Ébredj, ébredj, szedd össze erődet, ó ÚRnak karja! Ébredj, mint hajdanában, az ősrégi nemzedékek idején! Hiszen te vágtad ketté Rahabot, te döfted le a tengeri szörnyet! Te szárítottad ki a tengert, a nagy mélység vizeit, te készítettél utat a tenger medrén át, hogy átkelhessenek a megváltottak! Így fognak visszatérni az ÚR megváltottai is, és ujjongva érkeznek meg a Sionra. Öröm koszorúzza fejüket örökre, boldog örömben lesz részük, a gyötrelmes sóhajtozás pedig elmúlik. Én, én vagyok vigasztalótok! Miért félsz halandó embertől, olyan embertől, aki a fű sorsára jut? Elfelejtetted alkotódat, az URat, aki az eget kifeszítette, és alapot vetett a földnek? Miért rettegsz szüntelen, mindennap az elnyomó izzó haragjától, mellyel el akar pusztítani? De hová lesz az elnyomó izzó haragja?! Hamarosan megszabadul a megkötözött, nem hal meg, nem kerül a sírba, nem fogy el a kenyere. Mert én, az ÚR, vagyok a te Istened, aki fölriasztom a tengert, hogy zúgnak hullámai. Seregek URa a nevem! Igéimet adom a szádba, és kezem árnyékával takarlak be, amikor újra kifeszítem az eget, és alapot vetek a földnek, Sionnak pedig ezt mondom: Az én népem vagy!
A magánhangzók szonettjét korosztályom ismeri, Arthur Rimbaud-tól. Az akkori irodalom oktatás számára az volt a legfontosabb szempont, hogy a korszakokat jól el tudjuk különíteni. Hogy mondjon nekünk valamit ez a szó, hogy szimbolizmus. Ez a tematika nem tette lehetővé, hogy Rimbaud-t mint ateistát, vagy mint Isten ellen lázadót mutassa az irodalomoktatás. Pedig micsoda lehetőséget hagytak ki, tekintettel arra, hogy a hivatalos ideológia – az ateizmus – fegyvertárában előkelő helyet tölthetett volna be néhány Rimbaud vers, mint például a „Bűn” című.
Míg ágyúk vörös köpedéke fütyül fenn,
Napestig dúlva a nagy égi kék mezőt,
S ezredek omlanak rakásra szét a tűzben
Piros és zöld díszben a tréfás király előtt
Míg szörnyű őrület toporzékol kegyetlen
S százezrekből emel gőzölgő halmokat
-bús hullák, nyár ölén, fű közt, derűs hevedben
természet, ki a lét szent alkotója vagy
él egy Isten, ki damaszt oltárterítőn,
tömjénben, bő aranykelyhek ölén nevet,
hozsannák ringató dalán csak szendereg,
s fölébred, mikor az anyák szorongva, hívőn,
s sírva a főkötő árnyán, elé a nagy
keszkenőből kövér krajcárt hullajtanak.
Még hatásosabb Istentagadó mondanivalója azáltal, hogy azt mondja: Él egy Isten, de, mit sem törődik százezrek értelmetlen halálával, és átalussza még az istentiszteletet is, csak a perselyben megcsörrenő pénz ébreszti fel.
Talán még alkalmasabb a lázadó ember tagadó dühének fokozására az, ha nem azt mondja valaki, hogy Isten nincs, hanem azt, hogy van ugyan, és nemhogy közönyösen szemléli százezrek, milliók romlását, hanem egyenesen elalszik, elszendereg.
Az alvó Isten képe minden korban elevenen, húsba vágóan érintette a hívőt. Illés így gúnyolódott a Baál prófétákon, akiknek imája nem talált meghallgatásra: „Kiáltsatok hangosabban, hátha alszik!”
Felolvasott alapigénkben nem hitünk ellenfele, hanem éppen a próféta maga mondja, hogy Isten alszik. Persze nem így, hanem némileg árnyaltabban. De azt hivatott kifejezni, hogy a jelen tapasztalatai között nem akadhat rá a hívő Isten megszabadításának a jeleire.
Alapigénk A megszabadulás, a megváltás ígéretének több fejezeten átívelő kifejtésének részlete, melyben ez a konkrét történelmi tapasztalat, a szabadítás hiánya és a régen volt megszabadítás emléke kerül egymás mellé, hogy megszülessen belőle a jövőben bekövetkező megváltásba vetett hit. Hogy aztán megérkezzünk a híres 53. fejezethez, mely így kezdődik, „Ki hitte le amit hallottunk, ki előtt volt nyilvánvaló az Úr hatalma.”
