Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat. Mert ha valaki csak hallgatója az igének, de nem cselekszi, olyan, mint az az ember, aki a tükörben nézi meg az arcát. Megnézi ugyan magát, de elmegy, és nyomban el is felejti, hogy milyen volt. De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete. Ha valaki azt hiszi, hogy kegyes, de nem fékezi meg a nyelvét, hanem még önmagát is becsapja, annak a kegyessége hiábavaló. Tiszta és szeplőtlen kegyesség az Isten és Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban, és tisztán megőrizni az embernek önmagát a világtól.
Ember, arra születtél, hogy indulj!
Mert találkoznod kell -
Még nem tudod kivel, még nem tudod hol -
Talán magaddal…
Menj!
Lépéseid lesznek szavaid,
Út az éneked,
Fáradságod imád, - és
Csended végül szól hozzád.
Menj!
Egyedül vagy másokkal,
De lépj ki magadból!
Lépj ki onnan, hol ellenfeleket alkottál, és barátokat találsz!
Lépj ki onnan, hol ellenségeket képzeltél, és társakra lelsz!
Menj, mert elméd nem tudja még,
hová viszik Szívedet a lépések…
Vándor, Indulj el utadon!
Ne félj! Van, ki feléd jön, és van, ki keres Téged –
Mert Találkoznotok kell!
Ott, a célban, a szentélyben, a szíved mélyén. Nála.
Mert Ő a békéd, és Ő az örömöd!
Indulj, mert Isten már Veled zarándokol…
Szeretett Testvéreim, Keresztény gyülekezet!
Az egyházi hagyomány Jakab levelét Jézus testvérének tulajdonítja. Aki valamilyen mértékben ismeri Luther vélekedését e levélről, bizonyára azt ismeri belőle leginkább, mely szerint a levél "igazi szalmalevél". Ezt Luther elsősorban úgy érti, hogy a Szentírás az a bölcső, ami Krisztust ringatja ("was Christum treibt.") A betlehemi jászolhoz hasonlítja a Bibliát. A Jakab-levélben azonban nem találja "Krisztust" csak a szalmát. Luther szerint a teológia mércéje az a páli értelmezés, amelyben az apostol Jézus Krisztus halálát és feltámadását üdvközvetítői jelentőségűnek tartja. Innen származik a reformáció teológiáját összefoglaló tétel: Az üdvösség egyedül kegyelemből, egyedül hit által, egyedül a Szentírás révén, egyedül Krisztus által adatik, és mindezért egyedül Istent illeti a dicsőség. Jakab levele ezzel szemben, és különösen a felolvasott rész, első hallásra azt látszik igazolni, hogy a cselekedetek boldoggá tehetik az embert. Azonban Luther műveivel mélyebben megismerkedve e vélekedés pontosításra szorul. Ugyanis találhatók Luthernél olyan helyek is, ahol pozitívan nyilatkozik a Jakab levélről. A hitet Luther szerint is követniük kell "külső cselekedeteknek" Idézem: "A hit cselekedetek nélkül halott. Azaz: ha nem követik cselekedetek, ez annak a jele, hogy nem hitró1 van szó, hanem halott gondolatról és álomról, amelyet hamisan neveznek hitnek" (WA 10 III, 288,3 skk).
Mindehhez hozzá kell tennünk két dolgot. Az egyik Jakab, Jézus testvérének a mellékneve az egyházi hagyományban: Justus, azaz „igaz”. Vajon miben állhat ez az igazság? Kérdezhetjük, mert alaptalanul senkit nem szoktak ilyen névvel illetni.
A választ a második tény adja meg, egy történet. Egy történet, amelyet a 2. században, Egyiptomban élő, görög nyelvű zsidókeresztények által használt iratban találunk, az un. héberek szerinti evangéliumban. Súlyt az ad ennek az iratnak, hogy a 4-5. században élt Szent Jeromos, a latin nyelvű Bibliafordításáról ismert egyházatya, egyik művében idézi magát az iratot és a történetet: A Megváltó feltámadása után vagyunk, amikor az Úr többeknek megjelenik, köztük Jakabnak is, annak a Jakabnak, aki mai igerészletünk szerzője. És ez az Jakab az, aki megesküdött, hogy nem fog kenyeret enni azon órától fogva, mikor az Úr kelyhét kiitta, mindaddig, amíg őt nem látja feltámadva a halottak közül. Megjelenik tehát Jakabnak és így szól: „Hozzatok asztalt és kenyeret – mondta az Úr”, és nyomban hozzáteszi: „Vette a kenyeret és megáldotta, megtörte és Jakabnak, az Igaznak adta, mondván neki: – Testvérem, egyed kenyeredet, mert feltámadott az Embernek Fia a halottak közül”.
