Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, és felvitte őket külön egy magas hegyre. És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény.
És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: "Uram, jó nekünk itt lennünk. Ha akarod, készítek itt három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek."
Még beszélt, amikor íme, fényes felhő árnyékolta be őket, és hang hallatszott a felhőből: "Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!" Amikor a tanítványok ezt hallották, arcra borultak, és nagy félelem fogta el őket.
Ekkor Jézus odament, megérintette őket, és így szólt hozzájuk: "Keljetek fel, és ne féljetek!"
Amikor föltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül. Miközben jöttek lefelé a hegyről, megparancsolta nekik Jézus: "Senkinek se mondjátok el ezt a látomást, amíg fel nem támad az Emberfia a halottak közül.
Büszkék lehetünk, mi magyarok, mivel M. Tóth Géza Maestro című animációs filmje is bekerült az Oscar-díjra felterjesztett legjobb öt mű közé. Mióta bejelentették a kategóriák jelöltjeit, azóta több ízben is látható volt riport a magyar művésszel, ebből sikerült néhányat nekem is elkapnom.
Arra gondoltam, - látva ezt a tehetséges, igen szerény embert – hogy bizony szívesen megkérném, hogy csináljon egy rövid három perces kis animációs filmet Jézus megdicsőülésének igencsak bonyolult jelenetéről. Ahogy olvastam ezt a jól ismert igeszakaszt, végig azzal szembesültem, hogy ez egy gyors történet, vagy úgy is mondhatnám: a történet siet.
Nyughatatlan. Feszültséggel telezsúfolt. Színekkel, hangokkal, illatokkal feldíszített. És gyorsan lüktet, mint egy szív, ha izgul valamiért, mint egy szem, ha vibrál benne a nyugtalanság. Igen, hiszem, hogy M. Tóth Géza a műfaj világszerte elismert zsenije három percben el tudná mondani e jézusi epifánia esszenciáját. Mert hogy, bizony ez a történet gyors, siet valahova.
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim a Jézus Krisztusban!
Ha feltételezésem megállja a helyét, és valóban egy rövid animációs film megfelelő műfaj lehetne ennek a történetnek a szemléltetésére, akkor valószínűleg a három perc minden egyes pillanata dilemmák sokaságát vetné fel. Ezek közül bizonyosan a legnagyobb dilemma az lenne: hol van-e történet legnagyobb katarzisa.
Nyilvánvalóan többféle variáció is lehetséges, ám én mégis azt érzem, hogy van egy katarzis a sok közül, ami ma különösen is átütne, mégpedig a következő jelenet: „Ekkor Jézus odament, megérintette őket, és így szólt hozzájuk: "Keljetek fel, és ne féljetek!" Amikor föltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül.”
Senkit nem láttak, csak Jézust. A csodálatos jelenet utáni pillanat, a félelem utáni látás katarzisa ez. Amikor háttérbe vonul az Isten isteni dicsősége, és előtérbe kerül a testet öltött Isten emberi realitása. Amikor az ünnep dicsősége teret ad a hétköznapok szépségének.
Ez az a pillanat, amikor az Isten szeretete ismét fontosabb, mint hatalma. Ez az a pillanat, amikor az Isten ismét lép egyet az ember felé, vagy úgy is mondhatnám: újra feladja dicsőségét, hogy lehajoljon, és felemeljen, hogy az emberrel menjen a völgybe.
A völgybe, ahol nincs dicsfény, viszont van árnyék, ahol nincs Illés, nincs Mózes, viszont van Péter és Júdás, ahol nincsen meg a hegycsúcs elegáns pompája, viszont van a halál árnyékának völgye.
„Senkit sem láttak, csak Jézust egyedül.” Jézust, aki valóságos emberként ott áll előttük. Kitisztul a kép, és már nem a felhő árnyéka dominál, hanem az ember árnyéka. Árnyék, ami mint szimbólum hihetetlen mély lelki jelentéssel bír. Az ember olyan tulajdonsága az árnyék, amitől meg lehet ugyan szabadulni, de csak akkor, ha tudja hova kell mennie.
Ezzel kapcsolatban olvastam egy ázsiai legendát. A legenda szerint élt egy ember, aki imádta a napfényt. Ha csak lehetett, süttette magát vele. Az árnyéktól viszont irtózott. Ha megpillantotta, félelem és düh fogta el. Egyszer aztán döntött, és így szólt:
- Elegem van az árnyékokból. A saját árnyékomból is. Nem tűröm el tovább jelenlétét. El fogok futni előle. Árnyéka minden nehézség nélkül a sarkában maradt. – Még gyorsabban futok! – döntötte el. És még gyorsabban futott.
