„Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek eléje minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja.” „Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” „Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre. Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? Akkor így felel nekik: Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.”
Egy éve kaptam egy könyvet egy szerzetestől. Bernard Häring – Másképp is lehetne. Ez a címe, de alcíme is van: védőbeszéd az egyházon belüli új magatartásforma mellett. Häring a II. Vatikáni Zsinat egyik szakértője volt és fontos szerepe volt a Gaudium et spes kidolgozásában.
Másképp is lehetne, már önmagában felhívás számunkra. Igen, lehetne másképp is. Tudjuk, ökumenikus imaheti alkalmakon való együttlétünk tulajdonképpen bizonyságtétel amellett is, hogy másképp is lehetne.
Hogy szükség lenne új magatartásformára az egyházban, ez egészen nyilvánvaló.
De mindezt nem hozhatja el másvalaki számunkra, csak mi magunk. Nem kaphatjuk meg a megújulást és az újraértés ajándékát mástól: arra magunknak kell rátalálni.
A szentírás, és a hagyomány is bizonyos értelemben segít ebben, de meglátni, felismerni, rácsodálkozni nekünk kell.
Ilyen rácsodálkozásnak lehetünk tanúi, ahogy Bernard Häring Jézus megkísértésének a történetét újraolvassa és értelmezi.
Azt mondja: „A legszégyenteljesebb kísértés, hogy Isten nevét, vallásos elképzeléseket és pozíciókat felhasználni arra, hogy hatalmat nyerjünk mások felett.
Ez mutatkozott meg a Jézus korabeli zsidóság perverz messiásvárásában, amikor olyan messiást vártak, aki felmagasztalja Izrael népét és annak akkori vezetőit.
És persze a keresztyénség történetét is végig lehetne vizsgálni ennek a kísértésnek a szempontjából.
Amikor II. János Pál Pápa hivatalos székfoglalása alkalmából nemcsak a „Tu es Petrus”, azaz a „Te vagy Péter” szavakat olvasták fel a Máté evangéliumából, hanem az egész fejezetet elénekelték, amelyben Jézus Pétert egy hamis messiásvárás sátáni kísértéseitől óvja, akkor nagy bizalom ébredt bennem – írja Häring, az Egyház elkövetkező korszaka iránt.
Hiszen a hamis messiási várakozás tette Jézus személye iránt vakká az akkori vallási vezetőket.
Az a terület, mely a zsidóság számára a megígért föld, mindig is stratégiai fontosságú területnek számított. Két kontinens találkozási pontja, kereskedelmi és hadi szempontból birtoklása minden birodalom, politikai alakulat számára szükséges és megkerülhetetlen volt. Ebből érthetjük meg, miért vált folyamatos háborúságok, elhurcoltatások, kitelepítések színterévé ez a föld. Egy nép, melynek megaláztatása és fájdalma oly sok és megmérhetetlen, hogy ezt az Isten sem nézheti sokáig.
Isten közbeavatkozása éppen ezért feltétlenül és elkerülhetetlenül be kell, hogy következzen. Egy minden embert érintő végítélet formájában. Az egész emberi nemzetnek meg kell majd jelennie Isten ítélőszéke előtt, kivétel nélkül. Az ószövetségi prófétáknál ez az ítélet még minden izraelitára is vonatkozott. Gondoljunk Malakiás próféta könyvére, mely még úgy mutatja be Istent, mint az ötvöst, aki megtisztítja a nemesfémet, az aranyat és ezüstöt a salakanyagoktól.
Ám Jézus idejére ez a hitbeli elképzelés már némileg más alakot öltött, bizonyos értelemben torzult: úgy gondolták, Izráel népének hatalmat kell kapnia Istentől, hogy ítélkezzék az összes többi nép felett.
Jézus Nagytanács előtti kihallgatása és pere jelentős ebből a szempontból, hiszen itt – az evangéliumok szerint – az történik, hogy Jézus említést tesz erről a hitről: beszél arról, hogy lesz végítélet, csakhogy ezt nem Izráel népe, hanem Ő maga, Jézus egy személyben fogja végrehajtani, levezényelni. „És meglátjátok az Emberfiát, amint ott ül a hatalom jobbján és eljön az ég felhőin.” Jézus azt hozta a Szanhedrin tudomására, hogy ez az ítélő hatalom az övé, és nem a népé. Ezért is beszélhetett így róla Kajafás: „A saját szájából hallottuk az istenkáromlást.”
Jézus fogja ezt a végítéletet tartani: övé ez a hatalom.
