Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, és felvitte őket külön egy magas hegyre. És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény. És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: „Uram, jó nekünk itt lennünk. Ha akarod, készítek itt három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő árnyékolta be őket, és hang hallatszott a felhőből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!” Amikor a tanítványok ezt hallották, arcra borultak, és nagy félelem fogta el őket. Ekkor Jézus odament, megérintette őket, és így szólt hozzájuk: „Keljetek fel, és ne féljetek!” Amikor föltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül. Miközben jöttek lefelé a hegyről, megparancsolta nekik Jézus: „Senkinek se mondjátok el ezt a látomást, amíg fel nem támad az Emberfia a halottak közül.”
A napokban értesülhettünk bizonyos Mohamed–karikatúrákról, melyek erősen foglalkoztatták az európai és közel-keleti közvéleményt. Tizenkét karikatúráról van szó, melyekből kettőt láthattunk, ha utánajártunk a dolognak. Mindkettő lényegében ugyanazt üzente: úgy mutatta be Mohamedet, mint terroristát. Az egyiken a turbán átalakul egy régi típusú gömbölyű bombává, melynek már ég a gyújtózsinórja, a másikon fekete csadoros nők között látható egy fekete sávval kitakart szemű férfi, aki egy kezében hatalmas szablyát szorongat. A karikatúrák célja világos, egyenlőségjelet húzni a terrorizmus és a vallásalapító között. Ha a karikatúrákon való felháborodás oka ez az azonosítás, akkor érthető a tiltakozás. Persze a reakció akkor is erősen túlzó.
Őszintén szólva, amikor a hírekben először hallottam a karikatúrákról, valami egészen másra gondoltam. Valamire, ami humoros, vagy obszcén, de hát ezek nem azok. Már nyilván rég a felejtés ködébe vesznének, mint oly sok gyenge, vagy középszerű alkotás, ha nincs a tiltakozás. Merthogy ennél jobb reklámot elképzelni nem lehet. Most már aztán tényleg ismerni fogja az egész világ a rajzokat.
Én azon is elgondolkodtam, hogy vajon mennyi sérelmet visel el egy vallás? Hiszen a más vallásút heccelni, hitén gúnyolódni, ez régóta ismert szokás. Az egyik ősi csúfolódó maga Illés próféta, aki egészen szalonképtelen kifejezéseket használ Baál istennel kapcsolatban, a Kármel hegyi istenítélet történetében.
A korakeresztyénség idejéből ismert az a falfirka, mely egy keresztyént pellengérez ki. A rajzon a keresztre feszítettet szamárfejjel ábrázolják és az alatta álló emberalak mellé görögül odaírták: Alexamenos imádja az ő istenét.
A gúnyolódás, gyalázkodás persze a kiélezett vallási ellentétek korában többnyire felszínre tör. A reformáció hívei is előszeretettel terjesztették a pápaszamárról és barátborjúról készült metszeteket. A gyalázkodásban a régi korok nem ismertek határt.
De mi a helyzet a mi korunkkal? A tolerancia alapvető érték, legalábbis Európában. A Mohamedről készült karikatúrák kapcsán az a merőben ellentmondásos helyzet alakult ki, hogy azok a mohamedánok, akik Európában élnek, akik a tolerancia és a más vallások iránti elfogadás légkörében szocializálódtak, azok robbantották ki a tiltakozóhullámot. De ha valaki megnézi az Al-jassira honlapját, akkor zsidókat gyalázó karikatúrák sokaságát találja.
Hogy mi sérti valóban a vallási érzületet, vagy mi képes tiltakozást kirobbantani, arra jó példa Martin Scorsese filmje, a „Krisztus utolsó megkísértése”, mely olyan másfél évtizeddel ezelőtt került először levetítésre a mozikban. A film Jézust egy fiktív történetben házas emberként mutatja, ugyanis eljátszik azzal a lehetőséggel, hogy mi lett volna, ha Jézus mégsem hal meg a kereszten. Ha nem vállalja a megváltást.
Ez ellen a fikció ellen, illetve annak képi ábrázolása ellen akkoriban bigott keresztyének egész sokasága tiltakozott. Érdekes, hogy ez a tiltakozás összehozta, egy platformra sodorta a történelmi egyházak fundamentalistáit a hit gyülekezetével, és mit sem számított, hogy a magyarországi bemutató előtt a katolikus püspöki karnak le lett vetítve a film, és ők megtekintésre méltónak és ajánlatosnak tartották.
Hogy más vallások mit tartanak vallásilag sértőnek, ebbe nem nagyon szólhatunk bele. Nekünk keresztyéneknek azonban a vallási sérelemmel kapcsolatban egészen máshogy kellene gondolkodnunk, nem a közgondolkodással szinkronban. Először is azért, mert a Nagytanács Jézust vallásilag sértő magatartása miatt ítélte halálra. Másodsorban azért, mert dicsőség és gyalázat fogalma Jézus kereszthalála óta mást jelent számunkra, akik benne hiszünk, hiszen az ő dicsősége a gyalázata alá rejtetten mutatkozott meg.
Már a híres ézsaiási prófécia is arról beszél, hogy eltakartuk arcunkat előle, gyalázatát nem akartuk látni, és éppen ezért tévelyegtünk, mert nem ismertük fel, hogy miattunk történt mindez vele.
