Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű ember, a zsidók egyik vezető embere. Ő egy éjjel elment Jézushoz, és így szólt hozzá: "Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem képes megtenni azokat a jeleket, amelyeket te teszel, hacsak nincs vele az Isten."
Jézus így válaszolt: "Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát." Nikodémus ezt kérdezte tőle: "Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe és megszülethetik ismét?"
Jézus így felelt: "Bizony, bizony, mondom néked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az.
Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek. A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született."
Nikodémus megkérdezte tőle: "Hogyan történhet meg mindez?" Jézus így válaszolt: "Te Izráel tanítója vagy, és ezt nem tudod? Bizony, bizony, mondom néked: amit tudunk, azt szóljuk, és amit láttunk, arról teszünk bizonyságot, de nem fogadjátok el a mi bizonyságtételünket.
Ha a földi dolgokról szóltam nektek, és nem hisztek, akkor hogyan fogtok hinni, ha majd a mennyeiekről szólok nektek?
Mert nem ment fel a mennybe senki, csak az, aki a mennyből szállt le, az Emberfia. És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne.” Ámen.
„Bevállalja? Igen, vagy nem?” – szólt Csernus doktor, és szuggesztíven Nikodémusra nézett. Nikodémus csak ült, és képtelen volt reagálni a direkt felszólításra, a lelke mélyéig hatoló kérdésre. „Ismét kérdem, drága uram: Bevállalja? – mondta most még hangosabban, még ijesztőbben a pszichiáter – „Bevállalja? Igen vagy nem?”
Nikodémus, bár kétségek gyötörték, bár egyáltalán nem volt biztos a dolgában, bár ragaszkodott az éjjeli időponthoz, bár szorongás járta át nyugtalan lelkét, úgy döntött, hogy bevállalja. „Igen bevállalom! Igen, elmegyek Hozzá! Igen, összeszedem magam, és odaállok Elé.” – mondta a bölcs farizeus. Csernus doktor a pozitív választ hallva mosolygott egyet, és ivott egy korty vizet a bögréjéből.
Keresztény gyülekezet! Szeretett testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Az előbb hallott fiktív beszélgetés Csernus doktor, a neves pszichiáter, évekkel ezelőtt nagy sikerrel vetített tévéműsorának egy bibliai vendéggel elképzelt variánsa. Doktor Csernus és Nikodémus képzeletbeli dialógusának alapkérdése a tévéműsor óta szlogenné vált mondat: „Bevállalja? Igen, vagy nem?”
Mert tulajdonképpen - és ez számomra is egy friss felfedezés - a keresztény élet alapkérdése is ez: bevállalom, vagy nem? Igen, vagy nem? Bevállalom a Jézussal való találkozást, vagy nem? Felteszem neki a kérdéseim vagy sem? Oda merek állni szemtől szembe – face to face (ahogyan az angol mondja) – Jézus színe elé vagy nem?
Nikodémus, kora egyik vallási vezetője bevállalja, és az éj leple alatt ugyan, de felkeresi, megszólítja, megkérdezi Jézust. Feladva büszkeségét, feladva gőgjét elindul.
Elindul, és tesz valamit azért, hogy élete nagy kérdései ne a semmibe hulljanak, hogy alapkérdései ne maradjanak egy életen keresztül megválaszolatlanok.
És azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos felelőssége, küldetése az ember földi életének, hogy megpróbálja megválaszolni a kérdéseket. Hogy keresse, kutassa az értelmet a napjai mögött. Vagy azt is mondhatnám: hogy igazi tartalommal töltse meg élete poharát.
Anthony de Saint-Exupéry a Kis herceg című könyv világhírű írója mondta egyszer, hogy: „Az Isten nem ad olyan kegyelmet, amelyik megkímél attól, hogy te ne tégy meg mindent életed kialakításáért. Csak Istenben érhetjük el életünk teljességét.
Isten téged is begyűjt majd csűreibe, de csak azután, miután lassan beértél, s ha saját tetteid is azzá alakítottak téged, ami vagy.
Az embernek hosszú időre van szüksége ahhoz, hogy azzá alakuljon, ami benne ismeretlenül szunnyad.”
Szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Amit Exupery mond – tudniillik, hogy az isteni kegyelem valósága mellett is felelős az ember az élet kialakításáért – különösen jól megérhető a Nikodémus-történet tükrében, hiszen Nikodémus, azzal, hogy bevállalja a nagy találkozást, gyakorlatilag igent mond az élete aktív változtatására, igent mond a felelősség-vállalásra.
És azt hiszem, hogy akkor értjük jól a keresztény hozzáállást az élethez, ha nikodémusi bátorsággal be merjük vállalni a találkozást Jézussal. Ha bele merünk nézni abba a tükörbe, amit Jézus tart, amikor azt mondja ma is, neked is, és nekem is: "Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát."
