Abban az időben megszólalt Jézus és ezt mondta: „Magasztallak Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen Atyám, mert így láttad jónak. Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni. Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.
Szeretett Testvéreim, Keresztény gyülekezet!
Az első dolog, ami ezzel az igehellyel kapcsolatban számunkra feltűnhet: hogy ez egy ima. Jézus hálaadó imája. Ezt azért kell tudatosítanunk, mert, ha az elmondottakat egy személyes és bensőséges, Istenhez vallomást intéző imaként nézzük, akkor jelentése mindjárt más megvilágításba kerül. Az imádság ugyanis nem más emberekhez szól, s nem az emberekhez intézett szózat. Nem kifelé, a világ, a tőlem független létezőkként elgondolt események felé irányul, hanem befelé: önmagamon keresztül Isten felé.
S ha az ima szempontját mindvégig megőrizzük, akkor az olvasott Ige bennünk való életre keltése, és tapasztalattá válása egészen más hozzáállással válik lehetővé. Szükséges tehát magunkban a csend kellékeit megteremtenünk. És a szöveg, az Ige így nem elsősorban érthetővé lesz számunkra, mert egy ima alatt – gondoljunk csak saját imádságainkra – nem csupán értelmünkkel imádkozunk… Sőt. Talán legkevésbé az értelem racionális mivoltának lehet szerepe benne. Nem mondhatjuk, hogy nincs szerepe, hanem azt, hogy legkevésbé van szerepe. Ezért egész lényünk odafordulását jelentse inkább az ima.
Kíséreljük meg most ezt a csendet megközelíteni magunkban. Annál is inkább, mert az igehely bevezető félmondata: Abban az időben szintén erre utal. A görög nyelv ugyanis itt nem a kronoszt használja, nem a krónikusan elfolyó időt, hanem a kairoszt, ami itt arra utal, hogy betelt az idő, és eljött az idő az ima elmondására. Ebben a kairosz-természetű, vagy másképpen mondva: ebben a kegyelmi állapotban kell Istenhez fordulni.
S akkor most adjuk át magunkat újra a szövegnek, immár tudatosan az Isten felé fordulva, amit egy megelőző csend elő fog készíteni. Akinek van füle a hallásra, hallja!
„Magasztallak Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen Atyám, mert így láttad jónak. Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni. Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.”
Ha egy evangéliumi szöveghez így közelítünk, talán halljuk hogy milyen másképpen cseng bennünk az Ige. És itt, ha megtehetném: szívesen lezárnám szavaimat. Beszéljen inkább bennünk maga az Ige. Ami miatt mégsem teszem, az a már idézett jézusi mondat: Akinek van füle a hallásra, hallja! Mert elveszítettük már a hallás képességét. S nem vagyunk képesek meghallani az Ige teremtő erejét, s ez által valójában nem kelhet életre bennünk, s nem kelthet életre minket. Ezért most leginkább kérdésnek nevezhető formában a szöveg egy-egy lényeges pontjára világítanék rá, s ki-ki ezt magában továbbgondolhatja, élesztgetheti. De a legcélravezetőbb egyfajta intuícióval mindezt a szív szintjére felemelni… s talán akkor az előbb átélt ima, és Istenkapcsolatunk még inkább elmélyülhet.
Jézus így szól: Elrejtetted ezeket: Megkérdezhetjük, hogy miket? Mire utalhat itt Jézus? Alaposabb vizsgálódás két lehetőséget valószínűsít, egy tágabbat és egy szűkebbet, amelyek azonban egy irányba mutatnak. A szöveg láthatóan nincs összefüggésben az előzményekkel. Az utána lévőkre azonban inkább vonatkozhat – különösen azért, mert ez a rész is ugyanazzal a félmondattal kezdődik: Abban az időben. Tehát újra megjelenik a kairosz, a kegyelem ideje. A tágabb kört így néhány történet ismertetése mutatja:
- kalásztépés szombaton
- sorvadt kezű meggyógyítása szombaton
- sokak meggyógyítása szombaton
- vak és néma megszállott meggyógyítása szombaton – Belzebub szövetségesének mondják
- Szentlélek káromlása nem bocsáttatik meg
- Jónás jele
Mire irányulnak ezek a történetek? Két dologra, eseményre, történésre:
Egyrészt hangsúlyozzák a jézusi küldetés lényegét. Az élő Isten megelevenítő lényegét, amikor a formák felett is áttör ez az erő. Áttöri a szombatot, mert fontosabb Isten számára maga az ember, mint az emberi Istentisztelet, vagyis az ember Istent kereső mivolta, aki ennek érdekében elzárja magától a külvilágot, s egyedül Istent próbálja megkövülten, de már élettelenül keresni, dicsérni. Tehát ennél fontosabb az élő, Isteni jelenlét.
