Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak. Sok kegyes zsidó férfi tartózkodott akkor Jeruzsálemben azok közül, akik a föld minden nemzete között éltek. Amikor a zúgás támadt, összefutott ez a sokaság, és nagy zavar keletkezett, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni. Megdöbbentek, és csodálkozva mondták: "Íme, akik beszélnek, nem valamennyien Galileából valók-e? Akkor hogyan hallhatja őket mindegyikünk a maga anyanyelvén: pártusok, médek és elámiták, és akik Mezopotámiában laknak, vagy Júdeában és Kappadóciában, Pontuszban és Ázsiában, Frígiában és Pamfíliában, Egyiptomban és Líbia vidékén, amely Ciréné mellett van, és a római jövevények, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól." Álmélkodtak mindnyájan, és nagy zavarban kérdezgették egymástól: "Mi akar ez lenni?" Mások azonban gúnyolódva mondták: "Édes bortól részegedtek meg."
Veni sancte spiritus
Jöjj Szentlélek Isten, jöjj
s áraszd ki a mennyekből
fényességed sugarát!
Jöjj, ki árvák atyja vagy,
jöjj, ki szívek lángja vagy,
ajándékos jóbarát!
Jöjj áldott vigasztalás,
drága vendég, lelkitárs,
legédesebb enyhülés:
fáradságra nyugalom,
hőség ellen oltalom,
zokogásban könnyülés!
Jöjj és töltsd be híveid
legtitkosabb szíveit,
boldogító égi tűz!
Semmi, semmi nélküled
az emberben nem lehet,
semmi tiszta, semmi szűz.
Mosd, amit a szenny belep,
öntözd, ami eleped,
seb fájását csillapítsd;
ami dermedt, élesztgesd,
ami fagyos, melengesd,
ami hibás, igazítsd!
Benned minden bizalom!
Osszad, osszad pazaron
hét szent ajándékodat:
adj érdemre jobbulást,
üdvösséges kimúlást,
s örök vigasságot adj!
Babits Mihály fordítása
Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Pünkösd ünnepe bizonyos szempontból a legnagyobb ünnep. Ez a szempont pedig az ember szempontja. Mert Krisztus műve, az ember számára, ekkor teljesedik ki. A Húsvét utáni 50 napon a mennybemenetelt követő 10. napon Isten Szent Lelke betölti az első Krisztus-követőket, a tanítványok lelkét-szellemét. Isten közösséget vállal a tanítványokkal.
Isten közösségre lép velük.
Ez a mű, a krisztusi opus, ekkor válik teljessé. Szorosan kapcsolódik hozzá a Mennybemenetel napja, amikor is Jézus, az Emberfia az Olajfák hegyéről felvitetik a mennybe. Azért, mert Krisztus földi megváltói tette a Mennybemenetellel ér végét. A mű befejezve, az Atyához meg lehet térni. És a hegyről fel lehet emelkedni. Magaslat kell hozzá. Egy hegy. Mert sík vidékről, az ember általános szintjéről mennybemenetel nem lehetséges. Krisztus művével hatalmas magasságokba tör. És a hegy, mint természeti képződmény, de átvitt értelemben, mint jelkép fontos szerepet játszik földi életében. Gondoljunk a Hegyi beszédre, a hegyen történő imádkozásra, a Tábor-hegyi megdicsőülésre, az Olajfák hegyén történő eseményekre. Csak néhány mozzanat a sok közül. Nem völgybe vonul vissza, nem mélységekbe – hanem magasságokba. Földi életében is kiemelt szerepe van ennek a helynek – a hegynek, a magaslat, az ég felé való törekvésnek. Életcélja: felemelni az embert. Mind fizikálisan, testi értelemben, mind pedig szellemileg – Istennel való közösségre hívni és juttatni minket.
A szentírásban e felemelkedésnek és felemeltetésnek nagyon régi hagyományai vannak. Az Ószövetség is ismer ilyet. Sőt. Az Ószövetségben is megtalálható az ember Isten felé törekvésének, Isten felé vágyakozásának két ellentmondó példája. Egy helyes és egy helytelen. Mikor helyes és mikor helytelen? Kezdjük a helytelennel: ez a jól ismert történet így hangzik:
„Az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt. Amikor útnak indultak keletről, Sineár földjén egy völgyre találtak, és ott letelepedtek. Azt mondták egymásnak: Gyertek, vessünk téglát, és égessük ki jól! És a tégla lett az építőkövük, a földi szurok pedig a habarcsuk. Azután ezt mondták: Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén. Az ÚR pedig leszállt, hogy lássa azt a várost és tornyot, amelyet az emberek építettek. Akkor ezt mondta az ÚR: Most még egy nép ez, és mindnyájuknak egy a nyelve. De ez csak a kezdete annak, amit tenni akarnak. És most semmi sem gátolja őket, hogy véghezvigyék mindazt, amit elterveznek. Menjünk csak le és zavarjuk ott össze a nyelvüket, hogy ne értsék egymás nyelvét! Így szélesztette szét őket onnan az ÚR az egész föld színére, és abbahagyták a város építését. Ezért nevezték azt Bábelnek, mert ott zavarta össze az ÚR az egész föld nyelvét, és onnan szélesztette szét őket az ÚR az egész föld színére.”
Bábel tornyának építése miért helytelen? Miért nem szabad így közeledni Istenhez? Mert az Úr nem az Istenhez közeledéstől tiltja el az embert. Nem azt akarja, hogy ne érjük el az Eget. Hogy ne érjük el Őt. Amitől a Bábel tornyában eltiltja az embert a földről kiindulás. A föld téglájából és földi szurokból kiindulva ugyanis nem lehetséges őt elérni. Szimbolikus értelemben a Bábel tornyának története azt is jelenti, hogy mindazt, ami emberi, és bűnös létállapotban van, azt nem vihetjük a Jóistenhez.
