Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.
Virágvasárnap: Jézus és Jeruzsálem találkozása.
Ez egy végzetes találkozás volt, olyan, mint egy tragikus szerelem. Mint a Rómeó és Júlia. Mindketten belepusztultak: Jézust a Jeruzsálemiek keresztre feszítették, Jeruzsálem pedig négy évtized múlva elpusztult, lerombolták.
A héber nyelvben a városok nőneműek. Az újszövetségi görög nyelvben pedig az egyház, az eklézsia nőnemű. Tehát amikor arról olvasunk Pál apostolnál, hogy Krisztus a vőlegény, az egyház a menyasszony, ezt ez a nyelvi sajátság teszi érthetővé.
Ezek a bibliai nyelvi sajátságok lehetővé teszik számomra, hogy az egész nagyhétről úgy beszéljek, mint egy tragikus szerelemről.
Egyúttal lehetőséget teremtsek ezzel kinek-kinek, hogy szívbeli élményeinek olyan rétegéig nyúljon le, ahol rátalálhat azokra a tapasztalatokra, melyek hasonlítanak valamennyire ahhoz, melyről nagyhét Újszövetségben leírt eseményei szólnak.
Így Pál apostol felolvasott igében elhangzott buzdítása már nem egyszerűen egy erőnket meghaladó próba lesz, hanem rájövünk arra, hogy ez valójában mindenkivel megtörténik valamilyen formában, és van, aki túléli, és részben elfelejti, és van, aki nem…
Mert valójában az az indulat, mely Krisztusban megvolt, hasonló ahhoz, mint ami az ember akkor él át, amikor – egy viszonzatlan szerelem indulatában – szinte mindent megtenne azért, hogy megváltoztassa az iránta való érzelmeket. Sok őrültséget követ le az ember ilyen állapotban. De ez egyúttal a párhuzamalkotásnak is határt szab.
Ha azt halljuk, az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: az juthat eszünkbe, hogy valami olyan elvárás nehezedik ránk, aminek nem tudunk eleget tenni. Ám valójában mindenkiben megvan az önelégetésnek és önfeladásnak bizonyos fajtája. Életében legalább egyszer mindenki átélte azt az érzést, hogy mindent megtenne valakiért, akinek érzelmeit, úgy tűnik, csak valami rendkívüli tudná megfordítani.
Ennek számomra legmeggyőzőbb irodalmi példája Heinrich von Kleist egyik drámája a Heilbronni Katica, avagy a tűzpróba című. Ennek főhősnőjét szeretik mániákus őrültnek minősíteni, pedig valójában Katica a nagyon is épelméjű, sokkal inkább az, mint a darab egyéb szereplői. Még szerelme is egy álom útján ébred fel benne, és attól kezdve, hogy meglátta álmában a grófot, követi mindenhová. Eközben pedig a gróf igyekszik lerázni magáról, és a végén rettentő próba elé állítja, képes-e életét is kockára tenni szerelméért. Katica a darabban kiállja a próbát, és közben a gróf szenvedélye is fellángol, végül szerelmük beteljesül.
Lukács Evangéliuma 13. fejezetében van egy a Heródes Antipásznak szóló üzenetében Jézus egyenesen úgy fogalmazott: lehetetlen, hogy a próféta - mármint Ő maga - Jeruzsálemen kívül vesszen el.” (Lk 13, 33) Minden jelentős esemény itt zajlott le. Minden nagyobb ünnepen csak ebbe a városba özönlöttek a zarándokok: Ilyenkor ott volt Jeruzsálemben mindenki, aki számított. Tényleg lehetetlen volt, hogy Jézus máshol fejezze be, koronázza meg működését;
„Mert a megütközés kövét, a botránkozás szikláját teszem Sionba, és aki mégis hisz benne, nem szégyenül meg.” Pál apostol számára nem kérdés, hogy ez az Ézsaiástól származó –egyébként elég szabadon idézett - prófécia Jézusra vonatkozik.
Lehetetlen, hogy a próféta Jeruzsálemen kívül essen el.
Ezt adja tudtul a Heródes Antipásznak adott üzenetben. Ez a „Róka” pedig Keresztelő Jánossal még elbánhatott, de Jézus már túl nagy falat neki.
Jézusnak a Jeruzsálemben kell megütközés kövének lennie, elítéltetnie a főpapoktól és írástudóktól, de harmadnapra feltámadnia.
Miért kellett Jézusnak a megütközés kövévé válnia?
Ézsaiás az idézett versben eredetileg nem kívánt mást mondani, mint azt, hogy az özönvízhez hasonlított isteni ítélettől – jelképesen - egy jól megalapozott, és Sion hegyén elhelyezett szegletkőbe való belekapaszkodás adhat megmenekülést.
Erről a szegletkőről azonban többet nem tudunk meg. Mint képet, vagy metaforát sokféleképpen lehet érteni. De az első keresztények egyértelműen Jézusra vonatkoztatták. Pállal szemben Péter apostol első levelében elég pontosan idézi is.
Pál pontatlan, vagy inkább átszínezett tartalmú szövege már annak a történelmi ténynek a tükrében fogalmazódik meg, hogy Jézust Izráel népe kollektívan elutasította. Nem a Jézus által felkínált békesség útját választotta.
