Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek: ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél.
Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.
Múlt hét szombaton ellátogattam életem első Loki-meccsére Zsolt barátommal. Gyönyörű volt az idő, teljesen tökéletes ruhát vett fel a természet egy focimeccshez. Kívánni se lehetett volna ideálisabb időjárást.
Befejezve a vasárnap délutáni istentiszteletre való készülést, felvettem a napszemüvegemet, és elindultam a villamosmegálló irányába. Hamarosan megérkezett a várva várt villamos, felszálltam, és csodák csodájára még ülőhely is akadt a számomra.
Leültem hát, és elkezdtem böngészni az aznapi Nemzeti Sportot, mígnem érdekes beszélgetés ütötte meg a fülemet a szomszéd ülésekről. Két tizenéves beszélgetett.
- Figyelj már – kérdezte a fiú – Te mész holnap istentiszteletre?
A lány hihetetlen megvetően nézett a fiúra, majd a lehető legcinikusabb hangon így szólt:
- Istentisztelet? Micsoda baromság!
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Hogyan tud releváns lenni ma egy istentisztelet? Hogyan tud releváns lenni ma a kereszténységünk?
Mióta fültanúja lehettem ennek az ominózus beszélgetésnek, azóta ezen töprengek: vajon miért érzik oly sokan, hogy az, amit az egyházak hirdetnek, amit a kereszténység jelent, amire emberek az életüket építik, az, ma, a legtöbb ember életének nemcsak hogy nem része, de sokan egyenesen a mesék világába száműzik, olyan messze a saját életük valóságától, amennyire csak lehet.
Igen, a kérdés az: mi az, amitől működni fog emberek életében, a mi életünkben az, amiről Péter első levelében hallhattunk, tudniillik, hogy Jézust követni azt is jelenti, hogy a saját magam által kitalált tévelygésből visszatérek oda, ahol Ő van, ahol a Vele való találkozás az egész eddigi életminőségemet újraértelmezi.
Vagy azt is mondhatnám: ahol Jézus a pásztor, és én vagyok a bárány, vagy azt is mondhatnám: ahol nem az számít, hogy ki milyen, hanem az, hogy valaki ott van, vagy nincs ott.
Igen, Jézust követni, az ő közelében lenni életformát jelent, valahogy úgy, ahogyan azt Horányi Özséb fogalmazta meg egy korábbi írásában: „Kereszténynek lenni számomra (vagyis itt és most) nem egyszerűen dogmatikus kérdés, de sokkal inkább életforma kérdése.
Teljes életformám kérdése, mert kereszténynek lenni számomra nem azt jelenti, hogy van az életemben egy sajátos régió, hanem azt, hogy van egy általam mindenre érvényesnek vélt perspektívám.
Nem egyszerűen bizonyos tényekben való hitet jelent, - írja Horányi - hanem azt is, de még sokkal inkább azt jelenti, hogy meghatározott attitűddel vagyok a világ iránt.”
Szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Báránynak lenni abban a nyájban, ahol Jézus beszél, ahol az ő hangja a domináns, vagyis kereszténynek lenni egyet jelent azzal, hogy létezik egy általam mindenre érvényesnek vélt perspektívám. Hogy létezik számomra, az életemben egy olyan koordináta rendszer, ami alapján helyére kerülhetnek az életem dolgai, ami alapján döntök. Életről, halálról, és arról, ami a kettő között van.
És én azt látom, hogy e nélkül a koordináta rendszer nélkül, a tájékozódási pont nélkül, az ember élete olyan, mint a gyertyatartó gyertya nélkül. És ebben az összefüggésben is igaznak tűnhet a tíz nappal ezelőtt elhunyt kortárs amerikai írózseni Kurt Vonnegut Börleszk című regényében található mondata: „Gyertyatartóm ezernyi van – gyertyám nincs egy se!”
Igen, gyertya nélkül a gyertyatartó értelmetlen, mint ahogy az ember élete koordináta rendszer nélkül. Célt tévesztett, dísz az élet nagy asztalán.
Pedig a gyertya, a tartalom sokszor ott van a szemünk előtt, csak nem vessük észre. Az életet mentő, életnek célt és irányt adó történet már megtörtént, csak fel kell ismerni. Ezt olvashattuk: „az ő sebei által gyógyultatok meg.”
Megtörtént. A görög eredeti szövegben az ige befejezett múltban található, ami arra utal, hogy a gyógyulás megtörtént. De ez önmagában nem elég, csak akkor, ha felfedezzük azt a saját életünk számára.