Úgy választja majd el az embereket egymástól, mint juhokat a kecskéktől. A pásztorok munkájából származó kép. Esténként a fázósabb kecskéket kisebb és melegebb helyre kellett beterelni. Szét kellett őket választani a juhoktól: mind alakra, mind színre elütnek egymástól, még sötétben sem lehet benne hibázni. A kép értelme, hogy Jézus ebben az elválasztásban éppolyan biztos kézzel fog tudni cselekedni, mint a juhász.
Teljesen elképesztette a kortársakat Jézusnak ez a merészsége, ahogyan magának olyan jogokat vindikált, melyek egyedül Istent illették meg.
Azt mondta, bűneid meg vannak bocsátva, holott, bűnbocsánatot csak a főpap hirdethette ki, az évnek egy bizonyos napján, a temetés miatt haladékot kérő tanítványjelöltnek azt mondja, temessék el a halottak a halottaikat, mikor csak a templomi szolgálatra igyekvő kohénitáknak és levitáknak volt felmentésük a temetés kötelessége alól.
Ugyanakkor ez az ember, akit tanítványai messiásnak tartottak az önvédelemnek semmilyen eszközével nem élt. Péterrel is eltétette a kardot. És kiszolgáltatta magát, hagyta, hogy otromba katonák kigúnyolják, leköpdössék.
„Mint a bárány, melyet vágóhídra visznek, és nem nyitja ki a száját.” /Jn 1,36
Mind a négy evangélium egybehangzóan arról beszél, hogy a két – egymással össze nem egyeztethető messiási elvárás konfliktusa, összeütközése a megváltás drámájának központi kérdése.
A szenvedő messiást kell a tanítványnak megvallania, hiszen csak akkor tudja továbbadni, hitelesen hirdetni Péter hitvallását, mely szerint „Te vagy a Krisztus, azaz a messiás, az élő Isten fia”, ha radikálisan hitvallást tesz Isten szenvedő szolgája mellett.
Ez a Jézus önmagát egyszerűen „Emberfiának” nevezi, amit akár úgy is fordíthatnánk, egy közületek. Megtiltja övéinek, hogy atyának, vagy rabbinak hívassák magukat. Ez a tilalom annak a tekintélyi törekvésnek igyekszik elejét venni, mely gyakorlatilag elrejti szemünk elől azt az igazságot, hogy csak egy Atyánk, van és egy mesterünk, az Isten.
Hiszen semmi nem rejti el annyira előlünk Istent és az Ő titkait, mint a tekintélyi törekvés, a nagyság igézete.
A redemptorista nővérek rendjének alapítója, Celeste Crostarosa írja: „Mindazok, akik úgy vélik, hogy utánozniuk szabad, vagy kell Istent az Ő fenségében, súlyosan megtévesztik magukat.” Mert mondja, Isten maga az alázat. Milyen szépen egybecseng ez a gondolat az evangélikus mártír teológus, D. Bonhoeffer szavával, aki így fogalmazott: „Isten a keresztre feszített Jézusban mutatta meg magát nekünk, csak így van velünk és csak így segít nekünk.”
Egyik idegenben szolgáló, magyar nyelvű gyülekezetet gondozó lelkésztársam mesélte az alábbi esetet. Szolgálati helye, a templom és a parókia egy nagyvárosban van, ahol sok furcsa és érdekes eset megtörténik az emberrel. Időnként előfordul, hogy megkeresi valaki a lelkészt, aki aztán soha többé nem jön, nem keresi többet.
Egyik éjszaka becsengetett hozzá egy férfi, és arra kérte, menjen át vele a templomba és imádkozzon vele. A lelkész – látva az illető lelkiállapotát, engedett a kérésnek, és átment vele a templomba. Nem derült ki semmi arról, hogy miért kérte ezt tőle. Azonban hamarosan újra eljött, megint csak késő éjszaka és ugyanazt kérte, és ekkor már sikerült a lelkésznek megtudnia, mi áll a nem mindennapi kérés hátterében.