Jézus miután bevonult a városba, megsiratta Jeruzsálemet. Nem hiszem, hogy formális siratásról szólna az evangéliumi híradás: olyan jelképes cselekedetről, ahol az isteni forgatókönyv ismeretében a próféta, a megváltó előre tudatta volna, hogy mi fog történni és ezt egy siratóénekkel hozta volna nyilvánosságra.
Inkább az egészen emberré lett Isten Fia, Jézus tehetetlenségéből feltörő haragja, marcangoló önvádjának, ugyanakkor olthatatlan és szenvedélyes szeretetének tovább el nem takarható bizonysága ez sírás: Jézus sírt Jeruzsálem felett. Arca eltorzult a feltörő fájdalomtól, könnyek futnak végig rajta, és torkából kiáltás alig érthető szavai szakadnak fel: Bár felismerted volna ezen a napon Te is a békesség útját. Azt az utat, mely velem azonos, mindazzal, amit én képviseltem. Bár felismerted volna ezt az utat, - de nem…
A második világháború szörnyűségeinek közepette Hirosima országában egy olyan munka születik, amely címében is jelzi azt a gyökeres szemléletváltást, mely majd a század utolsó harmadában teljesedik ki az európai teológiai gondolkodásban. Kazoh Kitamori evangélikus teológusnak „Isten szenvedésének teológiája” című;, 1946-ban japánul megjelent könyve nyilvánvalóan az egyik első; olyan háború utáni keresztyén írás, mely (a világpolitikai helyzet vagy az átélt borzalmak közvetlen említése nélkül) úgy gondolja át Isten – ember – történelem – szenvedés végképp összekuszálódottnak mutatkozó viszonyát, hogy abban egyértelmű lesz az addig uralkodó részvétlen, apatikus Isten-képzet tarthatatlansága.
A Hirosima utáni japán szerző számára a minden korábbi mértéken túlcsapó szenvedés pillanatig sem enyhít a hagyományos teológiai antropológia alaptételén: az ember bűnös. Ez rögtön szembetűnik már az Isten szenvedése fogalmának az ismételten visszatérő meghatározásánál. Eszerint „Isten szenvedése Istennek az az akarata, hogy szeresse haragjának tárgyát”. Ti. a bűnös embert. Kitamori Theodosius Harnackot idézi, aki szerint a kereszten két dologból, Isten haragjából és Isten szeretetéből egy harmadik született: ez éppen Isten szenvedése. Ugyanígy elveti a japán-buddhizmus bosatsu-gondolatát, azt az „őrült szeretetet”, mely képes arra, hogy mint az „irgalmasság betegsége” magára vegye az ember betegségét, hogy így gyógyítsa meg azt. Noha mindez nagyon közel áll a keresztyén helyettesítő szenvedés fogalmához, azért elfogadhatatlan, mert a buddhizmus nem ismeri az első parancsolat Istenét. Csak az Isten haragja miatt lesz az Isten szeretete Isten szenvedésévé.
„Isten szenvedése azt jelenti, hogy ebben a valóságos, történeti világban, melynek Isten haragját kell hordoznia, Isten szeretete legyőzte ezt a haragot”.
Isten szenvedése tehát maga a bűnök bocsánata.
A japán teológus Lutheri alapokon állítja amit állít, hiszen Luther is hasonlóképpen értelmezi Krisztus halálát a Római Levél kommentárjában: Isten, akinek igazsága alapján át kell adnia a bűnöst a halálnak, szemben áll azzal az Istennel, aki ezt a bűnöst szereti. És „mert Isten átöleli azt, akit nem szabad átölelni, ezért Ő maga törik össze, kap sebeket, hordozza a fájdalmat.”
Mindezt viszont csak akkor állíthatjuk, ha a kereszt botrányos történetét Istennek a cselekvéseként értelmezzük, azaz ha az Isten névvel nem egy ember alkotta ideát jelölünk, hanem a kijelentés Szentháromság-Istenét. Amennyiben a kereszt története nem egy álmodozó prófétának a római illetve főpapi erőviszonyok közepette szükségszerűen bekövetkező kudarca, hanem az élő Isten megváltó tette, akkor kikerülhetetlenül eljutunk a szenvedő Isten gondolatáig:
„Teljesen objektíve és az Isten szeretete nélkül szemlélve, Jézus születése nem más, mint egy vallásalapítóé. Jézus keresztje sem több mint egy idealista szerencsétlen vége, és a Jézus feltámadása sem több mint a vallásos lelkesedés illúziója… Csak annyiban lesz mindez az evangélium valósága, amennyiben Jézus Krisztus születését és halálát, mint ‘Isten szenvedését’, a feltámadást pedig, mint ‘Isten szeretetét’ ismerjük fel…”
Kitamori számára „kijelentetett”, hogy az evangélium szíve éppen Istennek ez a szenvedése, mégpedig annak konkrét testté lett valóságában: Jézus Krisztus nem más, mint Isten szenvedő szeretetének personája, létmódja. Ebben a gondolatmenetben a Jn 1,14 leghűségesebb magyarázatos fordításának így kell hangzania: Az Ige – Istennek a bűnök miatti haragját meggyőző szeretete, azaz szenvedése – testté lett.
Hogy Jézus sírt Jeruzsálem felett, éppen a városba való utolsó bevonulása előtt, Isten szenvedéséről beszél, annak az Istennek a szenvedéséről, aki szeretete okán, szenvedélyes szeretete miatt szenved. Ámen
