Jézus ismét elhagyta Tírusz határát, és Szidónon át a Galileai-tenger mellé ment a Tízváros határain keresztül. Ekkor egy dadogó süketet vittek hozzá, és kérték, hogy tegye rá a kezét. Jézus félrevonta őt egymagában a sokaságból, ujját a süket fülébe dugta, majd ujjára köpve megérintette a nyelvét; azután az égre tekintve fohászkodott, és így szólt hozzá: "Effata, azaz: nyílj meg!" És megnyílt a füle, nyelvének bilincse is azonnal megoldódott, úgyhogy hibátlanul beszélt. Jézus meghagyta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el; de minél inkább tiltotta, annál inkább híresztelték és szerfölött álmélkodtak, és ezt mondták: "Mindent helyesen cselekedett: a süketeket is hallóvá teszi, a némákat is beszélővé."
Tegnap előtt délután megszólalt a mobiltelefonom, mint annyiszor aznap, és látom a kijelzőn, hogy egyik nagyon kedves barátom az, így nagy örömmel fogadtam hívást.
„Na, ki a világ legnagyobb vesztese?” – szólt bele a barátom. „Tessék?” - kérdeztem vissza, a köszönést én is későbbre tartogatva. „Na, ki a világ legnagyobb vesztese?” „Én!”– ismételte meg a barátom a saját magának szánt kérdést, és ugyanazzal a lendülettel megadta választ is.
„Hogyhogy, Te vagy világ legnagyobb vesztese?” – kérdeztem iróniával fűszerezett hangon kedves barátomtól, aki szintén már a nevetés határán táncolt.
„Hát, csak azért mert tegnap, szerda este elkezdtem nézni a magyar-olasz focimeccset, de az olasz gól után dühömben kikapcsoltam a Tv-t. Így lemaradtam a csodáról!” Nem nagyon bírtam beszélni a kacagástól, de azért éreztem, hogy reagálnom kell:
„Ez nagyon durva, átaludtad a csodát, átaludtad a hosszú idők óta, várva várt sikert! Akárki akármit mond, megverni a világbajnokot – ez fantasztikus érzés – ez aztán a csoda”! – folytattam, majd még néhány percig nevettünk közösen az élet abszurditásán, és tisztelegtünk a csodák léte előtt. Nagyon jókedvű lettem ettől a beszélgetéstől.
Keresztény gyülekezet, szeretetett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Csoda történt! – hányszor és hányszor hallhattuk ezt a felkiáltást a napokban a budapesti magyar-olasz focimeccs kapcsán, ahol – mint az köztudott – legyőztük az aktuális világbajnokot.
Csoda, csoda, csoda – ízlelgetem ezt a slágerszót, és azt érzem, hogy mintha túlságosan gyakran használt szóvá vált volna ez az amúgy éppen a ritkán előforduló eseményre „kitalált” kifejezés.
Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy a szerdai barátságos focimeccs ne lett volna ritka élmény, sőt – hogy egy bibliai példával éljek – még Dávidnak is nagyobb esélye volt Góliát ellen, mint a magyar focicsapatnak az olasz válogatott ellen – mégis, mégis megtörtént.
Csupán azt akarom kifejezni valahogy, hogy a csoda eredeti értelme semmiképpen nem az, ami szerda este történt a Puskás stadionban, nem is valami véletlendömping, és semmiképpen nem valami félreértés-sorozat, és nem is értek egyet azzal a Milan Kunderától származó gondolattal sem, hogy egy csoda annál nagyobb, minél több véletlen esemény esik egybe.
Mert szerintem a véletlen és a csoda között nincs reális kapcsolat.
Csoda, csoda, csoda – ízlelgetem a szót és megpróbálok egy definíciót keresni rá. Rövid kutatásom eredményeképpen ezt találom:
„A csoda olyan esemény, amelyet nem tartunk lehetségesnek vagy valószínűnek tapasztalataink és ismereteink fényében. A csodát ezért főleg különböző vallások hívői élik meg, fogadják el és magyarázzák úgy, hogy az az Isten és/vagy természetfeletti erők munkájának eredménye.”
Tovább kutatok, és találok is egy, a forráshoz közelebbi gondolatot a csodáról, az isteni csoda-érvről: „Az isteni csoda-érv a non sequitur (nem következik) érvelés egyik változata.
Valahogy így fest: nem tudom elképzelni, hogy ez hogy lehet, tehát biztosan Isten műve, vagy ez csodálatos; tehát Isten tette, vagy nem tudok elképzelni más magyarázatot, mint hogy Isten tette, vagy ez egyszerűen túl rejtélyes, úgyhogy biztos Isten van mögötte.”
Szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
A csoda mögött mindig Isten van – talán így lehetne összefoglalni az imént hallottakat. A csoda lényege éppen abban áll, hogy nincs neki megmagyarázható lényege. Másként fogalmazva: egy csoda csak addig csoda, amíg nem bizonyítható, amíg nem kategorizálható.
Felolvasott alapigénkben egy fantasztikus jézusi gyógyításról hallhattunk, egy igazi isteni csoda szemlélői lehettünk: Jézushoz visznek egy dadogó süketet, akit Jézus meggyógyít. Feltételek nélkül magához öleli ezzel a csodával.
