.
Ennek köszönhető, hogy mi magunk is elidőzhetünk olyan igazságok mellet, mint hogy „Ha az ember a maga keresztjét, felveszi és hordozza, akkor azon az úton van, hogy megértheti, Krisztus keresztje titkát.
Fasori segédlelkészként egyik esős júniusi napon, tettem vettem a hivatalban, amikor valaki – nem ismertük az illetőt - telefonon arra kért, hogy a Honvéd korházban látogassak meg valakit. De ne derüljön ki, hogy honnan tudok az illető ottlétéről. A kissé körülményes felkérésen és átázott ruházatomon, beázott cipőmön bosszankodva léptem be a már sokadik épületbe, mire végre a portás pozitív válasza fogadott. A keresett beteg valóban ott van, a Honvéd kórháznak abban az épületében. Felmentem a megadott kórterembe és ott mondom a nevet, kit keresek.
A kórterem legrosszabb állapotban lévő betege volt az én emberem. Egy igen idős hölgy, aki iszonyú erőlködéssel vette a levegőt. Valahogy görnyedten ült az ágyán. Odaültem mellé. Elmondtam ki vagyok, érdeklődtem állapota felől. Ő válaszolt ahogy tudott, majd megkérdeztem, akar-e úrvacsorát venni. Bólintott. Elkezdtem a rövidített betegúrvacsora gyónási részével: „Vallod-e magadat bűnösnek, és ezért kárhozatra méltónak?” Ő két zihálás között annyit mondott, hogy: „Én mindent…” Majd könnyek törtek fel belőle, és nem tudom hogyan történt, csak arra emlékszem, hogy azon kapom magunkat, hogy szorongatjuk egymás kezét. Talán a vállamra is borult. És sokáig szorongattuk egymás kezét, közben elővettem az úrvacsorakészletet, nem kérdeztem tovább semmit, és aztán vette az ostyát és a bort.
Távozásom után másnap az a telefonáló, aki megkért, hogy menjek be súlyos állapotban lévő barátnőjéhez, visszahívott, hogy megköszönje, majd hozzátette, az illető, még aznap este elhunyt.
Ez a történet jut eszembe akkor, amikor arról beszélek, és azt idézem Luthertől, hogy aki a maga keresztjét felveszi és hordozza, az azon az úton van, hogy megértheti Krisztus Keresztje titkát.
A történetből felületesen úgy tűnhet, mintha én adtam volna, pedig valójában fordítva van: aki igazán kapott valamit az én voltam. Megadatott nekem, hogy megláthassam, átélhessem a hitnek, a bizalomnak a végső tisztaságát, melyben végül tényleg csak a szeretet marad meg.
Ahogy Thorthon Wilder fogalmaz könyvének végén: „A szeretet minden megnyilvánulása visszahull a szeretetre, amelyből fakadt. Van az elevenek országa meg a holtak országa, s a híd a szeretet; csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme.”
Ámen