Másrészt pedig fontos ennek a jelenlétnek a felismerése. A történetekben hangsúlyt inkább a nem felismerés kap, gondoljunk a jelzőre: Belzebub szövetségesének mondják, vagyis Isten erejét nem ismerik fel benne. Aztán gondoljunk a Szentlélekkel kapcsolatos vétekre, ami az egyetlen olyan bűn, amelyből nincs kiút. Ez a legsúlyosabb fel nem ismerése az Isteni erő eredetének. S ott van Jónás jele, az egyetlen jel, amely e hitetlen nemzedéknek adatik, hogy ébredjenek végre rá, hogy Isten jelen van közöttük. Közöttünk. S ha ezt kicsit továbbvisszük, Jézus és Jónás párhuzamára, akkor ez a fel nem ismerés még megrázóbb.
Ez a két dolog az, amit a bölcsek és az értelmesek nem voltak képesek megérteni. A jézusi küldetés lényegét és Isten Jelenlétének felismerését. Annál inkább a gyermekek. Mert bár ők nem értik, vagy tudják, hogy is van ez, de egyszerűen csak látják, és benne élnek. Aki gyermekkorára visszaemlékszik, az ismeri ezt a jelenlét-közeliséget… Kosztolányi szavával: ismeri ezt a Kincset…
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.
A gyermek benne él, benne mozog az életben. Teszi, amit kell, amit az életfeltételek diktálnak. Reagál rájuk, ha elesik sír, de aztán nem ragad benne, nem ragad a fájdalom emlékében: feláll, megy tovább végtelen energiával… A gyermekek ott élnek a közelében ennek az őserőnek, ahonnan mindegyikőnk útra vált egykoron…
De nézzük most már a szűkebb kört. Ez pedig közvetlenül következik a jézusi szavakban: Senki sem ismeri a Fiút csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú. Újabb nehézségbe ütközünk… Mit jelent ez? Atya – Fiú kapcsolatról van szó elsősorban. Másodsorban Isten – Jézus kapcsolatról. (Fontos a sorrend is: a Fiút senki sem ismeri csak az Atya: tehát az Atyától indul és irányul a megismerés. S utána csatolódik vissza: az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú. S mindez kiterjesztődik arra, akinek a Fiú akarja kijelenteni.) A kapcsolatról. Mert ez mélyebb, mint bármelyik kapcsolat természete. Mert amellett, hogy az „ismeret” itt vonatkozik a megismer, megért, felismer, tud, értelemmel belát fogalmakra – meghaladja az értelem szintjét. Az egész intellektusról, gondolkodásmódról van itt szó. Egy áthatásról. Amit még jobban láthatunk, ha belegondolunk a megtérés szavunk görög változatának a jelentésébe. A metanoia szóban ott a nousz – az értelem, a komplex, vagyis összetett gondolkodásmód. Tehát korántsem érzelmi állapotváltozásról van szó, inkább egy titkos tudásról, beavatásról, megvilágosodásról. Szent Pál a damaszkuszi úton megtudta, hogy az, akit üldöz, az Krisztus. Megvilágosodott tudata, és egész lénye afelől, hogy tévúton jár. Átlátta, felismerte, és megdöbbentette a fény. Elvakította a felismerés…
Tehát ebben a szűkebb körben a megismerés játssza a főszerepet. Ezt ma a belátás, meglátás, látás szóval adhatnánk leginkább vissza. Az Isten idézőjelben: „tudja” ki a Fiú, a Fiú idézőjelben „látja” az Atyát, s idézőjel nélkül láttatni tudja mások számára is.
Ez a szűkebb körű megismerés pedig tágabb körben összecseng a jézusi küldetés lényegének felismerésével.
A felszólítás tehát, hogy Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve erre a megismerésre, és felismerésre vonatkozik: Lássátok be, hogy az Isten útja az egyedüli út, amely megszabadít az önzéstől, a világ, a külső dolgok felé fordulástól. Amelyben csak szétszórás és végtelen lehetőségek vannak. S bár a külső út, a világ, mint olyan érdekes, és még figyelemre méltó is lehet, de a megvalósítás, a megváltás, az Istenhez való visszatérés: az csak Isten felé irányulva történhet meg.
Ezért mondja Jézus: Az én igám boldogító, és az én terhem könnyű. S értsünk boldogító alatt: használhatót, megfelelőt, jót, mert a görög szó jelentései között ezek is szerepelnek. Jézus igája, a ma régiesen hangzó iga, vagy a járom szavak helyett ha a küldetés szavát használjuk, akkor érthetővé válik, hogy miért jó ez az iga, miért jó ez a küldetés. Mert akit a küldött elhív és az elindul Isten felé, az az egyetlen valóban jó felé indul el. Isten felé. S ezt a célt maga előtt tudva terhe könnyűnek tűnik, más szóval terhe: elhordozható. Segítsen bennünket az Isten a mindennapi terheink elhordozásában, és abban, hogy egyre közelebb kerüljünk hozzá.
Ámen.
Imádkozzunk: „Magasztallak Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen Atyám, mert így láttad jónak. Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni. Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.” Ámen.
