Keressétek az URat, amíg megtalálható! Hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az ÚRhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani. Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim - így szól az ÚR. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál. Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.
Előttem van annak a középkorú házaspárnak az esete, akiket gimnazista lányukon keresztül ismertem meg. Egyszer eljöttek istentiszteletre. Ez még a Fasori Gyülekezetben történt. Az asszony végig figyelemmel kísérte a liturgiai történéseket és a prédikációt, a férfi azonban még a liturgia első felében – hogy úgy mondjam – feladta. Látszott a tekintetén, nem követ tovább, megállt valahol és egész testtartása mintha azt fejezte volna ki: én nem megyek tovább, megállok itt, valahol.
Többször átéli ezt az ember, hogy az istentisztelet menetében egyesek elakadnak. Talán nem is bíznak abban, hogy lélekben valami új helyre kerülhetnek, vagy ha azt el is fogadják, hogy el lehet jutni az istentisztelet során lélekben egy új helyre, de úgy gondolják, nekik ott nem lenne semmi keresnivalójuk.
Tizenöt éves koromban, mikor először léptem be egy templom ajtaján, emlékszem, szinte mellbevágó volt az a távolság, mely engem, az én világomat, gondolataimat elválasztotta attól, ami ott fogadott, ami ott kifejezésre jutott.
Nem hiszem, hogy ennek a távolságnak az élménye megúszható lenne. Bár nyilván hozzá lehet szokni, vagy rá lehet hangolódni, de az biztos, hogy nem természet, nem magától értődő, hogy az ember Istent egyáltalán megszólíthatónak, megnevezhetőnek és elgondolhatónak tartja.
A porszemnek lehet valami mondanivalója a világmindenséghez, vagy egy vízcseppnek a tengerhez: de hogy bibliai, sőt egyenesen ézsaiási képet használjak: egy fűszálnak a Teremtőhöz?
A ti gondolatitok nem az én gondolataim, a ti útjaitok nem az én útjaim. – Olvashatjuk új fordítású bibliánkban. Az ökumenikus imahét során hívta fel a figyelmemet az egyik nyugdíjas lelkész kolléga, hogy nincs jól lefordítva ez a rész. Vagyis: Nem az én gondolataim a ti gondolataitok, nem a ti útjaitok az én utjaim – mondja az Úr.
Majd kiegészül az ég és föld közötti távolság képével. Vagyis, amit Isten gondol, és amit mi gondolunk, az ég és föld. Olyan messze van egymástól és olyannyira különbözik is tőle.
Összeroppanok, ha erre a mérhetetlen távolságra gondolok, mely Tőle engem elválaszt. Csak meghajolni tudok és semmisségem tudatában kezemet a számra tenni, mint Jób tette: „Kezemet számra teszem és megnémulok.” – mondja.
A mérhetetlen minőségi különbség és áthidalhatatlan létezésbeli differencia miatt mit is mondhatna a halandó a halhatatlannak?
Az is nagyon vicces, amikor nyolc éves fiam akar valamit megmagyarázni az anyjának, de ez semmi ahhoz képest, hogy a teremtmény akarja alkotóját kérdőre vonni.
Az emberek általában azt hiszik, hogy Isten csak akkor lehet tényező az életükben, ha hisznek benne. Ha pedig nem hisznek, akkor mintha lehetne – csak úgy – Istenről elfeledkezve élni. Úgy, mintha nem létezne.
A maga idejében Friedrich Nietzsche sokkal körültekintőbb módon próbálta megfogalmazni álláspontját. Ugyanis nem azt mondta, hogy nincs Isten, hanem azt, hogy megöltük Istent. Tehát Nietzsche szerint Isten gyilkosai vagyunk.
Egyik írásában egy eszeveszett szájába adja az alábbi szavakat: „Valamennyien Isten gyilkosai vagyunk… De hogyan csináltuk ezt? Hogyan ürítettük ki a tengert? Ki adta a szivacsot, hogy letöröljük a horizontot? Mit tettünk, amikor a Földet elszakítottuk a Naptól?”
