Jézus azután így folytatta: "Egy embernek volt két fia. A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre megosztotta köztük a vagyont.
Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott. Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett.
Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki."
"Ekkor magába szállt és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok!
Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy.
És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek.
Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára! Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.
„Mindenki választ, aztán egyedül lesz egy ideig.” – szól a Kispál és a Borz nevű együttes egyik ősrégi dalszövegének egy mondata. Lovasi András a Kispál-dalok szövegírója zseniálisan találja telibe a szöget.
Mert bizony úgy van, hogy a döntés és az egyedüllét között összefüggés van, és nemcsak a jól ismert slágerpéldázatban, a tékozló fiú történetében, hanem kinek-kinek a saját életében is.
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Benyik György egy cikkében ezt írja példázatokkal kapcsolatban: „A példázat műfajának lényege, hogy az olvasóban kérdéseket támaszt és nem engedi, hogy az sablonos válaszokat adjon.” Már pedig a tékozló fiú példázatának hallatán az emberben akarva-akaratlanul is elindulnak a sablonos válaszkísérletek. Legalábbis a kísértés óriási.
Igen, óriási a kísértés arra, hogy meghallva ezt a jól ismert jézusi parabolát, kikapcsoljuk az antennánkat, arra gondolván, hogy mivel sokszor hallottuk, tudjuk, hogy mi a tanulság, hogy ki a jó és ki a rossz, és hogy mi a mondanivaló. Pedig egy jó műalkotásnak éppen az a sajátja, hogy mindig fel tud kavarni, máshol és máshol, de képes újat mondani.
És a tékozló fiú története nagyon jó kis műalkotás, tökéletesen bemutatva az ember mindennapi életét, az elvesztés, elveszettség, egyedüllét, megtalálás, hazatalálás körfogását.
Merthogy mi más lenne az ember élete, mint ezeknek a stációknak a váltakozása?
Otthon és otthontalanság, büszkeség és alázat, szakítás és egymásra-találás, félelem és nyugalom, távolság és közelség, magabiztosság és önbizalomvesztés, közösség és egyedüllét folyamatos változása.
Megmondom őszintén, hogy én nagyon szeretem a tékozló fiút. Éppen azért, mert nagyon emberi. Mert nagyon én vagyok. Mert az énem szerves része. Lázadásával, kudarcaival, mélypontjaival, küzdelmeivel, szenvedésével, és a magtalálás katarzisának élményével.
Vagy úgy is mondhatnám: Lázadásommal, kudarcaimmal, mélypontjaimmal, küzdelmeimmel, szenvedésemmel, és a megtalálás katarzisának élményével. És éppen azért szeretem, őt, mert ismerem. Ismerem.
És éppen ettől fáj annyira, amikor veszít, és éppen ettől vagyok olyan boldog, amikor nyer. Igen, pontosan azért szeretem, mert ismerem. És éppen azért ismerem, mert merem szeretni.
Szeretett testvéreim a Jézus Krisztusban!
A tékozló fiú legendája Rilke egyik regényének, a Malte Laurids Brigge feljegyzéseinek a zárótörténete. A bibliai történethez képest szokatlanul nagy hangsúlyt kap Rilke világában a szakítás-motívum.
Fontos motívum annak a berendezett világnak az elhagyása, amely világ szűknek bizonyul, s amely világ már idegennek tűnik. Ez az ambivalens érzés: az otthontalanság érzése az otthonban.
Amikor már nem ízlik az otthoni levegő, amikor megszűnik a megszokottság adta biztonság édes illata. És ez a pillanat, amikor el kell tudni szakadni. Amikor tudni kell váltani.
Amikor azt érzi az ember ott legbelül, hogy útra kell kelnie, és meg kell keresnie az embernek saját magát. Amikor el kell szakítani azt a bizonyos lelki köldökzsinórt, azokat a szálakat, amelyek ahhoz a világhoz kötnek, melyben nem találja valami miatt az ember a harmóniát másokkal és saját magával.
Igen, a tékozló fiú mindenki által ismert szimbólumrendszere éppen attól válhat életszerűvé, maivá a mi számunkra is, hogy abban minden benne van, ami szükséges ahhoz, hogy a hit és valóság kapcsolata ne csak egy álom maradjon, hanem hétköznapi tapasztalattá váljon mindannyiunk számára.
Mert a történet teljes egészében értelmezhető csupán. Lehet ízekre szedni, feldarabolni, puzzle-t játszani, vagy egyes részeket túlhangsúlyozni, vagy háttérbe szorítani.
De nem érdemes. Mert eme történet minden mozdulata fontos, és szükségszerű. Fontos, és szükségszerű. Nem spórolható ki belőle se a szakítás, se az utazás, se a mélység, se a teljes kiszolgáltatottság, se az alázat, se visszavezető út megkeresése.
Igen, szeretem a tékozló fiú történetét, mert reálisan ábrázolja az embert, Téged és engem. Nem csap be, nem hazudik, nem játssza el, hogy a visszatalálás az Istenhez, az könnyű lenne. Nem hiteti el, hogy ha visszatalálsz, akkor egyszer s mindenkorra megoldódik minden.
Mert ez nem igaz. Azt éljük meg az életünkben, hogy naponként elveszítjük a reális kapcsolatot az Istennel, hogy naponként elveszítjük a reális önismeretet, hogy naponként változik az, hogy éppen melyik úton megyünk. Azon, amin elindult a tékozló fiú a szakítás után, vagy azon, amin elindult visszafelé, az otthon felé.
