Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap

Azt gondolom, egyetérthetünk abban, hogy a most hallott jézusi tanítás nem tartozik a lépten-nyomon idézett és hangoztatott evangéliumi szakaszok közé, s valljuk be, kissé zavarba is jövünk, ha ezzel találkozunk. Egyfelől ugyanis meglehetősen radikális, másfelől a hagyományos keresztény gondolkodásmód számára első rátekintésre nem tűnik igaznak. „Szavaid alapján mentenek fel és szavaid alapján marasztalnak el téged”, vagy más fordítás szerint: „Szavaid alapján igazulsz meg, és szavaid alapján vonsz magadra ítéletet.”
A megigazulás a reformáció korának mondhatni legnagyobb vitát kiváltó kérdése volt. Mi az, ami miatt Isten a keresztény hívőt igaznak fogadja el, s ami így az ember halál utáni sorsára nézve perdöntő jelentőséggel bír? A korabeli katolikus tanítás szerint a hit és a cselekedetek együtt, Luther szerint egyedül és kizárólag a hit ez a momentum, s ebből mintegy következményként, gyümölcsként fakadnak a jócselekedetek. A katolikus és protestáns hangsúlykülönbség bibliai alapokon nyugszik: míg a katolikus megközelítés inkább a Jakab levelében foglaltakra hivatkozik, a protestáns gondolkodásmód a páli teológiának és értelmezésnek biztosít abszolút elsőbbséget. Ám mihez kezdjünk ezekhez képest most Jézus szóban forgó tanításával, miszerint az ember örök sorsának meghatározásában a szavaknak van döntő szerepük? Ráadásul a probléma ezzel az, hogy mondani bármit lehet, és jól ismert az éppen a papsággal kapcsolatban elterjedt közmondás, miszerint valaki „vizet prédikál és bort iszik.” vagy az a kifejezés, hogy „papol”. Szavak szintjén mindenki lehet erkölcsös vagy tisztességes. „Csak beszél!” - tartja egy másik mondás, de jól ismerjük a „beszéd a szavak mögött” esetét is, amikor valaki szavaival igyekszik elkendőzni valós szándékát, motivációit, ám azok mégis átviláglanak mondanivalóján. A szavakkal szemben azonban a tettek nagyon is alkalmasnak tűnnek arra, hogy egy ember erkölcsi vagy spirituális szintjét jelezzék. Másfelől a hitnek, mint aktív belső irányultságnak a meglétén vagy hiányán mérhető le a szívek mélyére látó Isten számára egy ember lelki-szellemi értéke, súlya. Milyen szerepe lehet akkor a szavaknak a tettek és a hit mellett?
Nos, „amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj”. Az jelenik meg kívül, ami belül van. A szavak bár az ember szájából törnek elő, ám lényének mélyéről fakadnak. S ezen az sem változtat, hogy időnként mindenki képes saját szintjénél emelkedettebb fokon is megnyilatkozni, vagy bizonyos helyzetekben a valóságot hazugsággal elkendőzni, szépíteni. Ugyanis egy személy szavainak összességét kell figyelembe venni, amit élete során kimond. A hétköznapok megszokott menetében való megnyilvánulásait. S akkor rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy kinek a gondolkodása, egzisztenciális beállítódása mire van kihegyezve, fókuszálva. Az ember arról beszél szívesen és legtöbbet, ami a legközelebb áll hozzá: van, aki autókról, ételekről, nőkről, férfiakról, pénzről, üzletről, sportról, szórakozásról, aktuális filmsorozatokról, botrányokról, politikáról, saját munkájáról vagy egészségi állapotáról, vagy csak úgy általánosságban saját magáról. Van, aki órákig képes úgy szónokolni, hogy igazából azt sem tudjuk, miről van szó, csak beszél és beszél. Konklúziónk Buji Ferencnek, az egyik legnagyobb formátumú kortárs magyar gondolkodónak a következő megállapítása lehet: „…az az életterület, amelyet a szavak a többi közül kiemelnek, szinte szükségképpen egybeesik azzal az életterülettel, amely az ember egzisztenciális irányultsága számára is kiemelkedő jelentőségű.”. Mindezek tükrében joggal alakíthatjuk át a jézusi mondást a Hegyi Beszédből, miszerint: „… ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” imígyen: „ahol a szíved, ott lesz a szád is.”
Mivel tehát a beszéd összességében valós tükre az ember belső állapotának, lényegi irányultságának, ezért az ő spirituális helyzetéről nem is annyira a tettei fognak alapvetően tanúskodni, hanem a szavai. A tetteket ugyanis legalább annyira meghatározzák a külső dolgok és elvárások, mint a belső késztetések, ezzel szemben a szavak sokkal inkább a személyiség belsejéből fakadnak, így annak tényleges állapotáról is hűségesebb képet adnak.
