Ötvened vasárnapja

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Ezen a héten szerdán, hamvazószerda van. Ez a nap onnan kapta a nevét, hogy a katolikus egyházban ekkor hamuval keresztet rajzolnak a hívek homlokára, ezeknek a szavaknak a kíséretében: emlékezzél, hogy porból vétettél és porrá leszel. Ezzel a felszólítással kezdődik az egyházi évben a böjt időszaka, amely hét hétig, mintegy ötven napig, húsvét vasárnapjáig tart, innen a hét indító vasárnap neve: ötvened vasárnapja. Olyan indítása ez a böjtnek, amely befelé fordulásra, elcsendesedésre, Jézus Krisztus szenvedéstörténetében való részvételre ösztönöz.

Sokak számára talán egészen különös lehet, hogy mai igeszakaszunk két, első pillantásra meglehetősen különböző eseményről szól. Az egyikben Jézus harmadszor szól haláláról és feltámadásáról, és másikban meggyógyít egy vakot. Mindamellett Óegyházi perikópa-rendről van szó, tehát nem új keletű a mai napra kijelölt Ige, ezért mélyen szántó oka lehet annak, hogy ez a két esemény, ma, a böjtindító hét vasárnapján így együtt kerül elénk.

Ha tüzetesebben megnézzük, vagy otthon, elmélkedő imádság tárgyául választjuk e verseket a következőkre lehetünk figyelmesek: Az első eseményben Jézus saját szenvedéstörténetét írja le címszavakban: A pogányok kezébe adják, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad – szenvedésről, halálról és feltámadásról szól ez a rész. A jerikói vak történetében pedig kétszer is felkiált a világtalan koldus: "Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!" Istenhez kiáltó imádság ez, amelyet Jézus meghall és így válaszol rá: "Láss! A hited megtartott." A megtartó hit ennek a résznek a fő üzenete.

A szenvedéstörténet kezdete – egyik oldalról; a hit megtartó ereje – másik oldalról.

Ez a két oldal nem más, mint a vallásosság kettős tulajdonsága. Latin eredetű műszóval a vallásosságot spiritualitásnak hívják. Ez a szó mostanában nagyon elterjedt a teológiában, sőt egyre inkább a köztudatban is, de nagyon kevesen értik és élik valódi jelentését. A spiritualitás ugyanis a spiritus szóból ered, amely szellemet jelent. Lényegét tekintve a Spiritus Sanctusra, a Szent Szellemre, vagyis Isten Lelkére, a Szentlélekre megy vissza. Amit a spiritualitás jelent az tehát: a Szentlélektől áthatott, a Szentlélek által vezérelt.

A keresztény vallásosság, ami tulajdonképpen Istenhez való közeledésünket jelenti, más egyszerűbb megfogalmazásban magát az imát, imádságos gyakorlatunkat. Ez a vallásosság valójában a Szentlélektől vezérelt, Isten vonzásában történik. A mai Igeszakaszunk erről a vonzásról beszél, az imádság, az Istenhez közeledés kettős arcáról, a vallásosság két alappilléréről szól. Az Istenhez közeledés célja Isten Országába eljutni, az örök életben részesülni. Tulajdonképpen ez a kereszténység lényege. A felolvasott ige ennek a módját, a hogyanját közli velünk, a kereszténység legnagyobb ünnepéhez vezető böjti időszak elő-vasárnapján.

Az egyik oldal hangsúlya a szenvedésre és a halálra esik – a másiké a megtartó hitre. Ez egy és ugyanazon vallásosságnak kettős sajátossága. Egyik oldalon a kereszt felvétele áll – másik oldalon az örök életben való megtartó hit. Ez a keresztény élet megvalósításának középpontja, az imádság gyakorlatának lényege. Határozottan állítható, hogy, amire a mai vasárnap Igéje utal, anélkül nincsen kereszténység, nincs keresztény ember, és nincs krisztuskövetés. Ez pedig maga a kereszt. És az, amit a kereszt jelent. A kereszt ugyanis önmagában egy jel. A szenvedés, a halál jele, de ugyanakkor a feltámadásé és a megdicsőülésé is. A kereszt egy ókori kivégzőeszköz. Akinek sorsa osztályrészéül jutott, szenvedett rajta és meghalt. JÉZUS szenvedett rajta és meghalt. A feszületen lévő corpus JÉZUS szenvedését és halálát jelenti. A feszület önmagában, corpus nélkül: evangélium, mert Krisztus feltámadását és megdicsőülését jelenti.

A kereszténység lényege pedig ennek a keresztnek a felvétele.

„Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem” (Lk 9,23; Mk 8,34; Mt 16,24). Ez a kereszt első fele, egyik oldala, egyik arca: amely Jézus passiójának átélésére hív minket, és az ó-ember szenvedése és halála felé indít bennünket. Mert újonnan kell születnünk, hogy Isten országát meglássuk. „Bizony, bizony, mondom néked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába.” És csak az születhet újjá, aki meghal. Amilyen szót itt Jézus a Lélekre használ az maga a Spiritus, görögül pneuma, vagyis Isten lelkéről van szó, a Szentlélektől való újjászületésről.

De a szenvedés és halál a vallásosságnak csak az egyik fele. Mert nem teljes önelvesztés a cél, hanem csupán az ó-ember elvesztése. Nem teljes megsemmisülésről van szó, és félreértjük, ha az önmegtagadást, a kereszt felvételét így értelmezzük. Az újjászületés a lényeg, amelyet egy keresztény a keresztségben kap, de naponkénti és pillanatonkénti megtérésben kell felelevenítenie azt! „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem” ezután az ige után következik: „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt”. Az előzőben a kereszt felvétele szenvedésünk és halálunk elkerülhetetlenségére utal, ha kereszténynek akarjuk magunkat vallani. Ezt mind az értelem és a szöveg olvasása mondatja velünk. De az utóbbit már értelemmel nem tudjuk megközelíteni. Mert mit jelent az, hogy aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt??? Ez az Ige bármilyen intellektus számára határokba ütközik. Hogyan tudná megmenteni életét az, aki Krisztusért elveszíti? Ezt a határt semmi más, kizárólag a hit törheti át. A megtartó hit. Mert a feltámadást, Isten országát, az örök életet csak a hit ragadhatja meg, amely az embert – mint a jerikói vakot – a legmélyebb nyomorúságban tartja meg és vezeti a megvilágosodás felé, afelé, hogy lásson!

A hit válasz a szenvedés és halál útjára.

Hogy valójában mi ez HIT, LUTHER így ír erről: „…ezeket hallva (mármint az ó-ember szenvedését és halálának elkerülhetetlenségét) borulj le, és kérd a kegyelmet, és reménységedet vessed a Krisztusba, akiben üdvösségünk, életünk és feltámadásunk van. (…) A törvény által ugyanis a bűnnek ismerete (Róm 3,20), a bűnnek ismerete által pedig megalázottság, a megalázottság által végül kegyelem adatik.”1 LUTHER válasza arra kérdésre, hogy miképpen nyer kegyelmet a bűnös, miképpen „menti meg életét”, hogyha elveszíti: alázattal. Ha belátjuk, mindenestől belátjuk, hogy a bűn, és ebből kifolyólag a betegség és szenvedés és halál hálójában vergődünk, és egyedüli reményünk úgy kiáltozni a földről, mint ahogy a jerikói vak tette azt. Ez hit maga az alázatosság, midőn az ember saját okoskodásának és saját erejének hátat fordít. Az alázat (latinul humilitas) végeredményben nem más, mint a tény szerint élni, hogy Isten a földből (latinul humus) alkotta az embert. „Emlékezzél, hogy porból vétettél, és porrá leszel.” Olyan erényről van szó, amely képessé teszi az embert arra, hogy teremtett voltának megfelelően és törékenységének tudatában éljen. Földig leborulni Isten előtt. A föld az, amelyen mindenki tapos. Az alázat tehát bizonyos értelemben kiszolgáltatottság, teljesen ki vagyok szolgáltatva Istennek. Nem a sátánnak, nem a világnak és nem az embereknek, hanem kiszolgáltatva Istennek. Ennek ellentéte a gőg. Az alázat igazi önismeretből fakad – a bűnös emberi állapot felismeréséből, az emberek, a világ és a sátán felismeréséből –, míg a gőg alapja, hogy az ember önmagát is helytelenül ismeri, vagyis nincs tisztában bűnbe esett mivoltával, és folyton összekeveri a világot Istennel, az embereket Istennel, a sátánt Istennel, önmagát Istennel. Mert a bűnös mivolt ANNAK önmagunk előtti teljes erejű, letaglózó belátása, hogy teremtmények vagyunk, Isten mérhetetlensége alatti teremtmények. Ennek az alattiságnak felismerése az alázat. Az igazi alázat pedig együtt jár az Istenfélelemmel. Ha tudjuk, hogy mérhetetlenül alatta vagyunk Istennek, akkor immár féljük őt, csodálkozunk és megremegünk a felettünk lévő nagyságtól, hogy Ő ura minden embernek, a világnak a sátánnak, sőt még nekünk is. Az Istenfélelem nem más, mint hagyni Istent Istennek lenni, s hagyni, hogy azt tegyen velünk, amit tesz.

