Nem szeretném, ha nem tudnátok, testvéreim, hogy atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek át, és mindnyájan megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben.
Mindnyájan ugyanazt a lelki eledelt ették, és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, mert a lelki kősziklából ittak, amely velük ment. Az a kőszikla pedig a Krisztus volt. De többségükben nem lelte kedvét az Isten, úgyhogy elhullottak a pusztában.
Mindez példává lett a számunkra, hogy ne kívánjunk gonosz dolgokat, amint ők kívántak. Bálványimádók se legyetek, mint közülük némelyek, amint meg van írva: "Leült a nép enni, inni, és felkelt játszani." De ne is paráználkodjunk, mint ahogy közülük némelyek paráználkodtak, és elestek egyetlen napon huszonháromezren.
Krisztust se kísértsük, ahogyan közülük némelyek kísértették, és elpusztultak a kígyóktól. De ne is zúgolódjatok, mint ahogyan közülük némelyek zúgolódtak, és elveszítette őket a pusztító angyal.
Mindez pedig példaképpen történt velük, figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó időkben élünk. Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék! Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket.
Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni. Ámen.
Tegyük fel, hogy a keresztény élet egy fesztivál!
Az ember belép a fesztivál kapuján, felveszi a belépő karszalagot, és már indul is, hogy végigbarangoljon sátortól-sátorig, színpadtól-színpadig, árustól-árusig, embertől-emberig, vagy éppen a Tóth Árpádi értelemben vett lélektől-lélekig.
Csatangolás, lézengés, cél nélküli kóválygás, vagy ellenkezőleg precíz, tudatos, jó előre megtervezett, pontról pontra előre legyártott napi program egyaránt osztályrészünk lehet, kinek-kinek életfelfogása szerint.
Ami közös mindenkiben: a fesztiválozó életforma, vagy másképpen megfogalmazva: a vérünkben van a fesztivál. Szeretjük hangulatát, ritmusa, sokszínűsége, álmai a mi hangulatunk, mi ritmusunk, mi sokszínűségünk. A fesztivál bukásai, kudarcai, elmaradt élményei a mi bukásaink, a mi kudarcaink, a mi elmaradt élményeink.
Szeretett testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Tegyük fel, hogy a keresztény élet egy fesztivál!
Ha vihar tombol, és megtépázza a sátrakat az erősködő, erősödő szél, mi ott állunk a sártenger közepén, gumicsizmánk súlya többszörösére nőtt, lépni is alig bírunk a súlytól, azt is mondhatnám: ebben az esetben iszapbirkózássá változik a fesztivál programja, és mindenki főszereplővé lép elő.
Ha ragyogóan süt a nap, sorban állunk a forrásvizet lelkesen árusító kereskedőnél, és nem lázadunk az ár magas volta, aránytalan magassága miatt.
Igen, ha fúj a szél, ha szemerkél az eső, ha bőrig ázunk, vagy ha izzadunk a melegtől, szúnyogokkal viaskodunk, és legszívesebben bebújnánk egy mélyhűtő leghidegebb polcára, akkor is, (mindig is), maradunk a fesztiválon, ott maradunk a keresztény élet sűrűjében.
Vándorlás a fesztivál sátrai között.
Vándorlás a keresztény létezés labirintusában.
Vándorlás a pusztában.
Vándorlás annak minden következményével.
A pusztai vándorlás intő példája – olvasom a Bibliámban az alcímet, és nagyon sok minden átfut az agyamon. Például az, hogy ha az előbb említett fesztivál egyik sátrában levetítenének egy filmet ezzel a címmel – A pusztai vándorlás intő példája – vajon bemennék-e végignézni azt, vagy akár csak belekukkantanék-e néhány jelenet elejéig.
Egyáltalán, hányan lennének abban a sátorban, lennének-e emberek abban a sátorban, ahol Isten kiválasztott népe vándorlásának történéseit mutatnák be, természetesen a páli kommentárral fűszerezve?
Vagy, ha végképp lecsupaszítom a kérdést: tudunk-e mit kezdeni, mi, ma élő keresztények, ma élő kereső - és bizony sokszor találó - emberek azzal, amiről Pál apostol írt a korinthusi gyülekezet tagjainak?
Másképpen fogalmazva: Van-e híd, létezik-e olyan közös pont a debreceni gyülekezet és a korinthusi gyülekezet között, mint amilyen a pusztában vándorló nép és a korinthusi gyülekezet között volt?
Pál apostol okai igen alaposak, hogy intő példaként hozza fel a korinthusi keresztyéneknek a pusztai vándorlás történetét. Egyrészt a pusztában vándorló nép is beleesett a bálványáldozat bűnébe, akárcsak a korinthusiak, mikor ettek a bálványáldozati húsból, felvilágosult ismeretükre hivatkozva
Másrészt az exodus nemzedékének is hibája volt az elbizakodottság - mert, hogy ők már megszabadult és elindult nép voltak - ez a veszély fenyegeti a korinthusiakat is.
Az a tény tehát, hogy Pál párhuzamot vél felfedezni a két szituáció között, az előbbiek értelmében messzemenőkig érthető. De a kérdés, ma 2006, augusztusának közepén nem is ez, hanem az, hogy miként jut el hozzánk az a tartalom, az élő evangélium, ami benne rejlik ebben a nagyon esszenciális leírásban?
