Amikor nagy sokaság gyűlt össze azok közül is, akik városról városra csatlakoztak hozzá, ezt mondta nekik példázatban: „Kiment a magvető vetni. Vetés közben némelyik mag az útfélre esett, és eltaposták, vagy megették az égi madarak. Némelyik a sziklás földre esett, és amikor kihajtott, elszáradt, mert nem kapott nedvességet. Némelyik a tövisek közé esett, és amikor vele együtt felnőttek a tövisek is, megfojtották. Némelyik pedig a jó földbe esett, és amikor felnövekedett, százszoros termést hozott.” Majd emelt hangon hozzátette: „Akinek van füle a hallásra, hallja!” Ekkor megkérdezték tőle tanítványai, hogy mit jelent ez a példázat. Ő ezt mondta: „Nektek megadatott, hogy értsétek az Isten országa titkait, de a többieknek példázatokban adatik, hogy akik látnak, ne lássanak, és akik hallanak, ne értsenek. A példázat pedig ezt jelenti: A mag az Isten igéje.
Bizonyára sokan látták már a Mo-i Katolikus Egyház óriásplakátját, melyen egy magot szóró kéz látható, és hozzá egy felirat is olvasható: „Krisztust hirdetjük mindenkinek.” A magot szóró kéz számomra valahogy felemás, mind képileg, mind tartalmilag. Főleg, hogy ez a kéz nem tudja magáról elhitetni, hogy igazi magvető keze. Nem igazán koszos, nem igazán kérges. Mert még ha egy jó koszos, kérges kezet látnánk a fényképen, akkor hihető lenne, hogy ez a kéz tényleg magot vet. De ez a kéz valahogy olyan, mintha nem is állna rá a vetés mozdulatára. Úgy csinál, mintha vetne, de ezt nem tudjuk neki elhinni, minden jó szándékunk ellenére. Talán, ha többet látnánk, nemcsak a kézfejet, esetleg a kar egy részét, akkor könnyebb lenne…
A plakát kitalálói ezeket a problémákat mind megkerülhették volna, ha fénykép helyett a grafikát választják. A grafikának, vagy egy festménynek nemhogy elnézzük, ha a kéz túl finom és törékeny egy parasztéhoz képest, de egyenesen elvárjuk, hiszen a képzőművészetre más szabályok érvényesek. De egy fénykép esetében joggal kérjük számon, hogy valósághű legyen.
Komoly kételyek ébredhetnek az óriásplakát nézőiben, hogy összefér-e a piaci hírveréssel a hitbeli cél. Vajon Krisztust, vagy Krisztus hirdetőjét reklámozza? Egyáltalán erkölcsös-e Krisztus hirdetőjének szerepében egy felekezetnek önmagát, mint előnyös, vagy jó termékeket szolgáltató céget reklámozni?
Mindez még további nehézségekkel párosul akkor, ha a magvető példázatára gondolunk, hiszen a plakát egyértelműen a magvető példázatára utal.
Ezt a példázatot mindig is a hit, illetve a hívő világban való sorsára alkalmazták, mely, mint ahogy az előbb is hallhattuk, ki van téve a célba-nem-érés veszélyének.
Egy olyan országban és társadalomban, ahol a hit kisebbségben van, ahol a lakosság több mint fele nem tartja magát hívőnek, ott a magvető példázatára utalni komoly félreértések forrása lehet, még azok számára is, akik egyébként egyháztagok. Így ugyanis bárki, aki Krisztust hirdeti, és elutasítással találkozik, azzal nyugtatgathatja magát, hogy hát a magvető példázatában is az ige csak 20%-ban volt hatékony. Ott is hullott az útfélre mag?!
Csakhogy Jézus példázata nem arra akar minket bátorítani, hogy könnyen tegyük túl magunkat az elutasításon, és a meg nem értésen. Egyáltalán nem arra akar bennünket Jézus bátorítani, hogy könnyen leírhatunk valakit akkor, ha nem az általunk elképzelt módon reagál a mi hitébresztő aktivitásunkra.
