Egyszer azután egy néma ördögöt űzött ki, és amikor kiment az ördög, megszólalt a néma. A sokaság pedig elcsodálkozott. Néhányan közülük azonban így szóltak: „Belzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket.” Mások pedig kísértették, és mennyei jelt követeltek tőle. Ő azonban ismerve gondolataikat, ezt mondta nekik: „Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul, és ház házra omlik. Ha a Sátán is meghasonlik önmagával, miképpen maradhat fenn az országa? Ti azt mondjátok, hogy én Belzebub segítségével űzöm ki az ördögöket. De ha én Belzebub segítségével űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok kinek a segítségével űzik ki azokat? Ezért ők lesznek a bíráitok. Ha viszont én Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, akkor bizony elérkezett hozzátok az Isten országa. Amikor az erős fegyveres őrzi a maga palotáját, biztonságban van a vagyona. De ha nála erősebb tör ellene, és legyőzi őt, akkor elveszi fegyverzetét, amelyben bízott, és szétosztja a zsákmányt. Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem gyűjt velem, tékozol.”
Ma Oculi vasárnapja van, ahogy az egyházi hagyomány – latin kifejezéssel ezt a vasárnapot nevezi.
Jób Könyvének végén találunk egy igen elgondolkodtató mondatot. Miután a barátok elmondták az összes érvüket, miután Jób elmondta az összes cáfolatát a szenvedés miértjének megválaszolására, maga Isten is szót kér magának, hogy lerázza a vitát, és ebben az isteni megszólalásban egyetlen szó sem esik Jób szenvedéséről, de még a szenvedésről sem, egyáltalán semmi, még úgy általában sem. Isten büszkén mutogatja végig képzeletben Jóbnak a teremtettség különös és lenyűgöző figuráit, a krokodilt, a struccot, és a vízilovat. És itt jön a könyv egy különös megoldása, mert nem csupán azt mondja Jób, hogy ha Te beszélsz Istenem, akkor nekem el kell némulnom, hanem azt is, hogy: „Eddig csak hírből hallottam rólad, de most a saját szememmel láttalak.
Ez az ige is joggal kerülhetett volna be Oculi vasárnapjának hagyományába. Ez is lehetne Oculi vezér-igéje.
Ez a mondat a saját tapasztalat megkerülhetetlenségét, elemi fontosságát hangsúlyozza. A közvetlen tapasztalatot.
Pár napja a Nyíregyházi Főiskola Evangélikus Hittan szakos hallgatóival felvidéken jártunk, tanulmányi kiránduláson. Az eperjesi városnézés során, mialatt felidéztük a Caraffa általi vérengzést, amikor is ez az Antonio Caraffa, önhatalmúlag evangélikus polgárokat fejeztetett le. Láttuk azt az erkélyt, ahonnan végignézte a mészárlást, láttuk a vesztőhely feltételezett helyét, mindez ott van az egykori Eperjesi Evangélikus Líceum mögött. Az épület falában emléktábla emlékezteti az arra járókat az eseményre. Azt hiszem, más erről könyvben olvasni, és megint más ott állni azok között az épületek között, és beleborzongani…
Vagy a késmárki fatemplom padjaiban ülni, nézni a harmincéves háború után készült festményeket, és ámulni azon, hogy lehet valami ízléses is, szép is, barokk is, de mégsem túlzó, és az egészből valami melegség árad, talán azért is, mert minden fából van benne. Hagyománytisztelő anélkül, hogy utánozná a korabeli katolikus szentábrázolásokat. Csak csodálattal lehet adózni, ez előtt a hagyományteremtően egyedi művészet előtt, amely azonban sajnos elszigetelt jelenség maradt. Az ember sajnálkozik kissé, hogy miért nem terjedt el, miért nem lett belőle egy sajátos evangélikus templomdíszítési stílus. De ugyanakkor látva ezt a csodát, elgondolkodunk azon, hogy micsoda lehetőségek rejlettek a keresztyén hitnek abban a fajtájában, amelyet evangélikusnak, vagy lutheránusnak neveznek.