És mind gyorsabban és gyorsabban rohant. Végül, erejét veszve, holtan esett össze.
Egy fa alá állva, megszabadulhatott volna az árnyékától. De erre nem gondolt, és mások sem mondták neki…
Az ember, ha a fa alá áll, akkor megszabadul árnyékaitól. És Jézus éppen arról beszél a hegyről lefelé menet, hogy lesz majd egy fa, amely alá állva az ember megszabadulhat mindattól, ami megkötözi, mindattól, ami nem engedi lépni előre a számára kijelölt úton.
Ez az a fa, amire az Isten Fia azért kerül, mert az ember képtelen a saját árnyékán túllépni, képtelen úgy megszabadulni az árnyékától, hogy életben maradjon. Igen, Jézus lejön a hegyről, és a völgyben, az emberi árnyjátékok kellős közepében él, és hal meg, és hal bele ebbe a játékba, ebbe a drámába.
Azt hallhattuk az imént, hogy az ázsiai legenda főhőse egy fa alá állva, megszabadulhatott volna az árnyékától. De erre nem gondolt, és mások sem mondták neki. Igen, ez az, amit röviden úgy lehetne megfogalmazni: keresztény felelősség.
Igen, van felelőssége minden keresztény embernek abban, hogy továbbmutat-e arra a helyre, arra a fára, ahol az árnyék semmivé lesz, vagy sem. Igen, van felelőssége minden keresztény embernek abban, hogy továbbmutat-e arra, aki a völgyben együtt járt az emberrel.
Aki azon a bizonyos fán éppen az árnyékok miatt szenvedett és halt meg, hogy egyszer és mindenkorra megmentse az embert attól, hogy bele kelljen halnia abba, hogy saját árnyékával nem tud mit kezdeni, nem tud elfutni előle.
Igen, az Isten Fia halála, és feltámadása éppen attól egyedülálló, hogy a szeretet titka a lehető legfájdalmasabb módon válik a lehető legtisztábbá, és mindenki számára érthetővé. Jézus mondja: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja a barátaiért.”
Szeretett testvéreim a Jézus Krisztusban!
Az Isten már nincs a hegyen. A testet öltött, emberré lett Isten egészen közel jött az emberhez Jézusban. És ennek a tettnek az a következménye a mi életünkben, hogy mi sem maradhatunk a hegy biztosította kényelemben. Mi sem tehetjük meg, hogy nem vesszük komolyan azt, ami a völgyben zajlik, azt, ami a hétköznapok árnyjátékában történik.
Nem tehetjük meg, hogy, ahogyan Péter gondolta: berendezkedünk a hegyen, kizárjuk a külvilágot, és elfelejtjük a völgy életének realitását. Nem, Jézustól nagyon távol állt ez a gondolat. Nagyon távol állt tőle minden fajta elitizmus.
Nagyon távolt állt tőle ez a fajta másokat kizáró, exkluzív vallásosság. Éppen ezért nem lehetett ott maradni a hegyen, és nem lehetett ott sátrat verni, és berendezkedni. Pedig Péter és a tanítványok maradtak volna. Ha meg tudták volna állítani az időt, megtették volna. Ha legalább le tudták volna lassítani az idő kerekét, meg tették volna.
Azt hiszem, ezt az érzést nem kell bemutatni senkinek. A „szeretném a homokórát megállítani” című sláger refrénének sóhaját naponta eldúdoljuk, és ki-ki biztosan fel tud idézni magában egy-egy olyan pillanatot az életében, amikor nagyon azt akarta, hogy bárcsak megállna az idő.
2005 nyarán Lengyelországban járhattam, kedvenc zenekarom, az ír U2 együttes koncertjén. Máig beleborzongok, ha eszembe jutnak a koncert pillanatai. A koncert előtt vihar volt, szakadt az eső, és mire felcsendültek az első dal akkordjai, már mindenki bőrig ázva állt a hatalmas stadionban.
És hirtelen, amikor belecsaptak az együttes tagjai a húrokba, íme az eső elállt, és kezdődött a két órás, fantasztikus látvány-elemeket felvonultató előadás. Ezen az estén számos olyan pillanat volt, amikor szívesen kimondtam volna én is egy, a Péteréhez hasonló mondatot, tudniillik, hogy: maradjunk, verjünk sátrat, állítsuk meg az idő kerekét.