Újjászületni, ami nem jelent mást, mint: újra valóságosan Isten gyermekének tekintem saját magamat. Igen, újjászületni azt jelenti: újra gyermeki naivitással figyelni arra, amit Ő mond. Vagy azt is mondhatnám – az őszinteség és bizalom tekintetében – újra gyereknek lenni. Valahogy úgy, ahogyan azt a már említett Exupery bemutatta a Kis herceg személyében.
Igen, újjászületni számomra annyit jelent: újra meg újra visszatérni a Kis herceg őszinteségéhez. És azt hiszem, hogy azzal, hogy Nikodémus feladja a felnőttes, vallásos gőgjét, és alázattal odaáll kérdezni Jézus elé, azzal arról tesz tanúbizonyságot, hogy van elég bátorsága Kis hercegnek lenni, van újra bátorsága kérdezni úgy, ahogyan csak a gyerekek tudnak.
Odaáll az éj leple alatt Jézus elé, éjjel, akkor, amikor a leginkább érzékeny az emberi lélek, amikor leginkább képes mélységeket megélni. Amikor a leginkább képes őszinte lenni az ember.
Titokban, de őszintén. Éjjel, de a világosság vágyával. És igen, ebben a paradox helyzetben mondja neki Jézus, hogy „ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne.”
Vagyis: az életet mentő szeretet az életet adó nagybetűs Szeretet által – valahogy így lehetne interpretálni az előbb hallott jánosi szavakat. Az életet adó, életet ad, hogy életet mentsen.
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Egy anekdota szerint egy riporter egy alkalommal interjút készített a Sorssal. – Ütéseim – mesélte büszkén a Sors – ütéseim kemények és kivédhetetlenek. Balom ugyanolyan rettegett, mint a jobbom! A hűséget, a büszkeséget, a szeretetet, a tudást, a barátságot – és tudni kell, ezek a legkeményebb ellenfelek – egymás után küldtem padlóra. Valamennyit kiszámolták – büszkélkedett.
Így tehát – érdeklődött nem minden csodálat nélkül a riporter – senki sincsen, aki méltó ellenfélként vehetné fel Önnel, a Sorssal a harcot?
Hát, ugye, meg kell mondanom – nyilatkozott kelletlenül a Sors, - egyvalakivel eddig még nem boldogultam. Valahányszor kiütöttem, mielőtt végleg kiszámolták volna, mindig újra lábra állt…
De hát ki ez az ellenfél, akit még Ön se, a Sors se tud legyőzni?! – türelmetlenkedett a az izgatott riporter.
Reménynek hívják – válaszolta remegő hangon, alig hallhatóan a Sors.
Jól ismert mondás, hogy a „remény hal meg utoljára”. Szerintem ez tévedés. Tévedés, mert a remény az, ami sose hal meg. A remény az, ami örökéletű. A remény az, ahogyan az imént hallhattuk, amit még a sors se képes elpusztítani, likvidálni, megsemmisíteni, legyőzni.
Mert a remény isteni tulajdonság.
Olyan isteni tulajdonság, melyet Isten Jézusban, és az Ő élete, halála és feltámadása által a lehető legmélyebben mutatta meg. Remény, ami a mélypontok, a kérdések örvénye, a választalanság nyomasztó érzése közepette és képes továbblendíteni az emberi életet.
Nikodémus neve, annyit jelent, mint a győzelem népe: Nike és démosz görög szavakból áll össze. Győzelem népe: sokat mondó, beszélő név, mely azt sugallja, hogy, aki mer nikodémusi módon Jézushoz fordulni, az részese lehet a győzelmi közösségnek, a győzelem népének.
Igen, aki bevállalja a találkozást az élő Úrral, és őszintén képes újra meg újra, meg újra Kis herceg lenni, Isten gyermeke lenni, alázatosan kérdezni, és reménnyel a szívében szeretni, és bízik abban, hogy a remény nem halandó, az azt gondolom, valami nagyon bátor tettet hajt végre, tudniillik: hisz.
Szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Tegyük fel, hogy Te vagy az, aki ott ül Csernus doktorral szemben, és Tőled kérdezi azt, amit a fiktív dialógusban, a prédikáció elején, Nikodémustól kérdezett: Te bevállalod a nagy találkozást a ma is élő Úrral vagy sem?
Tegyük fel, hogy én vagyok az, aki ott ül Csernus doktorral szemben, és tőlem kérdezi azt, amit a fiktív dialógusban, a prédikáció elején, Nikodémustól kérdezett: én bevállalom a nagy találkozást a ma is élő Úrral vagy sem?
Nikodémus döntött. Nikodémus bevállalta.
Most, 2000 évvel később, 2007 június első vasárnapján, Szentháromság ünnepének vasárnapján nekünk szól a csernusi slágerkérdés keresztény változata:
„Bevállalod? Igen, vagy nem?”
A kocka el van vetve…
Ámen.