Jó múltkorában meghívtak a református teológiára, hogy tartsak előadást az Evangélikus Egyházról. Miután befejeztem a mondandómat, még volt idő kérdésekre, hozzászólásokra. Az egyik teológus fiú hozzászólása azt mutatta, hogy teljesen magától értődőnek veszi azt a tényt, hogy mi evangélikusok idővel el fogunk tűnni, hiszen a létszámunk Magyarországon egyre fogy, tehát hogy mi amolyan kihalóban lévő állatfaj vagyunk, mint a tigris, vagy a bölény.
Ezzel szemben igenis rejlenek ma is komoly lehetőségek a keresztyén hitnek ebben a fajtájában, az evangélikus hitben. Ha ebben nem hiszünk, akkor azt hiszem ez a pesszimizmus lenne legfőképpen a halálunk.
Egy sokat sanyargatott, elnyomott felekezet vagyunk, akiknek nem engedték, hogy tornyot építsenek, csak a kültelkeken építkezhettek, nem engedték elődeinknek, hogy a városfal védelmét élvezhessék. A vegyes házasság egyet jelentett a saját felekezetről való burkolt lemondással.
Egy sok megaláztatáson keresztülment felekezet vagyunk, mely éppen történelmi emlékezete révén lehet képes önmaga megújítására. Emlékezve csodálni és tisztelni azt az elszántságot, amellyel őseink sok magaláztatást is vállalva inkább maradtak evangélikusok, mintsem áttértek volna a római egyházba.
Minden idők zsarnokai, és önkényurai, diktátorai azon a meggyőződésen voltak, hogyha megsemmisítik az emlékezet hordozóit, és mindazt, ami emlékezésre sarkall, ha elvágják az emlékezés fonalát, akkor nyert ügyük van. És bizonyos értelemben jól gondolták. Ha nem emlékezünk többé, ha elfelejtkezünk gyökereinkről, akkor már manipulálhatóak vagyunk. A gyökértelen ember a demagógia számára a legjobb alany. Nem köti a múlt és a családi tradíció, nem terhelik a lelkiismeretét értékek, különböző meggyőződések nem állják útját a hatalom manipulációinak. Szabadon alakítható a véleménye.
Az egyik legfontosabb dolgunk az emlékezés, amely azonban nem csupán merengés régi idők dolgain, ahogy egyesek gondolják. Nem csupán nosztalgiázás. Az emlékezés valójában tett, cselekvés. Akik emlékeznek, azok megelevenítenek, a sírból, az enyészetből, a semmiből hozzák vissza azt, ami képzeletüket megragadta.
Hogy mitől lehetünk igazán méltók az ember névre, az is valójában ezzel a képességünkkel függ szorosan össze. Aki megőriz emlékezetében, az egyben lehetőséget ad arra, hogy mindaz, ami egyszer már az enyészet hatalmába került, az egyszer majd újra visszatérhessen a közélet porondjára.
Mikor Luther gyóntatójától Bibliát kért olvasás céljára, az meglepődött ezen, mert úgy gondolta, hogy a Biblia egy letűnt idő emléke csupán, és mindaz, ami szép és üdvös volt benne, már mind átkerült az egyház tanításába. És ha belegondolunk, hogy a Bibliamagyarázat igazi évszázada csak a XX. században jött el és még korántsem zárult le…
Egy ember, aki ezt a felejtésre ítélt könyvet előszedte a könyvtár poros polcáról. És milyen eredménye lett ennek tettnek.
A felejtéssel szembeni tett az egyik oldalon, és az ember, aki a felejtés áldozatául esik, ez pedig a másikon. Emberek, akik felejtésük révén teret engednek a halálnak.
Döbbenetes erővel írja le ezt Elie Wiesel, Az éjszaka című írásában: Auschwitzban a zsidó foglyok megígérik egyik hitsorsosuknak, hogy elmondják majd érte a halotti imádságot, de a nap mint nap átélt halálos fenyegetettség felemészti emlékezetüket, elfeledkeznek róla. A Buchenwald felé tartó halálmenetben Elijáhú rabbi egy darabig bírja tartani a lépést a fia oldalán, akit még nem tört meg teljesen az út, de aztán eltűnik a menetoszlopban, s a fiú, ugyancsak a halál küszöbén elfeledkezik róla. És a történet végén maga az elbeszélő is megtapasztalja a teremtményi kísértést, hogy már csak saját túlélésével törődjék, és apját, akit minden ereje elhagyott, átengedje a felejtésnek – a halálnak. A felejtés ellen épp hogy futja erejéből, de apját már nem mentheti meg.