De nem lehetett. És utólag azt gondolom, hogy ez adta meg az este különlegességét. Egyszerisége, megismételhetetlen volta. És azt hiszem, hogy az ember és az idő kapcsolata úgy jó, ahogy van. Nem véletlen, hogy nem lehet megállítani az időt, akármilyen különleges, romantikus, egyszeri és megismételhetetlen a pillanat.
Igen, Péter, bár szerette volna, ha abban a pillanatban, amikor teljes a harmónia, megáll az a bizonyos homokóra, nem állt meg. És éppen azért nem, mert nem állhatott meg, mert küldetése volt, vagy ahogyan az igehirdetés elején fogalmaztam: sietett valahova a történet.
Mert az Isten ember iránti szeretete éppen abban vált teljessé, hogy kész volt besározni a dicsőséget. Kész volt a végső szenvedésre, kész volt a lemondásra, ahogyan erről Barsi Balázs vall A lemondásban a megdicsőülés című írásában:
„Jézus sehol sem volt annyira az Atya képmása, mint a kereszten függve. Egy édesapa is akkor válik hasonlóvá a Mennyei Atyához, ha az őt elhagyó gyermekét továbbra is szereti és várja, még ha az évekre, évtizedekre is elfeledkezik róla.
Az irgalmas apa így az irgalmas Atya szentségi jelévé válik, s ez maga a dicsőség, az örök boldogság csak ennek a következménye.
Talán ez az a vigasztalás, amellyel az angyal megvigasztalta Jézust a Getszemáni-kertben: a szenvedés nyilatkoztatja ki legjobban az Atyaisten irgalmát a világ iránt. Így a Tábor hegye és a Golgota hegye ugyanarról a dicsőségről hordoz mély értelmű tanítást.”
Igen, Jézus lejön a hegyről, és a földi, emberi, sáros, poros, árnyékos, sötétben tapogatózó, kiszolgáltatott létezésre cseréli a mennyei díszletekkel telezsúfolt dicsfényes ünnepet. Olyan életre, ahol a mennyei díszletekből és kellékekből semmi sem látható, viszont van betegség, és van értelmetlen szenvedés, és van árulás, és van kilátástalan élethelyzet, és megoldhatatlannak tűnő kérdések, és válasz nélküli emberi problémák.
Igen, az Isten nincs már a hegyen. Se azon a hegyen, ahol Illéssel és Mózessel dicsőségben fürdött, se azon a hegyen, ahol a bal lator és a jobb lator között a szenvedésben mutatta meg az agapé, a tökéletes szeretet maximumát. Nincs egyik hegyen sem. Feltámadt. Él. Közöttünk van.
Keresztény gyülekezet, testvéreim az élő Úr Krisztusban!
Albert Einstein New Yorkban egy kardinálissal beszélgetve kifejtette: - Nem tartom kizártnak, hogy egyszer majd matematikai úton bebizonyíthatjuk, hogy Isten nem létezhet. Ha ez bekövetkezik, mit fog tenni kardinális úr?
A kardinális elgondolkozott, majd így válaszolt: - Nyugodtan megvárom majd, amíg felfedezi az egyenletben a hibát…
Igen, azt gondolom, hogy az egyenletben a hiba éppen az, hogy az Isten lejön a hegyről. Az összes istenbizonyíték normája, etalonja ez: Isten dicsősége sáros lesz, hogy az ember sara, az ember árnyéka egyszer és mindenkorra a múlté legyen.
Kívánom mindenkinek, hogy a mai napon, az ökumenikus imahét zárónapján, merjük megszólítani Őt, aki képes volt a lemondásra, csak azért, hogy ne kelljen belehalnunk a saját árnyékunk elől való rohanásba!
Legyen az első igazi, fehér díszletbe öltöztetett téli vasárnapunk élménye az, amit a tanítványok is átélhettek, amikor csak Jézust látták! Mert ez az a látás, ami erőt adhat átrendezni a hétköznapokat, helyretenni emberi kapcsolatainkat, legyőzni kilátástalan félelmünket, és vigasztalást, valódi nyugalmat adó vigasztalást nyújtani!
Vannak fontos animációs filmek, amik már elkészültek, és vannak, amik még nem. Bízom benne, hogy egyszer a megdicsőülés történetének három percét is leforgatják. Én arra fogom kérni a rendezőt, hogy a három percből kettő a völgyben játszódjon! Mert Jézus valódi megdicsőülésének színhelye az a völgy. És az a bizonyos másik hegy... Ámen.