Ennek a gyalázatnak és dicsőségbe emelésnek, melyről már az ézsaiási prófécia is beszélt, ennek a beteljesedését az evangéliumok a kereszthalálban és feltámadásban ismerik fel, ezeket az eseményeket így mutatják be. De János Evangéliuma, némileg tovább menve egy lépéssel arról beszél, hogy Jézus kereszthalála már egyben a dicsőséges pillanat is. Az „elvégeztetett” kifejezéssel ezt kívánja értésünkre adni.
Évszázadok óta ezen a vasárnapon Jézus megdicsőülésének, vagy régi fordításban: színeváltozásának a történetét olvasták fel. Azt a történetet, mely szerint Jézus egyszer megmutatta egy szűk tanítványi körnek a dicsőségét. Ez a történet az első három evangéliumban szerepel, ám a negyedikben, Jánosban nem. Vajon miért? János evangélista számára, akinek már mindazokkal a hitbeli, teológiai problémákkal szembe kellett néznie, melyeket a megelőző három evangélium nyitva hagyott, választ kellett találnia arra, hogy miért veszélyes Jézust a passión kívül, szenvedéstörténete előtt dicsőségesként láttatni.
A diadalmas népmozgalmi időkben Dániában, az 1800-as évek derekán előállt egy lelkész, aki A keresztyén hit iskolája címmel írt könyvet. Sören Kierkegaard volt ez a teológus. „A keresztyén hit iskolája.” Merész, nagyra törő a cím. Megjelent ugyan könyv formájában, de csak álnéven merte kiadatni. Nem valószínű, hogy saját korában bárki komoly érdeklődést tanúsított volna iránta. Megjelenését követően a dán evangélikus egyház egyetlen szóval sem reagált a könyvben felvetett kérdésekre.
Ebben a könyvben Kierkegaard azt írja: „Jézus a dicsőség magasából egyetlen szót sem ejtett, csak megalázott állapotában… Mindaz, amit mondott, tanított, valahány ige, amit kiejtett a száján, elveszti igazságát, ha azt a látszatot keltjük, mintha a dicsőséges Krisztus mondaná. Nem, a dicsőséges Krisztus hallgat, a megalázott, csak az beszél… Hívő pedig csak úgy lehet az ember, ha megalázott állapotában keresi fel Jézus Krisztust, aki a botrány jele és a hit tárgya. Másként nem létezik, mert csakis így létezett. Várva várják, hogy dicsőségben visszatér, de ezt csak az várja és hiszi, aki eddig is és ezután is akkori állapotához tartja magát.
Ezek a figyelemre méltó, radikális mondatok a János Evangéliumában leírtakra tekintettel fogalmazódtak meg, mely nem beszél Jézus megdicsőüléséről.
Mit kezdjünk akkor a megdicsőülés történetével? Talán a keresztyénségben, már az újszövetségi időkben is két vélemény létezett volna?
Elvétjük a dolgot, ha a leírást valós, történeti eseményként értelmezzük. Hiszen hemzseg a jelképektől. Eleve sátoros ünnep idejére teszi az evangélista. A szukkót ünnep során az izraeliták várták, hogy vagy Mózes, vagy Illés megtiszteli a pusztai vándorlás idejére való emlékezésül felállított lombsátrukat, és vendégül láthatják. A fénylő ruha már a feltámadás tudatában íródott. A felhő szintén a pusztai vándorlásra utal.
Talán ahhoz hasonlítható ez a jelenet, mint amikor egy filmben, megbontva az időrendet, az egyik hős vízióban látja a végkifejletet.
A korai egyházban úgy magyarázták ezt a történetet, hogy a tanítványokat ennek az élménynek kellett megerősítenie ahhoz, hogy mesterük kereszthalálát elfogadják. De vajon tényleg adatik-e ilyen megerősítés?
Tulajdonképpen a mi kérdésünk is ez. Lehet-e valamit meglátni Urunk a Te dicsőségedből, a szenvedésen, passiódon kívül? Részesülhetünk-e egy kicsit, csak egy hajszálnyit a Te dicsőségedből úgy, hogy ne a szenvedés függönyén át nézzük? Lehet? Megtehetjük? Megadatik nekünk az, hogy támad egy hajszálnyi rés, melyen át kicsit beszűrődik a dicsőség fénye?
Kell lennie: hiszen vallások egész rendszere épül erre a hajszálnyi résre. Ha van ilyen rés, ha átragyog egy pillanatra a dicsőség a szenvedés függönyén, hát adjunk hálát érte, de nem kell, nem szabad szükségszerűnek tekinteni, legfeljebb annyit mondhatunk: megtörténhet.
Egy héttel ezelőtt énekeltük a 263. énekünket. Ez a gályarabként elhurcolt protestáns, evangélikus és református lelkészek éneke volt.
Így szól a második vers: „Hullámok ha rémítenek mérhetetlen víz felett, s a habok közt szíved remeg, hogy sírod is ott leled. Ha aludni látod őt, ki reményed és erőd, Sion soha ne feledd el, ő megvívhat tengerekkel.”
Megvívhat, ez a megengedő szerkezet a hit és tapasztalat megharcolt egységét mutatja: Nem biztos, hogy megteszi, nem biztos, hogy megvív, nem szükségszerű, hogy megteszi, hogy megmutatja nekünk dicsőségének ragyogását életünknek egy eseményében, és megtörténik velünk a csoda, nem szükségszerű, de lehetséges.
Ámen