Az illető elmesélte, hogy egy családi ünnep alkalmával kapott ajándékba egy porcelánból készült korpuszos keresztet. Ez az ajándék felbosszantotta, ezért csalódottságában és dühében – meg a megivott italmennyiség következtében - a földhöz vágta. A korpuszos kereszt – porcelán lévén - persze apró darabokra tört. A megsértett rokonok erre persze távoztak. Ő pedig ott maradt a ripityára tört ajándékkal. Kijózanodása után az ajándékot nem merte kidobni, vagy nem is akarta, ehelyett egy nylonzacskóba rakta. És betette a párnája alá. Az események hatására aztán egyik éjjel azt álmodta, hogy kikötözték kezét-lábát, majd kezdik feldarabolni, ízenként vágják le a végtagjait. Szörnyű álmából felébredve – rettegésében és bűntudatában – arra a gondolatra jutott, hogy felkeres egy templomot, hogy Isten bocsánatáért könyörögjön, meggondolatlan, istenkáromló tettéért. Az elkövetett tett és az álom közötti összefüggés gondolom világos. Ugyanazt élte át önmaga testén elszenvedve, amit jelképesen úgymond „Jézusnak okozott” azzal, hogy a földhöz vágta, összetörte a korpuszt, a kereszttel együtt. Lelkében mindezt nyilvánvalóan így élte át, és ez tükröződött álmaiban, melyek ezt fejezték ki jelképes formában.
Ez az ember nem volt templomba járó, ehhez nem fér kétség. Ám ez az incidens felborzolta lelkének felszínét és álom útján előkerültek mély rétegei a valamennyiünkben közös lelki tartalmaknak, melyek bűntudatával keveredve lelki válságba sodorták.
Hogy ki hogyan talál rá arra a hiteles és megfelelő viszonyra, mely bennünket – embereket az Istenhez kapcsolhat: ez végeredményben titok.
Van, aki már gyermekkorában egyszerűen megtanulja ezt, mint az egyszeregyet, más kamasz- vagy ifjúkora lelki válságaiban talál rá, megint más felnőttként él meg olyan változásokat, válságokat az életében, melyek az egyetlen kérdéssel, Istennel szembesítik.
Ez az előbb felidézett történet a maga csonkaságában, hiszen sem az előzményekről, sem a folytatásról nem lehet többet tudni – egy ilyen eset. Nem tudjuk, milyen istenkép élt ebben az emberben. Mit gondolt Istenről. Talán azt gondolta, hogy Isten bosszúból, mintegy büntetésből küldte rá ezt az álmot azért, amiért azt művelte a kereszttel. De az is lehet, hogy megértette, hogy pontosan az történt az ő ajándékával, mint Jézussal földi működése során: a sötétség, emberi indulatok kísérletet tettek arra, hogy elpusztítsák.
De ez a Krisztus, még összetörtségében is hatalmas erejű, aki képes az ellenségeit, az őt megvetőt is a maga oldalára állítani.
Különös példa ez arra, hogy Isten ereje, Jézus ereje az erőtlenség által ér célhoz.
De hogy tényleg célhoz érjen, ehhez az kell, hogy Istent, Krisztust ne a hatalmasságban, a dicsőségesben, a nagyságban, a tekintélyesben keressük, hanem a kicsinységben. Hiszen ha a nagyság és tekintély igézetében élünk, akkor feledkezünk el azokról, akik kicsinyek, sőt, a legkisebbek, akik éheznek és szomjaznak, akik jövevények, ruhátlanok, betegek, bebörtönzöttek. Akkor egyenesen akadályozzuk Isten célba érését.
Jézus felolvasott, utolsó ítéletről szóló példázatában arról beszél, hogy a amikor az ember ételt ad az éhezőnek, inni ad a szomjazónak, befogadja a jövevényt, felruházza a mezítelent, a betegeket, bebörtönzötteket meglátogatja, akkor Vele, magával Jézussal vállal közösséget. Mert ez a Corpus Christi, ez Krisztus Teste, azok, akik az emberi hierarchia legalján elszenvedik az érdektelenséget, közönyt, megvetést, kitaszítottságot. Mert arról, aki legalul van, könnyű elhinni, hogy maga tehet róla, hogy az ő hibája, hogy biztos megérdemli a sorsát.
Holott a legalsó polcon mindig van valaki. Valakinek a társadalom a hálátlan a szerepet osztja. G. B. Shaw írta annak idején, hogy amíg börtöneink vannak, egyre megy, hogy ki ül a cellában.
Azaz nem az az emberi élet célja, hogy minél följebb kapaszkodjon, elfeledve azt, hogy kik fizetik meg az árát az ő feljebb kapaszkodásának, és fentlétének, hanem Jézus szerint az emberi élet célja éppen fordított. Tematikusan ezt Pál apostol fogalmazta meg: „Egymás terhét hordozzátok, így töltsétek be Krisztus törvényét.” Egymás terhét hordozni – Ez az emberi élet célja és értelme, és aki ezt fogadja el élete értelmének és céljának, ahhoz szól majd Jézus így: „Jöjjetek Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot.” Ámen