Csupa olyan képpel fejezi ki a tett lényegét, mely valamilyen képtelenség. Hiszen képtelenség kiüríteni a tengert. Képtelenség letörölni a horizontot, mint ahogy egy tanár vizes szivaccsal letörli a táblát az osztályteremben. Vagy el lehet szakítani a földet a naptól: ezek képtelen állítások, ahogy az is képtelenség, hogy az ember megölje Istent, ahogy az is képtelenség, hogy az ember élhet úgy, hogy Istenről elfeledkezzen, mint ahogy az ember elfeledkezhet egy születésnapról, a tűzhelyen fortyogó levesről, a házi feladatról, a beveendő gyógyszerről. Sok mindenről el lehet felejtkezni, de hogy Istenről is el lehetne felejtkezni, azt kétlem.
Szőnyeg alá söpörni, víz alá nyomni, átfesteni, letakarni, ködbe burkolni lehet egy ideig - legalábbis úgy tűnik, de aztán annál nyilvánvalóbbá válik a szánalmas kísérlet, hogy valaki – dőre módon, megpróbálta Istent kivonni a forgalomból. Hiszen minden igyekezete ellenére ott lesz a nyelvbotlásaiban, a magába feledkező, félszeg tekintetében, az ok nélküli ingerültségében, álmatlan éjszakáiban, vagy éppen álmaiban, melyekből zihálva, csatakosan ébred. Mert hiába minden igyekezet. „Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod.” - mondja Jézus Saulnak, aki őt üldözi.
Ha azt mondanánk, hogy az istentagadó ár ellen úszik, akkor megajándékoznánk őt bizonyos hősiességgel, amire alapvetően nem szolgál rá. Mert nyomorult dolog nem hinni: mintha egy olyan nemzet, vagy ország katonája lenne az ember, amelyik már rég letette a fegyvert, de erről az érte harcoló katonákat nem értesítette. Mint azok a japán katonák, akik a fülöp szigeti dzsungelben még húsz év múlva a világháború befejezése után is tartottak a támadástól.
De vajon attól, ha az ember beismeri, hogy van Isten, még nem fog mindjárt megváltozni körülötte és benne a világ.
Egy jelentős lépéssel ígéretesebb, ha azt ismeri be az ember, hogy Isten isten. Philip Watson evangélikus teológus Lutherről írt könyvének adta ezt a címet: Let God be God. Hagyjuk Istent Istennek lenni!
Fogadjuk el, hogy mérhetetlenül messze vagyunk tőle, hogy ezt a szédületes szakadékot, mely bennünket elválaszt, csak ő hidalhatja át. És bízzunk abban, hogy meg is Teszi ezt.
Felolvasott alapigénk éppen nem beszél sem messiásról, sem isten szolgájáról, viszont beszél Isten szaváról, igéjéről. Aki János Evangéliuma első fejezete szerint nem más, mint Jézus maga.
Ézsaiás próféta arról beszél, hogy maga Isten Igéje hidalja át az eget és földet elválasztó távolságot, mely Isten és ember egymástól való távolságát hivatott kifejezni. Mint ahogy az eső és a hó lehull az égből és megtermékenyíti a földet, hasonlóan tesz Isten Igéje is.
Isten Igéje, Jézus, mint földre hulló eső.
Jézus maga a vetés egész folyamatát adta elő a magvető példázatában, vagy a mustármag példázatában. Egy apró mag kihajt, és növénnyé fejlődik, de mindez mégis lassú annyira, hogy ne tudjuk rajtakapni a növekedésen, a fejlődésen. Lassan, szemmel nem látható módon közeledik célja felé.
Isten Országa kiteljesedésének olyan folyamatnak kell lennie, mely nem függ az emberi természet romlottságától, hanem annak ellenére is eléri célját. Világunkban, mintha újra és újra győzne a gonosz, látszólag eltiporja a jót, és milyen nehéz ezt a tapasztalatot elviselni. De van remény, mert éppúgy a tapasztalati világunk része a növények a növekedése is: ebbe kapaszkodhatunk ebbe a valós tapasztalatba és reménykedhetünk, hogy egyszer Isten Országa tényleg felülkerekedik. Hogy Isten Igéje eléri célját, amiért Isten küldte. Ámen
