Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: „Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” Amikor ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet. Összehívatta a nép valamennyi főpapját és írástudóját, és megkérdezte tőlük, hol kell megszületnie a Krisztusnak. Azok ezt mondták neki: „A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta: Te pedig Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legjelentéktelenebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izráelt.” Ekkor Heródes titokban hívatta a bölcseket, pontosan megkérdezte tőlük a csillag feltűnésének idejét, majd elküldte őket Betlehembe, és ezt mondta: „Menjetek el, szerezzetek pontos értesüléseket a gyermekről; mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam őt!” Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak feltűnésekor, előttük ment, amíg meg nem érkeztek, és akkor megállt a fölött a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.
Vízkereszt ünnepéhez nem csupán Jézus megkeresztelésének története kapcsolódik, hanem a napkeleti bölcsek története is. Az ünnep régi neve az epifánia, ugyanaz a szó, melyet az előbb felolvasott alapige eredeti szövegében találunk, amikor azt mondják Heródesnek a napkeleti bölcsek: „Láttuk az ő csillagát feltűnni.” Nos ez a feltűnni szó ugyanaz, mint amiből az epifánia fogalmát alkották.
Az ünnep egy nagyon jelentős kérdésre hívja fel a figyelmünket. Arra ugyanis, hogy a jelentős, életünket befolyásoló eseményeket meg kell, hogy előzzenek bizonyos jelek, jelzések. És ha ezekje a jelzésekre az ember figyel, akkor felkészülve várhatja az örömteli eseményt, vagy éppen a jel ismeretében tehet erőfeszítéseket arra, hogy egy tragédiát elkerüljön.
Ebben a régi emberek nagyon hittek. Egy archaikus ember életének lelki, szellemi erőfeszítéseinek jelentős részét foglalta le a jelzések figyelése. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a régi, ókori ember vallása ez volt: jelek figyelése, ez természetesen számos készséget életben tartott, és nem hagyott elsorvadni. A megérzések és intuíciók egész világát.
A megérzésekről és intuíciókról egészen addig szkeptikusan kételkedve nyilatkoznak általában az emberek, míg maguk is át nem élnek olyan élményt, mint amikor az ember valamit előre megsejt, meglát. De aki valami hasonlót átélt, nyoma sem marad a korábbi kétségnek. Ismerek embereket, akik kétkedve fogadták a megérzésről szóló beszámolókat, aztán átéltek valami olyat, mely gyökeresen megváltoztatta az álláspontjukat.
Én nálam a kamaszkor hozta meg a változást. Megálmodtam bizonyos eseményeket előre. Persze nem nagy dolgokra kell gondolni. Olyat például, hogy találkozok valakivel, aztán másnap tényleg összefutunk. Én meg ámulok. Ilyenek mostanában is előfordulnak. Meg olyan is, hogy eszembe jut egy konkrét személy, arra gondolok, felhívom telefonon. Fel is tárcsázom, foglalt a telefonja, de csak azért, mert ő is épp engem akart hívni. Persze ezek közel vannak ahhoz, amit véletlennek hívunk. És végeredményben eldönthetetlen, hogy tényleg véletlen volt, vagy valami más.
Ismerünk a történelemből igazán jelentős megérzéseket, vagy látomásokat. Lássunk egy híres esetet:
1098. Antiochia ostroma: Albert von Aachen: Geschichte des ersten Kreuzzeugs: „Az éhinség szorongattatásai, az ostrommal együtt járó félelem, valamint a támadások és üldöztetések közepette, hiszen a törökök folyvást rátörtek Isten megalázott és kétségbeesett népére, egy provance-i klerikus azt állította, hogy egy látomás során tudomására hozatott, hol rejtezik az a lándzsa, amellyel egykoron Urunk oldalát átdöfték. Ez a pap Adhemar püspöknek és Raymond grófnak a tudomására hozta, hol találhatják meg a drága kincset: „Az apostolok fejedelmének, Péternek a templomában.” A megadott helyen ásni kezdtek, és a lándzsát meg is találták. „A megtalált lándzsát megmutatták minden keresztény fejedelemnek, mindenütt elterjesztették a lelet hírét, és drága bíborba burkolták a lándzsát. A lándzsa megtalálása és közszemlére tétele reménnyel és örömmel töltötte el a keresztényeket, végeláthatatlan ünnepségekkel és számtalan arany- és ezüstáldozattal ünnepelték a szent ereklyét.”