Ebből a történetből kiderül, hogy Jakab, az Úr testvére mindvégig hitt Jézus feltámadásában. Nincs szó erről az evangéliumban, mert leginkább a szétszéledt tanítványok szempontjából követjük a passiótörténetet, de a kérdésre, hogy Jakabot miért nevezik Igaznak, Jakab kitartó hite megadhatja a választ. És itt elgondolkozhatunk arról, hogy ez a Jakab, aki levelében nem beszélt a hit szükségességéről, azért mert élte azt, és bizonyította böjtjével, ez a Jakab miért helyez ekkora hangsúlyt a hitből származó cselekedetekre. Azért, mert az élő hit cselekedetek nélkül halott. Luthert idézve újra: „ha a hitet nem követik cselekedetek, ez annak a jele, hogy nem hitró1 van szó, hanem halott gondolatról és álomról, amelyet hamisan neveznek hitnek.”
Ilyen szempontból az Ige cselekvésére vonatkozó jakabi felszólítás teljes egészében összecseng a hit megelevenedésével és megelevenítésével. Annál is inkább, mert a cselekvés görög szava a megvalósítással, a létrehozással is rokon értelmű. Tehát a kegyelemből adatott hit olyan erőt képezhet az emberben, amely az ige, a logosz megvalósítására sarkall. És most megkérdezhetjük, hogy melyik a leginkább emberi cselekedet? Mi teszi igazán emberré az embert? Sok minden teheti, és sok minden emelheti ki őt a világ többi teremtménye közül. De az egyik leginkább ilyen emberi tett és cselekvés –maga az imádság.
A mai vasárnap liturgikus jellege az imádság, a kérés, az Istenhez fordulásban rejlik. Tágabban megfogalmazva az ember Isten-keresése ez, amely tulajdonképpen fő hivatása, fő tette és fő cselekedete kell legyen mindegyikőnknek. Mert az imádság, a konkrét Istenhez fordulás – az cselekedet. És lehet teremtő cselekedet. Akkor lehet teremtő cselekedet, ha a hit bizonyosságában gyökerezik. Olyan rejtett és szerény hitben, melynek – Jakab példáján látjuk – hatalmas ereje van. És ha ez megvan – bármit kérhetünk az Atyától. Ő megadja nekünk. Az oltár előtt igeszakaszunkban ez a félmondat – „az én nevemben”, vagyis Krisztus nevébe(n), ez a félmondat utal a hit Istentől valóságára. Aki kereszténynek vallja magát, és törekszik arra, hogy keresztény legyen, vagyis Krisztus követője, annak Krisztusban kell lennie. Ez a Krisztusra utaltság, ez az Istenben gyökerező hit, nem más mint engedni Isten akaratának. A „Legyen meg a Te akaratod” beteljesülése.
Ennek a hitnek a konkrét, gyakorlati megvalósítására Luther hitértelmezése segítségünkre válhat. Luther szerint a hit nagyon közel áll az alázatossághoz. Sőt, ki is mondja, hogy ez hit maga az alázatosság, midőn az ember saját okoskodásának és saját erejének hátat fordít. Az alázat (latinul humilitas) végeredményben nem más, mint a tény szerint élni, hogy Isten a földből (latinul humus) alkotta az embert. Olyan erényről van szó, amely képessé teszi az embert arra, hogy teremtett voltának megfelelően és törékenységének tudatában éljen. Földig leborulni Isten előtt. A föld az, amelyen mindenki tapos. Az alázat tehát bizonyos értelemben kiszolgáltatottság, teljesen ki vagyok szolgáltatva Istennek. Az alázatosság annak tudása, hogy amit „én”-ünknek hívunk, az sose lehet fölemelkedésünk forrása (Simone Weil).
Összefoglalva az eddigieket elmondhatjuk:
- A cselekedetek és az imádság teremtői alapja csakis a hit lehet, de a valós hit, a bizonyosság Krisztus feltámadásában.
- Ez az igazzá tevő hit végső soron Istentől van.
- Ennek az Istentől való hitnek az alapja pedig csakis az emberi alázat lehet – a „Legyen meg a Te akaratod!” emberi hozzáállása.