Ez a példázat nem arra akar bennünket bátorítani, hogy mi csak szórjuk az igét a világban és a gyenge hatásfokot meg tartsuk Isten akaratának.
Ez a példázat nem a hívők és ateisták világban való eloszlására kíván magyarázatot adni. Jézus eredeti szándékának sokkal jobban megfelelne, ha az egyház belső lelki életére vonatkoztatná, nem pedig a világiak között végzett egyházi szolgálat vezérmotívumaként.
Jézus idejében, azok, akik ezt a példázatot hallgatták, mind egytől egyik hívő volt. Nem volt számukra kérdés Isten léte. Mindenki hitt, persze nyilván nem egyforma intenzitással. Izrael fiai számára, galileai vidéki, földművelő lakosság számára mondta el Jézus ezt a példázatot. Azok számára, akik a vetés folyamatát, úgy, ahogy a példázatban hallottuk, pontosan úgy ismerték és gyakorolták. Számukra az egyik leghétköznapibb történet volt, amit el tudtak képzelni. A történet önmagában semmi érdekességet nem nyújtott számunkra. Mi legfeljebb a rossz hatásfokon lepődünk meg, de egyébként tényleg semmi érdekes nincs ebben a történetben akkor, ha csupaszon csak mint történetet vesszük.
Mert egyedül attól válik érdekessé, és izgalmassá, hogy Jézus mondta el. Így már azonban súlyos jelentésekkel telítődik, és mindjárt elkezdünk azon gondolkodni, hogy valójában mit akar mondani ez a példázat számunkra.
Az evangélium folytatásában egy egész hosszú rész foglalkozik a példázat lehetséges értelmezésével, oly módon, hogy allegóriává szürkíti, és teljesen kifordítja az értelmét. Ez a példázat-magyarázat a korai egyház jellegzetes életérzését tükrözi, de nem sok köze van Jézus eredeti elgondolásához. Ebben a mag Isten igéje lesz, és az ember szoronghat azon, hogy vajon azok közé sorolódik-e, akik igaz és jó szívvel hallgatják az igét és meg is tartják azt. Vagy jön – úgymond - az ördög, hogy kiragadja a szívéből, hogy ne higgyen. Vagy majd az élet gondjai, vagy éppen a gazdagsága és az élvezetei fogják megfojtani? Ilyeneken szoronghatnánk mi is itt, ma együtt, ha a Jézusi példázat-kutatás nem vértezne fel minket azzal a biztos tudással, hogy Jézus nem allegóriákat mondott. Nem megfelelésekben kell gondolkodnunk, hogy ez ezt jelenti, ez meg ezt…
Az ősegyház tagjai számára az volt az alapvető kérdés, hogy miért van az, hogy az egyik ember hallgat az igehirdetésükre, a másik nem. Egyik befogadja az igét, a másik nem. Miért van ez: ennek magyarázatát látták a magvető példázatában. Hogy úgy mondjam: erre kellett nekik. Ezzel azonban saját egyháztagjaik között is sikerült erős szorongást kelteniük.
Induljunk ki abból, hogy allegóriát látunk benne, azaz a példázat minden egyes eleme meg kell, hogy feleljen valamivel. Még ha így próbáljuk értelmezni, akkor is felmerül egy kérdés, legyen a mag Isten igéje, de miért kell a különböző földeket egy-egy különálló, más-más élethelyzetben lévő embernek látni? Mi történt volna akkor, ha az evangélisták és az ősegyház tagjai az útszélt, a sziklás- és tövises talajt és a jó földet mind egyetlen egyén belső, lelki lehetőségeiként értette volna?
Még ebből is valami sokkal evangéliumibb kerekedett volna ki. De még sokkal evangéliumhoz méltóbb az, ha nem csinálunk ezzel a példázattal mást, mintha átadjuk magunkat annak a folyamatnak, amelyet bemutat, amelyet elmond.