Csakhogy az eredeti héber szöveg nem azt mondja, hogy az Úr hatalma, hanem azt, hogy az Úr karja.
És a felolvasott részlet elején, majd végén is feltűnik ugyanez a kép. Isten karjának képe, mely az első versben erőtlenül lóg, mint egy alvó ember keze. Míg az utolsó versben újra feltűnik, mint árnyékával oltalmat adó kéz, Isten keze.
Ez az árnyékával oltalmazó kéz utalást hordoz Mózes II. Könyve 33. fejezetére, ahol az Isten dicsőségét látni akaró Mózest Isten keze takarja el, hogy Isten dicsőségéből azt lássa, amit szabad látnia.
A rabbinikus, zsidó hagyomány szerint Ábel azért halt meg, mert többet szemlélt Isten dicsőségéből, mint amennyit illendő lett volna látnia.
Az Isten dicsőségét látni akaró Mózest ettől a – reá is veszélyes túlzástól Isten keze védelmezi.
Létezett az Isten cselekvésének, hatalmának felismerésére egy metafora: Ez a metafora az Isten keze, vagy Isten ujja.
Jób könyvében /Jób 19,21/ a szenvedő Jób azt mondja, „Isten keze vert meg engem.” Világosan állást foglalva ezzel arról, hogy mindazt, ami vele történik, Isten cselekvésének tartja.
A Krónikák II. Könyvében, annak 30. fejezetében arról van szó, hogy Ezékiás meghirdette a páskaünnepet, és arra kérte az egész népet, hogy Jöjjenek Jeruzsálembe, hogy ott ünnepeljenek, az egész ország minden törzse kinevette, kigúnyolta a rendeletet, kivéve Judát, ahol egy akaratra jutottak az emberek, ezt a közös konszenzust Isten közreműködésének eredményének tudja be: „Isten keze ott volt Judában.”
A tíz csapás történetében, a harmadik csapás, a szúnyogok megjelenése során, az egyiptomi mágusok azt mondják a fáraónak: „Isten ujja ez!” /II. Móz 8,15
A kőtáblák átadásánál olvashatjuk /II. Móz 31,18/, hogy Isten a törvénytáblákat a saját ujjával írta.
Ilyen módon a zsidó liturgiai rend fontos kelléke, a tóraolvasó pálca, mely gyakran készül ezüstből, fő jellegzetessége egy meghosszabbított mutatóujj, éppen a Tórának erre a fontos kijelentésére emlékeztette a Tóra szövegének felolvasóját. Micsoda reciprocitás!
Grünewald Isenheim-i oltárképén a megfeszített Krisztusra mutató Keresztelő János ujja éppúgy egy kissé meghosszabbított ujj, mint a tóraolvasó pálca.
Miközben Keresztelő János könyvet, Szentírást tart a kezében, melynek egy mondatát kinagyítva közvetlenül a kéz mellé jól olvasható formában odaírta Grünewald: Neki növekednie kell, nekem kisebbé lennem.
A Tóra-mutató immár nem a szent szövegre mutat, hanem magára a megfeszített Jézusra, Immár Ő áll a Tóra helyére.
A kéz, mely Isten cselekvését hivatott jelképezni, immár nem a tórára mutat, hanem Jézusra. Hol van akkor Isten Keze?
Az evangéliumok szerint Jézus is használta az Isten ujja – kifejezést. Lukács Evangéliuma 11,14-20 szerint, amikor egy néma ördögöt űzött ki, akkor egyesek megvádolták azzal, hogy Belzebub segítségével űzi ki az ördögöket. Jézus védekezésképpen azt mondja, Ő Isten Ujjával űzi ki az ördögöket, Isten Ujjával gyógyít.
Isten keze, Isten ujja ott van vele, olyannyira, hogy a kéz, mely a megszállottat megérinti, egyben Isten keze is. Íme egy újabb bizonyíték amellett, hogy Jézus önmagáról és az Atyáról a teljes egység, az egylényegűség szellemében beszélt.
Isten Ujja, Isten keze azonos az Ő ujjával, az Ő kezével.