Az Isten keresése, és az Istenhez való megérkezés egyetlen helyes és érvényes alapja tehát az alázat. A Jakab levél mai igeszakasza abban segít minket, hogy az alázat érvényesülését életünkben megtehessük. Ez a kegyesség tettében történik. A kegyesség itt használt szava leginkább az Istentiszteletre utal, minden olyan magatartásra, amely vallásos. A már idézett Szent Jeromos általi latin fordítás a religio szót használja, amely bár idegen szó, de ismerősen csenghet számunkra. A religio kifejezés egyik eredete a re-ligare ige, amely újra- vagy visszakötni jelentéssel bír. Tehát visszakötni az embert ahhoz a minőséghez, ahonnan halhatatlan lelke származik. A másik lehetséges gyökere s szónak a re-legere ige, amely visszaolvasni-t jelent, vagyis visszaolvasni azt, ami a vallás szent könyveiben rögzítve lett. Vagyis a vallás egy olyan út, amelyen keresztül az ember és bukott létállapota visszavezethető a Teremtőhöz, az üdvösségbe. Az isteni kinyilatkoztatás, a Szentírás pedig a kegyelem eszközeként teheti lehetővé ezt a visszakötést. Közelebbről megnézve a religio magyar szavát, a vallást, megfigyelhetjük, hogy a vall ige szorosan kapcsolódik hozzá. Ennek az a jelentése, hogy meggyőződéssel hisz, és aki hisz, az hangoztatja is ezt, amely számunkra egy személyes többletet árul el: a hitvallás – a hit vállalásának többletét. Tehát a vallás szavunk magában az emberben végbemenő folyamatra is utal, és hangsúlyozza annak személyes lényegét. Ugyanis a vallás csak abban az esetben kel életre, ha azt gyakorolják, ha azt megvallják.
A megvallott és gyakorolt útról beszél itt Jakab. A helyes Istentiszteletről, a helyes kegyességről, és három fontos jellemzőjét adja ennek:
- A nyelv megfékezése,
- meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban,
- és tisztán megőrizni az embernek önmagát a világtól.
A nyelv megfékezéséről a mai világunkban nagyon sokat lehetne beszélni. Azért, mert a csend, a csendesség, az elcsendesedés ínséges korát éljük. Talán már nem is tudunk csendben lenni… Mindenesetre nagyon nehezen megy. Folyton hangokkal, vagy zenének nevezett zajokkal, vagy folytonos beszéddel vesszük magunkat körül. Miért? Talán félünk valamitől? Félünk a terméketlen csendtől? Mert ha kihullunk egy időre a zajjal teli világunkból – előbb ez a terméketlen csend jelenik meg bennünk. Terméketlen, mert nem olyan értelemben teremtői, és cselekvői, mint zajjal teli világunkban ezt megszokhattuk. Ez Mária teremtői csendje, aki leült az Úr lábához és ott volt, és jelen volt, és hallgatta őt. Vele volt. Nem Márta megítélése ez a csend, mert ő szükséges dolgokat tesz – de a helyes Istentisztelet az nem tevőleges. Legalábbis nem az ember szempontjából az. Ezért kell a csend, az elcsendesedés, hogy hagyjuk Istent megszólalni, és hagyjuk őt minket megszólítani, és hallgassuk őt – hisz a hit az hallásból van… És meghallani valamit, csak akkor tudunk, ha mi magunk csendben vagyunk, és megfékezzük nyelvünket.
Meglátogatni a nyomorban lévőket. A kereszténység abban tűnik ki az összes többi világvallás közül, hogy a gondoskodásra szorulóknak gondoskodást ad. Egyetlen más világvallás sem törődik annyit a felebaráttal és az embertársunkkal, mint a kereszténység. És ez a törődés, gondoskodás, szeretet leginkább úgy fejeződik ki, hogy saját személyünk az előtérből a háttérbe lép. Teret enged a szeretett személynek. Gondoskodik róla, látja, megismeri, szereti, megadja neki, amire szüksége van ínségében. Gondoskodik róla, mert tudja, hogy valami nagyobb őróla is gondot visel. Mert az Isten tenyerén hordoz mindenkit. Ha tudunk róla, ha nem. Aki tud róla annak az kell legyen a hivatása, hogy gondoskodjon másokról ínségükben, és hogy gondoskodjon másokról, hogy megtudják ők is ezt…
És végül tisztán megőrizni az embernek önmagát a világtól.
A csend lehetősége megteremtette azt, hogy Isten szavát meghalljuk, Isten megérintsen minket.
A gondoskodás és a szeretet önmagunk személyét alázatosan a háttérbe irányította.
