”Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: "Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?" Ő pedig ezt mondta neki: "Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?"
Ő pedig így válaszolt: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat." Jézus ezt mondta neki: "Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz."
Ő viszont igazolni akarta magát, és megkérdezte Jézustól: "De ki a felebarátom?"
Válaszul Jézus ezt mondta neki: "Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek.
Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta;
Odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked.
Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?" Ő így felelt: "Az, aki irgalmas volt hozzá." Jézus erre ezt mondta neki: "Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj."
Egy jó 10 évvel ezelőtt nagy Forma 1 rajongó voltam. Nem tartott sokáig ez a szerelem, talán években sem lehet mérni. Akkori legjobb barátom, Guszti apukája felelt akkoriban az egész Forma 1-es száguldó cirkusz reklámügyeiért, de legalábbis egyik felelőse volt.
Guszti barátom – aki egyébként a „helyszínen” Mogyoródon lakott – a legkülönbözőbb relikviákkal lepte meg az arra éhezőket, így engem is, és emlékszem nagytarcsai házunk padlása is tele volt Forma 1-es oldalpalánkokkal, amit parketta helyett használtunk egy zenekari próbaterem burkolata céljából.
Igen, bár csak kis ideig, de rabja lettem én is „Forma 1-es rabok társaságának”, és emlékszem nagyon boldog voltam, amikor 1997-ben Jacques Villeneuve szoros versenyben legyőzte Michael Schumachert. Nagyon boldog perceket éltem át.
Igen, A Forma 1 elengedhetetlen részévé vált a vasárnap délutánoknak, szinte„családtaggá” vált.
Kedvenc pillanataim közé tartoztak azok, amikor valamelyik pilóta sisakjára szerelt kamerájának képeit mutatták. Amikor azt láthattuk, amit ők, amikor úgy figyelhettük a versenyt, ahogyan azt a versenyzők figyelték.
Amikor – ha csak néhány pillanatra – de mi lehettünk ők. Amikor beleképzelhettük magunkat az ő helyükbe, amikor megszülethettek azok a mondatok, melyek így kezdődtek: Ha én lennék Schumacher, ha én lennék Villeneuve, és még folytathatnám a sort: Ha én lennék…
Keresztény gyülekezet! Szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Lehet, hogy nagyon abszurdnak fog tűnni, amit most fogok mondani, de ha én rövidfilmet forgatnék az irgalmas samaritánus példázatáról, biztosan használnék olyan mini-kamerákat, amelyek az egyes szereplők sapkájára lennének valahogyan felszerelve, és azok képeit gyakran felhasználnám a film vágásánál.
Mert akkor – ha nem is tökéletesen – de láthatnánk azt, mit is láthatott, mit is élhetett át egy-egy szereplő a történet lefolyása alatt. Akkor lehetne az imént hallottakhoz hasonló mondatokat kreálni: ha én lennék a pap, ha én lennék a lévita, ha én lennék az egyik rabló, ha én lennék a megvert ember, ha én lennék az irgalmas samaritánus.
Vagyis: lehetőség lenne belülről megélni azt, ami kívülről annyira egyértelmű. Lehetőség lenne annak a szemével látni a világot, a történetet, aki segít, akit megvertek, vagy éppen, aki vert, vagy éppen, aki sietve, álszent módon nem törődött a bajba jutotton.
Igen, jó lenne megnézni egy rabló sapkájára szerelt kis kamerával, hogy milyen is egy ártatlan embert jól megverni. Jó lenne megnézni, hogy milyen az, amikor a megvert ember sapkájára szerelt kamera a rablók kegyetlen arcát mutatja. Jó lenne megnézni, hogy vajon látta-e a megvert ember a cinikusan elrohanó pap és lévita arcát.
És persze jó lenne megnézni az irgalmas samaritánius sapkájára szerelt kamerával, hogy mi volt látható az összevert ember arcán, amikor szembesült azzal, hogy valaki valóban segít neki, hogy valaki valóban nem hagyja őt az út szélén szenvedni.
Jó lenne mindent látni. Legalábbis ma minden erről szól. Legalábbis ma a legnézettebb műsorok, legolvasottabb újságok mind arra építenek, hogy valami olyasmit tudnak mutatni, ami addig még sehol máshol nem volt látható.
Ezen műsorok kulcsszava nem más, mint az exkluzivitás. Bepillantani a kulisszák mögé, olyan képeket, fényképeket bemutatni, amire igaznak vélik sokan a hőn áhított „enyhén” manipulált szlogen: „csak most, csak nálunk, csak önöknek, először és utoljára.”