Vagy, hogy a fesztiválos képpel éljek: ki az, aki betér ma abba a sátorba, ahol „A pusztai vándorlás intő példája” című filmet vetítik, és nemcsak, hogy betér, de meg is nézi azt?
A válasz megtalálásához, hadd hívjam segítségül az indiai jezsuita atya Anthony de Mello egy rövid kis történetét, mely azt hiszem, segíthet nekünk is:
Az elbeszélés szerint egy utazó így szólt az egyik tanítványhoz:
- Messziről jöttem ide, hogy hallgassam a Mestert, de meglehetősen szokványosnak találtam a beszédjét.
- Ne a szavaira figyelj, hanem az üzenetére.
- Hogyan lehet azt kiszűrni?
- Ragadd meg az egyik mondatát, s rázd addig, amíg az összes szó le nem esik róla. Ami megmarad, az lángra lobbantja a szívedet.
És íme megfogadván a tanítvány szavait, melyet az utazóhoz intézett, én is megpróbálok megragadni egy páli mondatot, megrázom, megvárom, míg leesnek a szavak, és ami megmarad… Na, azaz amit keresek!
Így hangzik eme igevers: „Mindez pedig példaképpen történt velük, figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó időkben élünk.” Figyelmeztetés, példakép, példaszerű. Legalábbis valami ilyesmi e mondat szíve közepe.
Példaszerű élet.
De mit jelent ez? Mit is jelent az, hogy valami azért történt meg, azért íratott meg, hogy későbbi generációknak például szolgáljon?
Valóban azt jelentené Pál felvetése, hogy ez az egész pusztai vándorlás, és annak minden eleme azért történt volna meg, hogy majd egyszer a korinthusi gyülekezet, hogy egyszer majd a debreceni gyülekezetnek okulására váljon?
Nem hiszem. Nem hiszem, mert vallom, hogy az exodus ereje önmagában is megtartó erő, és nincsen szüksége semmiféle belemagyarázásra, semmiféle utólagos mesterkélt keresztvízre sem.
Igen, Isten szabadító ereje az, ami megjelenik az exodusban, és ami megjelenik a vándorlás cseppet sem fekete-fehér történetében. Az élő Isten ma is igazi szabadságot adó kreatív szeretete az, ami összeköti az exodus népét, az egykori korinthusi gyülekezetet, és a mai debreceni evangélikus gyülekezetet.
A tizedik fejezet, ahogy az imént hallottuk így kezdődik: „Nem szeretném, ha nem tudnátok…,” vagy ahogy az angol fordítás ennél is erősebben értelmezi: „I want you to remember”, azaz „akarom, szeretném, ha emlékeznétek”.
Emlékezésre hív a mai vasárnapon minket ez a levélbeli igeszakasz. Emlékeztetni arra, hogy réges-régen mit tett az Isten, hogy kétezer éve mit tett az Isten, és arra, hogy a cselekvő Isten, „a deus in actu” ma is értünk szólal meg, értünk lép be az életünkbe, áll meg középen és mondja:
„Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” – szól az egyszerre figyelmeztető, de ugyanakkor biztonságot adó szó. Mert hiszem, hogy nem arról szól a játék, nem arról szól a játék a fesztiválon, nem arról szól a keresztény élet, hogy moralizálva, mások kárán tanulva, a másik hibáin átlépve, a mellettünk élőre abszolút nem figyelve haladunk előre.
És azt se gondolom, hogy ennek az újszövetségi igeszakasznak a hallgatása után az lenne a feladatunk, hogy szépen összeírjuk a konklúziókat, és megfogadnánk, hogy majd mi máshogy csináljuk, majd mi nem fogunk úgy élni, ahogyan a nép élt a pusztai vándorlás során.
És nem hiszem, hogy a Marshall Herskowitz rendezte amerikai filmben, A velencei kurtizán című filmben, az egyik szereplő által kimondott mondat jelesül, hogy: „A bűn azért teremtetett, hogy megismerjük az Úr kegyelmét” – igaz lenne.
Nem. Mert a játék valójában sohasem a bűnről és a büntetésről szól, hanem csakis az emberi szabad akaratról, és annak mindenfajta következményéről. Arról, hogy akarsz-e játszani vagy sem. Kosztolányi gyönyörű versét idézve: „Akarsz- e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált?”
Akarsz-e játszani, az isteni játékszabályok között, de a saját felelősségedre, a saját szabadságodat megélve? Akarsz-e játszani, vagy sem?
Szeretett testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Tegyük fel, hogy a keresztény élet egy fesztivál!
És ott állsz az emlékezés sátra előtt. Nagy a kísértés, hogy továbbmenj. Gondolj arra ilyenkor, amit Pál mondott: „Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is”.
Gondolj erre, és menj be a sátorba! Ha azt gondolod, amit Presser Gábor énekel egyik dalában, hogy:„Kéne már az életből egy másik változat” – akkor nyugodtan menjél be! Egy filmet vetítenek a pusztai vándorlásról. Nézd meg és emlékezz!
És kövesd a példát! Úgy, ahogyan a fesztivál névadója tette. Aki példaszerűen életszerű volt mindig, és életszerűen példaszerű. Sőt, ő maga volt a példa.
Kívánom, hogy mindenki merjen ebben a jézusi értelemben életszerű példává válni, és példaszerű életet élni, vagyis merjen Krisztus-szerű lenni!
Tegyük fel, hogy a keresztény élet egy fesztivál!
A szabadulást és reménységet adó Isten áldása legyen a fesztivál minden egyes programján! Ámen.