A hit mint alázatosság, mint Istenfélelem nem pesszimizmus, nem beletörődés a szenvedésbe és a halálba. Egyáltalán nem az, hanem a még nem látott dolgokban való szilárd reménység. Hinni, a dolgok – világ, Sátán, emberek, önmagunk – feletti Isten létezésében, és megtartó erejében.

Ez persze nem könnyű. Szinte végsőkig kitartunk amellett, hogy ne veszítsük el ó-emberünket, megszokott önző „én”-ünket, amely folyton istent akar játszani, és a saját erejében bízik. Luther élesen rávilágít arra, hogy Isten előtt emberi érdem nem állhat meg. Isten előtt az egyetlen dolog, amit tenni lehet, a földig leboruló alázatos hit: "Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!" Mert csak ez a hit tarthat meg a keresztúton. Nem biztos, hogy megtart, de megtarthat – úgy mint a jerikói vakot, a vérfolyásos asszonyt, a kapernaumi százados szolgáját (pl.: Lk 7,9; 8,48; 18,42, stb.). Nem biztos, hogy megtart minket hitünk, ha nem elég erős, ha nem elég alázatos, s ha nem mindenestül szolgáltatjuk ki magunkat Istennek, akkor nem. De megtarthat. Megvan benne a lehetőség. A szenvedés és halál azonban mindenképp elveszejt. Ezért olyan fontos az evangéliumban a hit, és a hit megtartó ereje. Mert általa meglátjuk Krisztus halálában a mi halálunkat, s emlékezünk arra, hogy por vagyunk. Lassan kezdjük befogadni az igazságot, megtanulunk meghalni…

Nem könnyű ezt belátni. Merem állítani a legnehezebb dolog, amire keresztényekként hivatottak vagyunk. Nem véletlen, hogy Jézus saját tanítványai is, mikor szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról – már harmadjára szól – még akkor sem értik meg – Ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat. A kereszt első felének titka titok maradt számukra. Egy tanítványnak sem könnyű ráébredni a kereszt szenvedéssel teli értelmére.

De ha lehet ilyet mondani, akkor még nehezebb ráébredni és rátalálni a kereszt megtartó és feltámadást jelentő értelmére. Mert a vak könyörgő kiáltása után is elhangzik a Jézushoz közel lévők szájából az elutasítás: Akik elöl mentek, rászóltak, hogy hallgasson el.

Ez az egyedüli feladata van annak, aki magát kereszténynek tartja. És ennek a feladatnak két arca van. Az egyik az önmegtagadás arca, részvétel Jézus szenvedésében és halálában, a passióban; a másik – a jerikói vakhoz hasonlóan – a földig leboruló, a megmaradásban kitartó hit arca. Egyik sem állhat meg önmagában, mert ha valaki csak az egyikre helyezi a hangsúlyt, az összeomláshoz vezethet. Az önmegtagadás önmagában ugyanis romboló jellegű, mert a megsemmisülés érzetével jár együtt. Ha viszont valaki kizárólag a hit révén való önmegtartásba merül, és az új-ember képéhez ragaszkodva nem hajlandó az ó-embertől fokozatosan megválni, ettől a feszültségtől belső meghasonlottságot fog tapasztalni, amely a lelki egyensúly felborulásához vezethet. Önelvesztés és ugyanakkor Krisztusban való alázatos hit révén önmegtartás a spiritualitás keresztjének kettős arculata. Vagy magyar szavakkal a vallásosság vállalásának megvallása.

A vallásosság vállalásának megvallása.

Nagyböjt kezdete előtt állunk. Az Emberfia szenvedéstörténetének átélésével ez az időszak ó-emberünk szüntelen megtagadására kell emlékeztessen minket. A szenvedés és a halál azonban nem megsemmisülésbe vezet. Mert közel ötven nap múlva eljön egy hajnal, amikor a Feltámadás be fog következni. Mindannyiunk számára nehéz és keserves az út odáig. De a Krisztusban való hit tartson meg minket ezen az úton. Ámen.

Imádkozzunk!
Istenünk, Te látod leginkább, hogy milyen nehéz megválnunk a mi saját, önző énünktől. És Te látod leginkább, hogy milyen nehéz hinnünk. Nincs más menedékünk, csak Krisztus. Könyörülj rajtunk! Ámen.