Hogy a lándzsa valódi-e, vagy sem, a végeredmény szempontjából elhanyagolható.
Itt, ebben a történetben a provance-i klerikus egyéni látomásában részesedett valamennyi keresztes, és a krónikák szerint, ennek volt köszönhető a citadella bevétele.
Minden délben szól a déli harangszó, emlékéül a Nándorfehérvári Diadalnak. Ez a győzelem annak volt köszönhető, hogy – ki tudja milyen megérzéstől, intuíciótól hajtva a nándorfehérvári várból kiszökött öt íjász, és elfoglalt a török balszárny közelében egy kis magaslatot. A törökök nem gondolták, hogy ez komoly veszélyt jelentene számukra, de odaküldtek egy lovascsapatot, hogy elkergesse őket. Az íjászok azonban megvédték a dombot, sőt a városfal mögül egyre több keresztes csatlakozott hozzájuk. A törökök újabb csapatokat küldtek ellenük, azonban még mindig nem tartották veszélyesnek a dombnál védekező csapatot. Kapisztrán János mikor ezt látta, gyorsan átkelt a Száván, hogy visszaparancsolja a harcolókat, de alig ért partot, tömegesen borultak a lábához a keresztesek, és kérlelték, vezesse őket rohamra. Kapisztrán az isteni akaratot érezte e pillanatban, és rábólintott a kérésre.
Minden történész egybehangzóan állítja, hogy ezen a váratlan fordulaton múlt a nándorfehérvári csata sorsa, legfeljebb abban a kérdésben térnek el a vélemények, hogy Kapisztrán akciója mennyire volt spontán, vagy inkább előre eltervezett.
A Zsidókhoz írt levél 11,1-ben ez áll: „A hit a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.”
Ez a magyar fordítás csak az eredeti szöveg jelentésének egyik vetülete. Ez a mondat fordítható úgy is, hogy a hit – a remélt, remélhető hüposztázisa, vagyis alapja, talpköve, bázisa, és a nem látható elenchos-a, azaz biztosítéka, az angol fordítás szerint evidenciája.
Mintha a látás /értsd fizikai tapasztalat/ és a hit között feltételezne a látomás, vagy a megérzés valami feloldási lehetőséget. A megérzés és a látomás tehát az, ami nem látható ugyan, ám a hit mégis megláthatóvá tudja tenni először a képzelet számára, majd a konkrét valóságban is.
Northrop Frye bibliakutató úgy értelmezi ezt a textust, hogy hiszünk abban, ami még nincs. Ő a Zsidókhoz Írt Levél mondatát idői dimenzióban szemléli. Attól születhet meg valami, hogy hiszünk abban, hogy létrehozható. Így tehát a semmiből, a nem láthatóból láthatóvá, azaz létezővé válik. Hogy ez a folyamat valóra válhasson, ennek az alapja, és biztosítéka a hit. Erről beszél valójában a Zsidókhoz Írt Levél.
Pontosan ezt a folyamatot mondja el a napkeleti bölcsek története. Egy hosszú várakozással kezdődik, majd a megjelenéssel: feltűnik az égen egy régen várt jelenség.
Majd a jelet látva és a belső intuíciót, megérzést követve indulnak el a mágusok, hogy Júdeában keressék a messiást, a megígért királyt. Végül ősi vágyak, remények beteljesüléseként megtalálják a betlehemi gyermeket.
Első ízben Kepler vetette fel, hogy ez nem lehetett más, mint a Jupiter és a Szaturnusz együttállása a Halak jegyébenben. Ez különösen ritka, úgynevezett nagy együttállás, 794 évenként ismétlődik. Abban az évben három hónapon keresztül volt látható ez az égi jelenség.
A mágusokról ma már tudjuk, hogy a Babiloni Marduk szentélyben működtek még mágusok, vagy pontosabban csillagjósok. Lehetett közöttük izraelita származású is.