A Jakab leveléből felolvasott igeszakasz (Jak 3,2-12) is egyértelműen rávilágít arra, hogy milyen kétélű kard a nyelv: bűnök és erények eszköze egyaránt lehet. Mások verbális bántalmazása, átkozódás, kérkedés, hazugság, alaptalan rosszindulatú ítélkezés éppúgy a saját produktuma, mint a vigasztalás, a lélek sebeinek gyógyítása, bátorítás, tanítás, áldás. Éppen ezért nem férhet kétség a jézusi tanítás érvényességéhez: Isten az embert szavai alapján fogja megítélni, hiszen azok tartalma és hatása pozitívan és negatívan is megítélhető. Jézus azonban még ennél is tovább ment és nyomatékosan kijelentette, hogy az embernek minden haszontalan, tehát felesleges szóról számot kell majd adnia, amit kiejt a száján. Felesleges szó az, amit az ember azon felül mond, ami szükséges. Ezzel szemben áll a meggondolt, lényegre törő, értékeket megfogalmazó és közvetítő, valódi mondanivalóval rendelkező beszéd.
A puszta cseverészés, fecsegés nem más, mint a belső üresség jele és egyben kompenzációja. Azé az ürességé, melynek sötét mélységébe való bepillantás lehetőségétől a mai modern ember kifejezetten ódzkodik, és számtalannál is több eszközzel igyekszik megóvni magát ettől az élménytől. Ezt szolgálja egyfelől a felgyorsult és csak egyre gyorsuló élettempó. Másfelől televízió- és rádiócsatornák százai gondoskodnak a folyamatos külső zajról és hihetetlen információáradatról, amely információk többségéhez az égadta világon semmilyen valós közünk, általuk való érintettségünk nincs. A szórakozás különféle tudatosságlefokozó és a figyelmet bentről kifelé fordító és azt szétszóró (szór-akozás) formáival együtt ezek mindannak az elfedését és eltakarását szolgálják, ami az ember életében valódi komolysággal bírhatna. Ilyen például a saját személyes halálunkra vonatkozó adekvát lelki felkészülés és sok más egyéb. Az újság, rádió, televízió és Internet időt és szellemi energiát rabló szenzáció-, hír- és szappanopera-áradata valójában a passzív oldala annak, amit a fecsegésről elmondtunk. Eközben a kereszténység helyzetének súlyosságát és a modernitás szemléletmódjának negatívumaitól átitatott voltát jól jelzi egy akár kórtünetként is felfogható tény. Ma -tisztelet a kivételnek- egy a saját vallását gyakorló keresztény ember is sokszor jóval többet tud és akar tudni kérésztündöklésű televíziós és popsztárok magánéletéről, szokásairól, hóbortjairól, éppen aktuális botrányairól és még hosszan folytathatnánk, mint a kereszténység legnagyobb szentjeinek életéről és működéséről. Pedig utóbbiak személyes példája és tanítása segítséget nyújthatna saját belső lelki utunkon való előrejutásunkban, a Krisztuskövetés gyakorlásában. Ezzel szemben a spiritualitás szempontjából legjobb esetben is csak közömbös, de sajnos sok esetben éppen még önmagukból is kifordult, degenerált, valójában sajnálatraméltó és szerencsétlen médiasztárok legbanálisabb megnyilvánulásaival teletöltött pletykamagazinok százezres példányszámban kelnek el naponta, mert erre van igény.
Persze ezek a tendenciák nem új keletűek, csupán a korábbi korokhoz képest végletesen felfokozottak. Már Johannes Tauler, a XIV. századi nagy német prédikátor és misztikus így nyilatkozott, egyben támpontokat is adva ahhoz, hogy mikor érdemes megszólalni: „Az Isten szerelmére kérlek benneteket, vigyázzatok szavaitokra! A silány fecsegés manapság annyira elterjedt, hogy az kész csapás. Aki átadja magát ennek a szokásnak, az nem csak Istent és az Ő kegyelmét veszíti el, de saját örök üdvösségét is. Ki ne nyissátok a szátokat, mielőtt háromszor meg nem vizsgáltátok, hogy amit mondani akartok, szolgálja-e Isten dicsőségét és javára van-e felebarátotoknak, továbbá, hogy a ti belső és külső békéteket elősegíti-e vagy sem!…Az egész világ sem volna képes szóba foglalni, mekkora kárt okoznak a szavak.”
Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy Krisztushoz tartozni, azaz Őt követni, az Isten országába vezető keskeny út vándorának lenni. Sajnos megállapíthatjuk, hogy talán még soha ennyire a belső spirituális emelkedés, a krisztusi életvitelre való törekvés ellenében ható és működő, s mint ilyen, ebben az értelemben velejéig „lélek-, s így keresztényellenes” korban nem élt még az ember. Tény, hogy egyre magasabb színvonalú tárgyi eszközökkel törekszünk kielégíteni egyre alantasabb és szinte egyre inkább csak materiális síkon jelentkező céljainkat. Ebbe az irányba hajszolnak minket például a reklámipar által legtöbb esetben mesterségesen gerjesztett birtoklási vágyaktól való mozgatottság, vagy öncélú és lélekpusztító élvezetek hajkurászása. Azonban a spirituális törekvő számára az anyagiságnál sokkal magasabb rendű és fontosságú lelki, szellemi és erkölcsi téren való emelkedést, fejlődést a korábbi korokhoz képest nemigen tapasztalunk. Sőt, igencsak elgondolkodtatóak Pál apostolnak Timóteushoz intézett egyébként a végidőkre vonatkozó szavai: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek, szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint az Istent.”
Miért állítom azt, hogy az üres beszéd gyakorlása, és a média által közvetített fecsegés passzív befogadása egyaránt a spirituális törekvés ellenében hatnak? Mert Jézus tanítása szerint „Isten országa bennetek van.” Márpedig az Isten országa felé törekvőnek figyelmét és szellemi energiáit alapvetően ebbe az irányba, tehát befelé kellene fordítania és koncentrálnia, s nem pedig kifelé szétszórnia. Ehhez elengedhetetlen a belső csend megvalósítása, ami nyilván sokkal könnyebben elérhető és megtartható, ha a külvilágban is az vesz körül, és így figyelmünk osztatlanul fókuszálható. Az ember akkor hallhatja meg Isten neki szóló szavát, ha ő maga csendben marad.
Érdemes ezen a ponton elgondolkoznunk az imádságról is, amire leggyakrabban Istennel való verbális kommunikációként tekintünk. Ha azonban ezzel kapcsolatban megvizsgáljuk Jézus tanítását és személyes életgyakorlatát, akkor érdekes eredményre juthatunk. Az evangéliumok több helyen feljegyzik, hogy Jézus egész éjszakákat töltött egyedül, különböző hegyeken imádkozva. Ugyanakkor a Hegyi Beszédben így tanított: „Amikor pedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg. Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, hogy mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle.” Bizony, bizony az Istennek való parttalan fecsegés sem lendít előre az üdvösség útján. S nem valószínű, hogy maga Jézus is, aki pedig egész éjszakákon keresztül imádkozott, ilyen alkalmakkor éppen a saját tanításával ellentétben végeláthatatlan monológokkal bombázta volna mennyei Atyját. Ellenben a sokbeszédűség elkerülése mellett ő hangsúlyozott még valami nagyon fontosat: „Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba. És ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban, Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet Neked.” A belső szobát értelmezhetjük szó szerint is, ami nyilván a külső körülmények háborítatlan, zavarásmentes megteremtését, végső soron a külső csendet jelentheti. Ugyanakkor a külső körülmények ilyenformán való alakítása nem öncélú, hanem a befelé fordulás maradéktalan megvalósítását segítheti elő. Egy magasabb szinten a belső szoba nem más, mint az emberi lélek legmélyebb régiója, ahová befelé eljutni, és abban megmaradni csak akkor lehet, ha –Jézus szóhasználatával élve- az ajtónkat bezárjuk, azaz a külvilág képzetei nem képesek oda beszüremkedni. A szerzetesi szellemi útnak nem véletlenül az egyik alapvető pillére a csend nagyfokú szeretete, igénylése és az annak megvalósítására való törekvés, olykor egészen a némasági fogadalomig elmenően. A különböző magasabb éberségi fokú tudatállapotok és az Istenközelség irányába, tehát befelé és felfelé vivő koncentratív-meditatív-kontemplatív imaformáknak és lelki gyakorlatoknak az elcsendesült lélek és a maximálisan fókuszált, szétszórtságtól mentes figyelem alapfeltétele.
Szintén a Hegyi Beszédben Jézus a világi dolgokért való aggodalmaskodás helyett az Isten országának és az ő igazságának keresésére buzdítja azt, aki követni akarja őt. Annak az Isten országának a keresésére, amely „bennetek van.” Nyilvánvaló, hogy a külső teremtett világbeli dolgokért és célokért való aggodalmaskodás, az ezeken való csüggés éppúgy kifelé, a Teremtőtől a teremtmények felé irányítja az ember képzeletét és egész lényének alapvető irányultságát, mint ahogy az üres beszéd, fecsegés is e kifordultság jele. Kérdés, hogy a jelen kor imént taglalt negatív, a lelkiség ellenében ható általános tendenciái vajon okai vagy következményei annak, hogy az ember lényegi irányultsága a szellemitől az anyagiság és a benső helyett egyre inkább kifelé mutat? Nos, válaszként az mondható el, hogy itt egy ördögi körrel találjuk szembe magunkat. Nyilván az embernek kellett először fokozatosan az eltávolodás útjára lépnie, s ezáltal a különböző életterületeinek külső, civilizációs közege is megváltozott. Azonban ez a változás csak tovább erősíti a spirituális középponttól, Istentől, a lélek alapjától való eltávolodásra való hajlamot.