Ami hátra van az, hogy vigyázzunk erre a háttérben lévőt személyre… vigyázzunk önmagunkra. Vigyázzunk, hogy ne kerüljön hamis színben előtérbe, hogy ne a világ előtt tetszelegjen. Ne olyan tükörbe nézzen, amelyről ha elvonja tekintetét, Isten képére és hasonlatosságára teremtett igazi arcvonásait elfelejti. Mert a világban létünk időleges. Ideig-óráig vagyunk lakói. Vándorúton járunk benne. Nem itthon vagyunk benne, hanem a porban, hol lelkek és göröngyök közt botladozunk, ahogy Kosztolányi írja, egy nagy ismeretlen Úr vendégeiként.
Az életünk egy vándorút. Nem tudjuk mit, vagy kit hoz elénk holnap, holnapután, vagy akár ma este.
Tavaly nyáron egy jóbarátommal végigjártam Szent Jakab apostol útját. És elmentem gyalog a sírjáig. Spanyolországban van ez a hely, Santiago de Compostellában. Nem az Úr testvére Jakabnak sírja van ott, hanem a mennydörgés egyik fiának, az idősebb Jakab apostolnak, János testvérének, az első keresztény vértanúnak a sírja. De éppen ezért csakúgy, mint az Úr testvére, az idősebb Jakab is a hit erejének, és kitartásának szimbóluma. A vers, amit a legelején idéztem, innen származik, erről az útról. És ezt az utat mintegy 800 km-en keresztül sárga nyilak jelzik. Szinte nem lehet eltévedni sem. Az ember felkel hajnalhasadás előtt, és megy. Megy a sötétben, és megy a pirkadó napfényben. Megy, amikor a Nap ereje háta mögül segíteni kezdi, és megy délelőtt. Követi a sárga nyilakat. Majd mikor elfárad, akkor megáll és megpihen. De kis idő múlva megy tovább. Mert a nyilak mutatják az utat, ösztönzik, és ott vannak előtte. Megy ebédig, és megy egész nap. Követi ezeket a sárga, mindenhová felfestett nyilakat. Útkereszteződésben a betonra, zarándokjelzésként erdőben egy-egy fára. Városban a házakra felfestett nyilakat, vagy lámpaoszlopokra mázolt sárga színű jeleket. És megy egész nap…
Utolsó nap reggelén, már a városban jártunk, az apostol sírja fölé emelt katedrálistól csak pár percre, amikor az egyik vándortársam, egy lány – ahogy megyünk ott négyen – feltette, nem is nekem, talán csak úgy magának, vagy mindenkinek azt a kérdést, hogy mi lesz akkor, ha elfogynak a sárga nyilak? Mi lesz akkor ott kint, a nagyvilágban, ha hazaérünk? Ott hol találjuk meg ezeket a nyilakat?
A kérdésére még a reggeli csend is némább lett kicsit. Csak mentünk tovább, nem szólva egy szót sem… De a válasz ott volt bennem. A válasz ott volt egész úton, mert egész úton velem volt ez a kis könyv, egy Újszövetség, benne Jakab levelével és az evangéliummal. A sárga nyilak itt, a világban ezek a sorok, amiről a mai prédikáció is szólni szeretett volna. És a többi. És mindegyik lehet sárga nyíl. Kinek-kinek. És mindaz, ami a sorok mögött van, az az erő, ami e sorokat megíratta az a sárga nyíl. Megannyi van. Az Úr testvére Jakab rejtett hite is az egyik ilyen nyíl lehet, amely az utat mutatja. Nem könnyű őket megtalálni, ezeket a nyilakat. De az Emberfia nem könnyebbséget ígért azoknak, akik az ő útját választják. Nem könnyebbséget, és nem a széles utat mutatta meg nekünk. De üdvösséget ígért, és az, hogy végül ezek az útjelző nyilak elvezetnek Őhozzá. Kívánom mindenkinek, hogy keresse ezeket a nyilakat, és találjon rájuk. És legfőképpen azt, hogy járjon ezen az úton, az Ő útján. Ne a hitével dicsekedjen, hanem tegyen úgy, mint a legenda szerint Jakab, aki nem beszélt róla – csak hitt. És tette mindazt, amit ebből az igaz hitből tennie kellett. Ámen
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük Neked, hogy Vagy. Hogy létezel, és létezéseddel életre hívtál bennünket. Azért, hogy Fiad által közösségre lépjünk Veled. Add, hogy az Út viszontagságai közepette találjunk útjelzőkre igédben, és megismerve Téged, hitünk megelevenedjék, és élő cselekedetek szülessenek belőle. Ámen.