Ahogyan azt Mihancsik Zsófia fogalmazza meg egy kérdésében a Nádas Péter-beszélgetéseket tartalmazó Nincs mennyezet nincs födém című könyvében: „Kopernikusz se a csillagokat lökdöste ki a helyükről, csak fölismert valamit.”
Igen, Jézus sebei által van a gyógyulás. Ez isteni akarat, isteni döntés. Jó hír, evangélium ez: az ember lehet az, amivé az Isten szánta őt. Az ember az Isten szeretetének következtében válhat igazán emberré.
Thomas Merton írja a fáról, hogy: "A fa mindenekelőtt azzal dicsőíti meg Istent, hogy fa. Azzá lett, aminek Isten szánta, s ezzel az Istenben rejlő, a lényegével egybehangzó gondolatot utánozza. A fa tehát azzal hasonlít Istenhez, hogy fa.
A fa minél inkább önmagához hasonlít, annál inkább Őhozzá. Ha valami más próbálna lenni, aminek sohasem volt szánva, akkor kevésbé hasonlítana Istenhez és azért kevésbé dicsőítené meg Öt."
Igen, az ember valóban ember lehet az Isten szeretetének következtében, nem kell, hogy tartalom nélkül élje az életét, nem kell, hogy más életet éljen, mint, ami emberré teszi. Az ember lehet önazonos, tartozhat valahová, mert a jézusi szó elhallatszik a nyáj minden egyes részébe.
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Az, hogy Jézus a jó pásztor az nem jelent mást, minthogy van gyertya a gyertyatartóban, hogy van tartalma az életemnek.
Van célja, mert van, ami célt ad, van, aki célt ad. És éppen ezért hihetem el, hogy nem véletlen történnek a dolgok körülöttem és a természetem éppen olyan voltával, mint amilyen, célja van az Istennek.
Vagy úgy is fogalmazhatnék, ahogyan a már idézett Horányi Özséb tette, amikor ezt mondta: Egyrészt éppen individualitásomon keresztül szólít meg az Isten, másrészt pedig éppen individualitásom által is kommunikálja önmagát.”
Azzal kezdtem az igehirdetést, hogy: Hogyan tud releváns lenni ma egy istentisztelet? Hogyan tud releváns lenni ma a kereszténységünk?
Azt hiszem, hogy relevancia forrása maga a jó pásztor, maga a feltámadott élő Úr.
Ő az, akinek nyájába jó tartozni. Abba a nyájba, amit mások számára is vonzóvá, élhetővé lehet, és élhetővé kell tennünk. Igen, Jézus adja a ma élő kereszténység relevanciáját, de mi, Jézus mai tanítványai vagyunk azok, akiken látszódhat az, hogy a kereszténységben az élet szeretete és az öröm íze a domináns, amit talán azzal a szóval fejezek ki a legjobban, hogy: remény.
Antione de Saint-Exupéry egyszer azt mondta: Ha hajót akarsz építeni, akkor ne azzal kezd, hogy munkásokat toborzol és fát gyűjtesz velük, szerszámokat adsz nekik, kiosztod a feladatokat és tervrajzot készítesz, hanem keltsd fel bennük az olthatatlan vágyat a végtelen tenger iránt!”
Szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Exupéry bölcsessége telitalálat arra nézve, hogy miképpen tudjuk hitelesen megélni a missziói parancs aktuális üzenetét. Jézus nyájához tartozni, kereszténynek lenni több annál, mint, hogy a helyemen érzem magam.
Nagyon fontos, és nagyon nagy öröm ez. De ami ennél is több: fel kelteni a vágyat valakiben arra, hogy keresse meg a gyertyát a gyertyatartójába, hogy keresse meg az élete tartalmát.
Én őszintén hiszem, hogy a szelídség pásztorának, aki a szeretet hangján szólt övéihez megvan ma is, itt is a hatalma ahhoz, hogy Téged és engem is ott tartson az ő nyájában, és adjon erőt ahhoz, hogy másokat is oda hívjon hozzá.
„Istentisztelet? Micsoda baromság!” – szólal meg bennem a fiú hangja a villamosról. De egyik pillanatról a másikra már nem hallatszik ez a hang.
Nem hallatszik, mert a remény hangja hangosabb bennem: van relevanciája a kereszténységnek. Van, mert az élő Úr teszi azt relevánssá. Ő, aki reálisan látja az életünket, és ma is képes gyógyítani igéjével, amikor így szól: „Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.” Ámen.