Pilinszky János így ír erről: „Valamennyien tékozló fiúk vagyunk azzal a különbséggel, hogy egyesek az atyai háztól eltávolodó, míg mások már a visszavezető úton járnak.”
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A tékozló fiú-ábrázolások között, talán az egyik legfontosabb Rodin életnagyságú alakja. A fiú sziklán térdel, testét a könyörgés ég és föld közötti húrrá feszíti. A mindenséget betöltő kétségbeesésével végletesen magányos. Tekintete, kezei az eget ostromolják, onnan várja a végső választ.
Fantasztikus mozdulat ez. Az őszinteség maximuma. A tisztánlátás ritka, de annál fontosabb pillanata. A konstruktív magány pillanata. Azé a konstruktív magányé, amelyre mindenkinek szüksége van néha.
Ez az amit nem lehet elkerülni, kikerülni, megúszni. Mármint, hogyha az ember komolyan számol azzal, hogy valahonnan valahova tart az útja. Hogyha komolyan veszi azt, hogy van értelme, van célja a létezésnek. Igen, hogyha nem szeretné végigalibizni az ajándékba kapott életét, akkor bizony az embernek át kell élnie, túl kell élnie, sőt meg kell élnie a legnagyobb mélységeket is.
Arról, hogy sokszor mennyire mélybe kell szállnunk ahhoz, hogy meg is tudjuk valójában, kik vagyunk, arról olvastam egy nagyon felkavaró történetet, még pedig egy sóbabáról.
A történet szerint egyszer egy sóbaba ezer mérföldeket vándorolt, mígnem elért a tengerhez.
Nagyon lenyűgözte az a különleges mozgó tömeg, amihez foghatót még addig sehol sem látott.
- Ki vagy te? - kérdezte a sóbaba a tengert.
A tenger mosolyogva válaszolta:
- Gyere be, és megtudod. A baba belegázolt a tengerbe. Minél beljebb került, annál több elolvadt belőle. Már csak egy pici darab maradt belőle. Mielőtt teljesen elolvadt volna, örömteli hangon felkiáltott:
- Most már tudom, hogy ki vagyok.
Igen, azt hiszem a sóbaba meséje jól mutatja, hogy sokszor nagyon messzire el kell menni ahhoz, hogy az ember megtudja, hogy ki is valójában. És igen, sokszor a teljes egyedüllétig is el kell menni, ahhoz, hogy utána világos legyen, hogy merre van az én utam.
Azzal a Lovasi András idézettel kezdtem a prédikációt, hogy: „Mindenki választ, aztán egyedül lesz egy ideig.” És azt hiszem, hogy ez nagyon igaz. Felelősség és konstruktív magány találkozása ez.
És azt hiszem, hogy ez nagyon nagy ajándék. Az Istentől kapott ajándék ez, amit úgyis hívhatunk, hogy szabad akarat, meg úgy is, hogy szabadság. Hogy olyan Istenünk van, aki megadja a döntés szabadságát.
Megadja a lehetőségét annak, hogy az ember valódi döntést hozzon az életével kapcsolatban. És pontosan ezért nincs előre lejátszva a tékozló fiú mai története sem.
Éppen ez adja a történet dinamizmusát: hogy ha el is veszíted a kapcsolatodat Vele, ha meg is szakítod a kapcsolatot az élő Istennel, akkor sincs vége a dalnak.
És ez a jézusi Istenkép az, ami olyan nagyon közel tud lenni az emberhez. Mert reálisan számol az ember bukásával, azzal, hogy nincs lejátszott élet, nincs végérvényesen elveszett bárány.
Éppen ezért nem szabad feladni, még akkor sem, ha most éppen azt érzi valaki, hogy éppen a harmóniától távolodik, és nem közeledik hozzá. Mert akkor az azt jelenti, hogy jó úton halad, csak éppen rossz irányba.
És tulajdonképpen a példázat fordulópontja maga az irányváltás, maga az út helyes irányának felismerése. Hogy merre van az Istenhez vezető út. Hogy merre lehet megtalálni azt, ami elveszett, ami hiányzik, ami miatt káosz uralkodik a harmónia helyett ott legbelül.
Van egy idézet a zuhanásról, amiről mindig a tékozló fiú jut eszembe. Az eredeti idézet Mathieu Kassovitz A gyűlölet című filmjében hangzik el, a következőképpen:
„Azt ismered, hogy egy társadalom zuhan lefelé, és miközben zuhan, azt mondogatja, hogy megnyugtassa magát: eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendben. Nem zuhanás számít. A leérkezés.”
Én kicsit átírtam a tékozló fiú esetére az idézetet, ez úton is elnézést kérve a szerzőktől:
„Azt ismered, hogy egy tékozló fiú élete zuhan lefelé, és miközben zuhan, azt mondogatja, hogy megnyugtassa magát: eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendben. Nem zuhanás számít. A megérkezés.”
Szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Végül a megérkezés számít. Az, hogy vár valaki. Hogy vár valaki, mindazzal együtt, ami én vagyok. Vár, úgy, ahogy vagyok. Nem kell trükközni, nem kell megjátszani, hogy más vagyok, mint aki valójában.
Ő vár. Nem egy tekintéllyel körbebástyázott, erőtől duzzadó Úr, hanem a gyengéden átölelő, irgalmas, megbocsátó, szabadságot adó élő Atya Isten. Kívánom mindenkinek a megérkezés csodáját, és az isteni ölelés életet újító erejét! Úgy legyen! Ámen.