Ha a történet szó szerint nem is biztos, hogy úgy megtörtént, ahogy olvassuk, de az biztos, hogy Máté egy régi és megbízható ismeretekre visszanyúló hagyományt épített be evangéliumába.
Ismerünk egy olyan evangélium – parafrázist a 3. századból, melyet perzsa vallásból megtért szír keresztények írtak. Ez így mondja el a bölcsek történetét:
„Amikor Jézus megszületett Júda Betlehemében, Heródes Király napjaiban, íme mágusok jöttek keletről Jeruzsálembe, ahogyan megjósolta Zarathustra, és ajándékokat hoztak, aranyat, tömjént és mirhát. Átadták neki ajándékaikat és hódoltak előtte. Még ugyanabban az órában megjelent nekik egy angyal a csillag képében, amely vezette őket az úton, és ők elmentek, követve annak fényét, míg megérkeztek saját hazájukba.”
Ez az egyetlen olyan szöveg, melyben az áll, hogy a mágusokat angyal vezeti, a „csillag képében”. Ez a régi perzsa vallásalapító, Zarathustra tanítására utal: mely szerint Isten angyalok által kormányozza a csillagokat és vezeti a jólelkű embereket.
Ez a 3. századi újraértelmezése az evangéliumnak számomra különösen tetszetős és meggyőző értelmezése a napkeleti bölcsek történetének: külső jel és belső megérzés, belső látomás egymást kiegészítik, és ezek együtt adják Isten vezetését.
De ez a szír evangélium parafrázis egy lényeges ponton egyszerűsít. Nem szól arról, hogy Heródes udvarába érkeznek először a mágusok. Sem a királyi udvarban támadt zavarról.
Pedig Máté evangéliumában ez egy lényeges elem. Azt mondja el, mi történik akkor, amikor valaki csak a külső jelre akar támaszkodni, és saját, belső hangjaira, intuícióira nem hallgat.
Szinte paródiába illő pillatatot fest meg az evangéliumi történet, a napkeleti bölcsek – elégtelen helyismerettel – megbocsáthatatlan naivitással – megjelennek Heródes udvarában. Ez a lényeges fordulat jelképesen azt mondja el, milyen végzetes következményekkel jár, ha valaki elhanyagolja belső hangjait, és vakon megy egyenesen a hivatalosan elképzelt irányba, Jeruzsálembe, hiszen úgymond hol máshol kéne keresni az újszülött királyt? Ennek a belső vakságnak nagyon súlyos következményei vannak: a betlehemi gyermekek megöletése, Heródes lemészároltatott minden két évesnél kisebb gyermeket. Ez volt ennek a belső vakságnak a következménye.
A külső jel önmagában sosem elég. Csak akkor lehet valóban hathatós segítség, ha belső megérzésünk annak való jelentését képes befogadni.
Jézus működése során éppen ebben az értelemben beszélt jelekről. Azt mondta, ahol a dög, oda gyűlnek a saskeselyűk. /Mt 24,28 Vagyis a jelek nagyon világosak, egyértelműek, szinte ordenáré módon láthatóak. „Amikor esteledik, ezt mondjátok: Szép idő lesz, mert vöröslik az ég! Reggel pedig: Ma zivatar lesz, mert vörös és borús az ég. Képmutatók! Az ég arcát meg tudjátok ítélni, az idők jeleit pedig nem?” /Mt 162-3/ A jelek világosak, mégis az emberek vakok rájuk, mert nem hallgatnak belső hangjaikra. Vak vezet világtalant. Ezért egyáltalán nem is érdemesültek a kortársak rá: „Nem adatik jel ennek a nemzedéknek.” /Mk 8,12
Mindössze egy jel adatik: „Ez a gonosz és parázna nemzedék jelt követel, de nem adatik neki más jel, csak a Jónás jele. /Mt 16,4
Kereszthalála és feltámadása az egyetlen jel. Ez az a jel, mely minden más jelet felül ír, és érvénytelenné tesz. De ebből az egyetlen jelből viszont életünk minden lényeges kérdésére, félelmére, szorongására, bizonytalanságára választ kapunk. Ámen