Az emlékezetnek, hogyha hűséges akar maradni, naponta meg kell vívnia a harcát a felejtéssel.
William Golding angol írónak sokat idézett, világszerte ismert regénye, a „Legyek ura”, dióhéjban arról szól, hogy angol iskolás gyerekek repülőszerencsétlenség folytán egy kis csendes-óceáni szigetre kerülnek. A felnőtt kísérők mind elpusztulnak, magukra vannak utalva, de élelem és víz van bőven, az éghajlat is kellemes, s a hat-tizenhét éves gyerekek szabályos kis társadalomba rendeződnek, törvényeket hoznak. Az idillben lassan, szinte észrevétlenül kezdődnek a bajok, a rendkívüli körülmények között nehéz fenntartani a fegyelmet. Homályos félelmek ütik fel fejüket, a sötét erőket maguk kitalálta szertartásokkal próbálják féken tartani, a kis közösség mind jobban polarizálódik, félelmeik és rossz érzésük elől barbárságba menekülnek. Egy részük nem tud ellenállni a vadság vonzásának, ezek önként csatlakoznak, a többieket a "vadak" kényszerítik rá. Az egyedül maradt Ralph ellen hajtóvadászatot rendeznek, s a közben kigyulladt sziget fénye az utolsó pillanatban vezet a gyerekek nyomára és megmentésére egy kis angol hadihajót.
A történet valójában a felejtés és az emlékezve és emlékeztetve megőrzés konfliktusáról szól. És a „vadak” maguk kreálta vallásának jelképe egy karóra tűzött disznófej lesz, melynek nem más, mint Legyek Ura, azaz Belzebúb a neve.
A tét az, hogy mennyiben képes egy emberi közösség megőrizni hovatartozását, értékeit, eredetét, azaz emlékezetét. És mindaz, mely ez ellen a megőrzés ellen hat, az a felejtés és a barbarizálódás, az elvadulás és az elembertelenedés kísértése. Így válik ez a kérdés a böjt kérdésévé.
Annak a kérdésévé, hogy vajon Istené-e valóban a dicséret, vagy Belzebub járja tovább haláltáncát, szórva a felejtés porát, mely mindent egyformává és jelentés nélkülivé szürkít.
Jézus meggyógyít egy némát. Erre sokaság elcsodálkozott. Néhányak közülük, Márk Evangéliuma szerint maguk az írástudók, akik Jeruzsálemből jöttek, ők mondják, hogy Jézus a Belzebub segítségével űzi ki az ördögöket.
A konspiráció tökéletes támadása ez: mi mással vádolják Jézust, minthogy ő maga nem más, mint önmaga ellentéte, hogy mindaz, amiért küzd, amit tagad, hogy ő éppen annak a szolgálatában áll. Hogy Ő, Jézus tulajdonképpen a Sátán alkalmazásában áll, hogy a gonosz erőket használja a gyógyításaiban.
A befeketítés és lejáratás mindig jó módszer volt. Elég egy koholt vád, mely jól felfújva a közvélemény elé kerül, és tudjuk, az illető élete soha nem lesz többé olyan, mint azelőtt.
Jézus nem hagyja szó nélkül az őt ért támadást. Védekezésében példázatot mond. Fő üzenete az, hogy a gonosz nem tesz jót. Ha valaki jót cselekszik, az semmiképp sem lehet a gonosz kiszolgálója. Ne hagyjuk magunkat megtéveszteni, aki a javunkat akarja és segít nekünk, sőt megszabadít nyomorúságunkból, az Isten képviselője, az Istent reprezentálja a világban.
Csak képesek vagyunk-e még felismerni, mi mai emberek, hogy ki az, aki valóban a javunkat akarja?
Képesek vagyunk-e átlátni a Belzebubot kiáltozók megtévesztésén? Akik a fehéret feketének és a feketét fehérnek állítják be. Ne feledjük: Isten mindig azok mellet fog állni, akik ténylegesen mások, és a köz javát tartják szem előtt, és ezért áldozatokat is vállalnak. Ámen