A hellenista csodaelbeszélések stílusjegyeit tartalmazó elbeszélésben, ahol újra kristálytisztán bebizonyosodik, hogy Jézus küldetése mindenkihez szól, ebben az elbeszélésben van egy mondat, melytől az egész hátborzongatóan aktuálissá válik: Jézus az égre tekintve fohászkodik, és így szól a betegnek:
"Effata, azaz: nyílj meg!"
Igen, Jézus csodát tesz, nem öncélúan, hanem az emberért, a konkrét segítségre szoruló emberért. „Effata, azaz: nyílj meg!” – szól Jézus teremtő mondata, ami nem a beteg testrésznek szól, hanem magának a betegnek, az egész embernek szól: nyílj meg!
Igen, Jézus a konkrét betegség meggyógyítása mellett olyan dolgot kér tőle, és ad neki, ami alapvetően borítja fel a gyógyulni vágyó ember életét: nyitottságot. Nyitottságot Isten felé, és nyitottságot az emberek felé. Egy reális, Istennel szorosan összekapcsolódó új kommunikáció ez.
Igen, ahogyan múltkor olvastam valahol: „a csoda a kommunikáció egy fajtája.” És ennek talán a paradigmája lehet a márki igeszakasz: betegségből gyógyulás, bezártságból nyitottság, dadogó félelemből nyugalommal átitatott kommunikáció.
Jézus életet változtató szeretetének következménye egy újfajta, Isten és mások irányába nyitni kész kommunikáció.
Csoda ez, mégpedig folyamatos csoda, ma is átélhető, megkereshető csoda. „Effata, azaz – nyílj meg!” – szól ma is a vigasztaló szó mindenkinek, aki valahogy úgy érzi, hogy túlságosan zárkózott lett, hogy valami vagy valaki bezárta, elzárta őt Isten, vagy a mellette élő emberek irányába történő kommunikáció egészséges útja elöl.
Igen, a Galileai-tenger mellől akár Debrecenig is elhallatszik a bíztató, ugyanakkor életeket felborító jézusi ige: „Nyílj meg!” Nyílj meg felfelé, nyílj meg a másik ember iránt, nyílj meg saját magad iránt! Nyílj meg, mert csak így hallod meg az isteni szót, a bajbajutottak hangját, vagy lelkiismereted sokszor dadogó, de kitartóan provokáló hangját!
„Effata, azaz – nyílj meg!” – szól ma is a bátorítás az isteni csoda átélésére.
Keresztény gyülekezet, szeretetett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Csoda, csoda, csoda – ízlelgetem a szót, és elgondolkozom azon, vajon ha Jézus ma tenné meg alapigénkben hallott csodát, vajon milyen visszhangot kapna korunk útmutatóinak kikiáltott írott és elektronikus médiumaiban? Vajon címlapra kerülne valamelyik bulvár-lapban? Vajon szenzáció lenne? Van még egyáltalán olyan ma, hogy szenzáció? Van még egyáltalán olyan, hogy csoda?
Egy tanulmányban olvastam a minap, hogy az emberekre jellemző, hogy várnak, számítanak arra, hogy hétköznapi életük során csodák történjenek velük. A felmérés szerint az emberek legalább havi egy csodára, meg nem magyarázható, fel nem fogható eseményre számítanak hétköznapjaikban.
A kérdés csak az: milyen csodára vár az ember? Olyanra, amit kívülről néz, és tapsol, vagy szkeptikusan legyint? Vagy olyanra, amiben ő maga is benne van, sőt továbbmegyek, amiben ő maga a főszereplő, amiben ő maga a kommunikáció egyik alanya. Én azt hiszem, amit Jézus tett, és tesz ma is: az az utóbbi. Csoda, amiben aktív mindkét fél.
Csoda, aminek egzisztenciális következménye van. Csoda, ami nyitottá tesz, amiben új kommunikáció születik, és a félelem nélküli Isten-ember, és ember-ember kapcsolat realitássá nemesül.
Ha azt kérdezné valaki, hogy mennyire csoda-kompatíbilis ma az ember? Azt mondanám: nagyon is az. Vágyik a csodára: a baj csak az, hogy leginkább az olyan csodákat szereti, amit távolról nézhet, amiben nem kell aktívan részt vennie.
Igen ezeket, a lelátóról is végignézhető, végigélhető csodákat szeretjük, mert ott nem kell kockára tenni azt az életet, amiben élünk. De az a csoda, amiről Jézus beszél, amit Jézus egész életével, halálával, feltámadásával megmutat, az nem nézhető a páholyból.
És az az élet, ami a Jézussal való találkozásból következik, az a csodában átélhető változás, amit átélt a dadogó süket ember, és amit átélhetünk, ha máshogyan is, de mi is a XXI. Század modern emberei: ez a fajta csoda csak belülről élhető meg.
Tétje van, kockázata van: éppen ezért fél tőle az ember, és inkább a passzív csodát választja útitársul. Aktív csoda, vagy passzív csoda? – azt gondolom ez lehet a mai nap legizgalmasabb kérdése.
„Süketeket is hallóvá teszi, a némákat is beszélővé” – írja Márk. Én pedig hozzá teszem, hogy azokat, akik képesek az aktív csodában beletenni magukat a Jézussal való találkozásba. Akik bíznak a jézusi szóban, és annak ma is élő és ható voltában.
Kívánom mindenkinek ennek az aktív csodának a megélését! Kívánom mindenkinek a nyitottság helyes irányainak megtalálását! Kívánok mindenkinek Istent kereső és találó, embert segítő, szerető és felemelő új kommunikációt a Krisztus Jézus dicsőségére! Ámen.