Nemrég előadott az ifjúsági csoportunk Reiner Maria Rilkétől egy mesét, mely Isten kezeiről szólt. A történet szerint Isten a teremtést a kezeire bízta, de a két kéz, a jobb és bal kéz, nem egyeztek mindenben, és ennek köszönhetően az ember idő előtt távozott a földre. A helyzet megmentése érdekében Isten elküldte a földre a jobb kezét. E szavakkal bocsátotta el:
„Lemégy a földre. Felöltöd az emberek alakját, s fölállsz meztelenül egy hegytetőre, hogy pontosan megszemlélhesselek. Amint leérkezel, menj el egy fiatal asszonyhoz, s mondd neki, de egészen halkan: élni szeretnék. Először egy kis sötétség lesz körülötted, aztán nagy sötétség, ezt hívják gyermekkornak, majd emberré érsz, s akkor hágsz föl a hegyre, amint megparancsoltam. Hiszen mindez csupán egy pillanatig tart. Ég veled.”
A történet úgy folytatódik, hogy a jobb kéz búcsút vett a baltól, sok kedves névvel illette, sőt mint hírlik, egyszerre meghajolt előtte s ezt mondta: ,,Te Szentlélek.'' De már elő is lépett Szent Pál, levágta a Jóisten jobb kezét, egy arkangyal felfogta s bő köntöse alatt elvitte onnan. Isten pedig bal kezével befogta a sebet, nehogy vére a csillagokra ömöljön s szomorú cseppekben a földre zuhogjon. Nem sokkal azután Isten, amint figyelmesen szemlélt minden eseményt odalenn, észrevette, hogy vasba öltözött emberek az egyik hegy alatt nagyobb sokaságban gyűltek össze, mint valamennyi más hegy körül. S várta, mikor pillantja meg ott fölfele hágó kezét. De csupán egyetlen ember jelent meg, amint látszott, vörös köpenyben, ahogy egy fekete, himbálózó valamit vonszolt fölfelé. Ugyanebben a pillanatban Isten bal keze, mely a vérző sebet fedte el, nyugtalankodni kezdett, s egyszerre csak, mielőtt Isten megakadályozhatta volna, elhagyta helyét és tébolyultan bolyongva a csillagok között, ezt kiáltozta: - Ó, a szegény jobb kéz, és én nem segíthetek rajta! Közben rángatózott Isten bal karján, mindenáron szabadulni próbált tőle. Az egész föld vöröslött Isten vérétől, és nem lehetett felismerni, mi történik alatta. Isten majdnem meghalt akkor. Végső erőfeszítéssel visszahívta jobbját; az pedig sápadtan, remegve jött vissza s lefeküdt helyére, mint egy beteg állat. És a bal kéz sem, noha ő már tudott egyet s mást, hiszen felismerte Isten jobb kezét odalenn a földön, mikor az vörös köpenyben fölhágott a hegyre, még ő sem tudta meg tőle soha, mi ment végbe azután ott a hegyen. Valami rettenetes dolognak kellett lennie. Hiszen Isten jobbja még mindig nem heverte ki, és éppen annyit szenved ettől az emléktől, mint Isten ősi haragjától, mert Ô azóta sem bocsátott meg a kezeinek.
Rilke úgy beszél Isten Jobb Kezéről, a költészet nyelvén, hogy egyben egy evangélium – parafrázist alkot. Fő értéke ennek, hogy új élménnyel gazdagít minket, és új módon vagyunk képesek látni a kánoni történetet, anélkül, hogy Rilke költeményét akarnánk kanonizálni, hiszen a történet egy-két pontján különbözik az általa használt kép, a bennünk élő képtől, de ez nem érinti a lényeget:
Jézus Istennek az a keze, mely erőtlennek, gyengének tűnik. Alvónak, akit fel kell ébreszteni, de aki éppen ebben a gyengeségében képes betakarni bennünket, mint Mózest, aki az Isten dicsőségét kívánta látni: mi sem láthatjuk az Isten dicsőségét, csak utólag, csak hátulról, és éppen Jézus az, aki gyengeségével eltakarja ezt a dicsőséget. Mert éppen ebben az eltakartságában akar számunkra megmutatkozni.
Keresztyénnek lenni ezért azt jelenti, Isten dicsőségének a megtapasztalása helyett beérjük Jézus lelki látásával.
A megdicsőülés történetben Jézus mellett feltűnnek a nagy Dicsőség tapasztalók: Mózes és Illés, de el is tűnnek, és csak Jézus marad ott egyedül, és idővel róla is lekerül a dicsfény. Egyedül Ő marad meg hitünk számára, csak belé kapaszkodhatunk, de ez mindenre elég. Ámen