Hogy egy másik szembeötlő példával is megvilágítsuk ezt a folyamatot, vegyük a gazdaság területét. A középkorban az egyház tiltotta a kamat szedését, mint erkölcstelenséget. A városi céhekben azt a mestert övezte a legnagyobb dicsőség és megbecsülés, aki minél kisebb haszonkulccsal dolgozott, elérve nemegyszer a mindössze 0,1 százalékos haszonrést is. Ma ezzel szemben a minél nagyobb profitra való törekvés az egyértelmű és kizárólagos cél, akár tisztességtelenül, a vásárlókat megkárosító módon. Vagy a már többszörösen is visszafizetett államadóság kamatcsapdájából kiszakadni képtelen országok bérrabszolgaságba döntött népeinek egyre keservesebb verejtékén kevesek hihetetlen jóléte valósul meg. Vajon mi a szellemi mozgatórugója az egyik és mi a másik társadalmi berendezkedésnek?
A középkorban a tehetősek bőséggel áldoztak a művészetekre, amelyek természetesen teljes mértékben a szentre irányulva, a szakralitás jegyében állottak, elég csak a középkori festészet vagy építészet tematikájára gondolnunk. A monumentális, pazar kivitelezésű, évszázadokon át épülő középkori katedrálisok megépítésére anyagilag a mai társadalmak már képtelenek lennének nyugati építészek szerint. Ugyanakkor például a középkori festők neveit nem ismerjük, hiszen nem a saját hírnevük ápolásán s ezáltal egójuk hízlalásán ügyködtek, hanem Isten dicsőségére alkottak. Érdekes módon, amint beköszöntött a reneszánsz, az érdeklődés, a kultúra és a művészetek középpontjába maga az ember került tárgyként. S ezzel a súlypontáthelyezéssel ekkortól már megjelenik az alkotó neve is a műalkotásokon, hiszen már nem az Istennek akar tetszeni, hanem az embereknek, s így immár világi dicsőségre tör… Lehetne még hosszan sorolni a párhuzamokat, de ennyiből is jól kitapintható egy folyamat. Ez a szentre, az istenire, tehát az ember felettire hangolt szellemi beállítódásnak a társadalmat is markánsan formáló gondolkodásmódjától először a pusztán emberi síkon mozgó szemlélet felé mutat. Majd pedig elérkezünk a mai, anyagias önzésre épülő, szinte ember alatti célok által meghatározott társadalom képéhez, amelyben nemhogy a vallási erények hősi fokon való gyakorlásáról nem beszélhetünk, de lassan már a profán jellegű természetes emberi kapcsolatok és közösségek szolidáris megtartó erejéről sem, lásd család, kisközösségek, állam… stb. Ezt a folyamatot egyébként általam érthetetlen okokból kifolyólag fejlődésnek nevezik.
A társadalmi, tehát közösségi szinten is jelentkező egyértelmű szellemi alászállás egyenes következménye, s egyben hű tükre is annak a kifordultságnak, ami az egyéni embert általában ma jellemzi. Az emberi lélek legmélyén túl lakozó örök isteni valóságtól, a külvilág ideig való tüneményei felé fordulással, az ember vágyai és törekvései is az új irányt célozzák meg, s csak tovább fokozzák a személy a kifelé fordulását. Éppen ezért buzdítja Péter apostol a Krisztust követőket ekképpen: „Mint engedelmes gyermekek, ne igazodjatok azokhoz a korábbi vágyaitokhoz, amelyek tudatlanságotok idején voltak bennetek, hanem – mivel ő, a Szent hívott el titeket -, magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban, úgy, amint meg van írva: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok.”. Szívből kívánom mindannyiónknak, hogy merjük feltenni magunknak azokat az alapvető kérdéseket, amelyek létünk értelmére és személyes lényünk lényegi irányultságára vonatkoznak. Felmérve, hogy mi az, ami örök és mi az, ami mulandó, fordítsuk tekintetünket az örökkévaló irányába, tehát alapvetően bensőnk legmélye felé, hiszen amihez odakötjük lelkünket, annak a sorsában osztozni is fogunk. Így kinek a múlandóság jut osztályrészül, kinek az örökkévalóság. Az, hogy ma spirituális törekvőként, azaz Jézus követőjeként végképp nincs könnyű dolgunk, senkit ne riasszon el. Ellenben adjanak erőt és elszánást Pál apostol bátorító és felrázó szavai: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.” Ámen.