A magvetés elkezdődött. Nem kezdődik túl jól, egyik-másik mag nem éppen megfelelő helyre hullott. A történet nem hallgatja el a nehézségeket. Szól a problémákról. Azok sokféleségéről, a kis nyúlfarknyi történetet hallgatva már már arra gondol az ember, hogy egyáltalán esik a mag a jó földbe? És végül valóban elérkezünk oda, hogy nagy megnyugvással halljuk azt, hogy hullott mag bőven a jó földbe is. Itt azonban még nem ér véget a történet, mert említésre kerül a mindent felülmúló végeredmény: Százszoros termés! Ilyen végkifejlet láttán korábbi aggodalmainkon már csak mosolyoghatunk. Hiszen minden nehézség, félreesés, sziklák, tövisek, csipegető madarak ellenére a káprázatos végkifejlet minden nehézséget feledtet. Végül ott a pazar eredmény, a hatalmas terméshozam. Mit számít hát ennek tükrében az a néhány rossz helyre esett mag. Volt egyáltalán okunk nyugtalankodni? A példázat tehát igazán rólunk szól, minket leplez le, ahogy a bolhából is elefántot csinálunk. Ahogy mindenre kivetítjük félelmeinket, szorongásainkat.
Hermann Rorschach svájci pszichiáter dolgozott ki egy tesztet, melynek lényege, hogy teljesen amorf, alaktalan, de szimmetrikus festékfoltokat mutat a vizsgálandó személynek. Egy tintafolt a szemlélő számára kukoricaszártól a repülő denevéren, vérző bálnán át egy olyan emberig, akit mások le fognak ütni. Ez azt mutatja, hogy az ártalmatlan, alaktalan formákba belelátjuk, belevetítjük a szorongásainkat.
Nem véletlenül Jézus példázatai közül ez vált a legismertebbé. Mert talán ez a leghétköznapibb történést mutatja be, a vetés folyamatát, ugyanakkor emberi életünk legmélyebb rétegeit érinti. Választ próbál adni az emberi élet, valamennyiünk életének kínzó kérdéseire, arra, hogyan találhatjuk meg az utat, hogy félelmeinket, szorongásainkat nem szőnyeg alá rejtve, hanem azzal szembenézve éppen hogy legyőzve, igazán emberek lehessünk, annak legteljesebb, jézusi értelmében. Aki maga is ki volt téve szorongásoknak, gondoljunk a Gecsemané – kerti tusakodásra, de aki végül legyőzte szorongásait és képes volt megmutatni nekünk a végső győzelmet – feltámadása által, bátorítást adva nekünk arra, hogy az ő példáját követve mi magunk is képesek legyünk arra, hogy megtaláljuk az utat a mindent lehetségessé tevő hit felé.
Fritz Riemann írja A szorongás alapformái című könyvének végén: „Ha akadna valaki, aki saját magát szerető bizalommal meg tudná nyitni az élet és az embertársai számára, aki másrészt egyedi voltát szabad, szuverén módon élni merte, ama szorongás nélkül, hogy elveszíti megóvottságát, védelmezettségét. Aki továbbá elfogadta múlékonyság szorongását és mégis képes életútját hasznosan és értelmesen alakítani, és végül aki aláveti magát világunk és életünk rendezettségeinek és törvényeinek, annak tudatában, hogy ezek elkerülhetetlenek, anélkül a szorongás nélkül, hogy miattuk szabadságában túlságosan korlátozódik, - ha akadna ilyen ember, kétségtelenül a legmagasabb érettség és emberiesség jelzőivel kellene illetnünk. De csak ha korlátozottan közelíthetnénk hozzá, akkor is lényegesnek látszik, hogy rendelkezzünk a tökéletes emberség és érettség képével, mint elképzelt céllal.
Épphogy ki nem mondja, hogy ez az elképzelt cél, a Jézusi személyiség, aki amikor beszélt lényegében mindig ugyanazt mondta: hogy az igaz emberség felé törekedni megéri a fáradtságot. Hogy Isten számára az ember a cél, és a fáradozás ezért az emberségért, biztos, hogy megtermi a gyümölcsét. Az eredmény százszoros. Csak hinnünk kell benne, csak bíznunk abban, hogy Isten nem hagy magunkra fáradozásaink, szolgálatunk, küzdelmeink közepette. Ámen