Bűnös emberi önmagunk nem érheti el Istent. Ha az emberből magából indulunk ki, abból nem Isten-központúság lesz, hanem humanizmus, emberközpontúság. Az embernek nem Istenképűsége lesz a mértéke, hanem önmaga. Nem a benne rejlő Istenképűséget akarja lebontani, hanem az emberi mivoltára, emberképűségére akarja Istenhez hasonlatosságát építeni. Mint egy ház, amelynek az alapja az ember és teteje az Isten. Holott a valóságban ez nem így van. Mert az ember önmagában gyenge és veszendő. Ha nem ismeri fel eredetét, Isteni eredetét és Teremtő kezdetét, akkor nem ismeri fel házának alapjait, Istenhez közeledésének helyes módját – és nyelve összezavarodik. Nem fog érteni semmit. Sem önmagából, sem a másik emberből, sem Isten akaratából.
Nem alulról kell tehát építkezni, Isten felé közeledni.
Hanem hogyan?
A másik Bibliai történet így hangzik:
Elindult Jákób Beérsebából, és Hárán felé tartott. Egy olyan helyre ért, ahol eltölthette az éjszakát, mikor a nap lement. Fogott egyet az ott levő kövek közül, azt a feje alá tette, és lefeküdt azon a helyen. És álmot látott: Egy létra volt a földre állítva, amelynek teteje az égig ért, és Isten angyalai jártak azon fel és le. Odafönt pedig az ÚR állt, és ezt mondta: Én vagyok az ÚR, atyádnak, Ábrahámnak Istene, és Izsáknak Istene! Ezt a földet, amelyen fekszel, neked adom és a te utódaidnak. Annyi utódod lesz, mint a föld pora, terjeszkedni fogsz nyugatra és keletre, északra és délre, és áldást nyer általad, meg utódod által a föld minden nemzetsége. Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy, és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked. Amikor Jákób fölébredt álmából, ezt mondta: Bizonyára az ÚR van ezen a helyen, és én nem tudtam! Félelem fogta el, és így szólt: Milyen félelmes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja.
Egy létra volt a földre állítva, amelynek teteje az égig ért. Egy létra, amely a Mennyből bocsáttatott alá. Felülről nyilvánult meg az út, amelyen fel lehet jutni. Az Isten háza és a menny kapuja fent van. És onnan ereszkedik alá a létra, nem pedig alulról. Nem az ember fonja és szövi ezt a létrát, nem Jákóbé a létra, hanem Istené. És Isten leengedett létráján az ember fel tud kapaszkodni Teremtőjéhez.
Ha látja a célt, ha látja azt, hogy Istenképűsége hol van, akkor az erre függesztett rendíthetetlen tekintete és kitartása, imádsága és alázata el fogja őt vezetni Teremtőjéhez.
Lehullanak róla ember-ruhái és ami marad, az Istenhez való hasonlatossága lesz. De ehhez az kell, hogy egy mélyebb tudatállapotban – amit Jákób története itt álomnak nevez – tehát egy álomban megvilágosodjék számára az, hogy hol van a Menny kapuja. És hogy oda nem önerőből, hanem csak Isten segítségével, Ő által vezérelve juthatok el.
A két út tehát nagyban különbözik egymástól.
Bábel tornyát az ember kezdi építeni földi téglából és földi szurokból.
A Jákób álmában hozzá leereszkedő létra: Fentről ereszkedik le.
Az egyik út lentről indul ki és felfelé vezetne.
A másik fentről ereszkedik alá és felfelé vezet.
A bábeli a helytelen. A mennyei létra a helyes.
Dsida Jenő - Pünkösdi várakozás
Kész a világ,
Feszült ünnepi várás
Tereng felette.
Halotti csend. Csak néha néha
Sóhajt az Isten Lelke.
Kimérve minden pálya
Megtöltve minden lélek-lámpa,
Ahol csak úr a lét...
De jaj, sötét van,
Mélységes, iszonyú sötét!
A zordon tömeg-árnyék
Némán zokogva kering útjain,
S csak egyet tud és egyet érez...
Most váratlanul vágyón megvonaglik
És felzúg Istenéhez:
Betelt az idő!
Sugarat, fényt, színt adj nekünk,
Mert epedünk!
Fényesség nélkül oly sivár az élet!
Nagy alkotónk, oh mondd ki szent igédet
Legyen világosság!...
És ismétlik mindig erősebben
A felviharzott étheren keresztül
És felharsan az egek harsonája
S a végtelennek zsolozsmája zendül
Zsibongva, zsongva...
És nagy szavát az Úr - kimondja!
Halotti csendben, összezavart nyelvek beszéde közepette élünk…
De a Szentlélek Pünkösd napján megjelenik nagy szélroham formájában és lángnyelvek tüzében, és az összezavart nyelvek érthetővé válnak. Mindenki érti azt, amiről az apostolok hírt adnak. Mert a Lélek megvilágosítja őket. Mert Isten Lelke fényt ad. Isten felséges dolgai a pártusok, médek és elámiták számára, a zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok számára egyaránt érthetőkké válnak. De mindehhez a valódi Isten, a Magasságos Isten Lelkének a tüze kell. A fent tüze, az Ég tüze. A Szentlélek megelevenedése.
Ámen.
Imádkozzunk:
Istenünk, adj erőt nekünk abban, hogy ne a helytelen utat járjuk, hanem a helyeset. Adj erőt abban, hogy meglássuk és megértsük és megéljük az örömhírt, amit Krisztus Eljövetelben Feltámadásában mennybe mentelével és a Lélek elküldésével történt. Őrizz meg minket Kegyelmeddel! Ámen