Valószínű,– amennyiben tényleg forgatnék egy ilyen filmet – így lehetne eladni Az irgalmas samaritánus – exkluzív, soha nem látott felvételekkel.
Mert azzal hitegetjük magunkat, hogy a részletek, kulisszatitkok segítségével közelebb kerülünk egy-egy történet lényegéhez. Azzal hitegetjük magunkat, hogy ha majd látjuk, átlátjuk, belátjuk ezeket a részleteket, akkor majd megértjük, és megtesszük azt, amire a film rámutat. Amire maga a jézusi példázat rámutat.
Pedig az, amiről Jézus beszél ebben a jól ismert parabolában, az nem a kulisszatitkok miatt lesz megérthetővé, nem a „rejtett kamerás felvételek miatt” lesz átélhetővé. Jézus annyira egyértelműen beszél, hogy azt nem lehet elmosni, nem lehet elkenni a részleteket, a háttér-információk hiányára történő hivatkozással.
Igen, bármennyire is szeretnénk - a könnyebb utat választva - elhalasztani a döntést, későbbre tolni az állásfoglalást, az irgalmas samaritánus története nem engedi meg ezt a kompromisszum-kötést. Nem engedi meg, hogy az ember elbújjon, és bizonyítékok hiányában, elnapolja a válaszadás felelősségét.
Igen, Jézus egyértelműen beszél, és arról beszél, hogy a szeretet az, amiben nincs kompromisszum. A szeretet az, amit nem lehet, és nem szabad korlátok közé szorítani. Mert a szeretet halálát jelenti, ha végesnek, ha behatárolhatónak, ha kategorizálhatónak gondoljuk, és éljük meg.
Szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Egy nagyon kedves barátomat, kollégámat kérdezték a minap az egyik kereskedelmi rádióban, hogy miben kell radikálisnak lenniük a keresztényeknek, az egyházaknak ebben a kialakult igen feszült társadalmi helyzetben. Lelkész-kollégám válasza ennyi volt: „Csupán egy dologban kell radikálisnak lennünk, még pedig a szeretetben!”
Radikális, határok nélküli, szabad szeretet. Talán így lehetne körülírni azt, amiről Jézus beszél, amiről Jézus élete beszél, amiről Jézus halála és feltámadása beszél. Ez az az irgalmas szeretet, amiről a Hegyi beszédben is olvashatunk:
„Legyetek irgalmasok, mint ahogyan Atyátok irgalmas!” Más szavakkal: egy dologban legyetek szélsőségesek, radikálisok, korlátlanul szabadok: a szeretetben. Jézus szavaival élve: „Nincs más parancsolat, amely nagyobb ezeknél!”
Igen, Jézus szembemegy a szeretet-szűkítő törvénykező elképzelésekkel, és amennyire csak lehet, kinyitja a kaput, és egyértelműen leteszi a voksát, leteszi az életét a tényleges, tevőleges szeretet mellé, és úgy beszél Isten szeretetének eseményéből, hogy a hallgatót a szeretet felé irányítja, a szeretet mellé állítja, hogy a hallgatónak nem engedi, hogy bebújjon a „külső szakértő” kényelmes jelmezébe.
Igen, az irgalmas samaritánus története – ahogyan erről egy neves teológus ír egy tanulmánykötetében - felszólítás és megszólítás egyben. Olyan kérdés, amire válaszolni kell, olyan kérdés, amire kell válaszolni.
Olyan jézusi provokáció, ami után ugyanott folytatni az életünket, ahol a példázat előtt tartottunk, nem lehet. Nem lehetett Jézus akkori hallgatónak sem, és mai követőinek sem. Mert ez a példázat nem engedi meg a kompromisszumot. A szeretet barátra, felebarátra, ellenségre, mindenkire kiterjedő voltát hirdeti, csak úgy, mint Weörös Sándor csodálatos sorai:
„Szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető és nem-ehető között, hanem mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden előtte lévőre.”
Keresztény gyülekezet! Szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Ha valóban forgatnék egy rövidfilmet az irgalmas samaritánusról szóló jézusi példázatról, akkor bizonyára a következő hangok kerülnének a leginkább előtérbe a filmben: jajkiáltások, néma kínos csend, rohanó léptek, még inkább rohanó léptek.
Valamint: emberi sírás, emberi lépések, emberi szavak, boldog csend. Vagy azt is mondhatnám: az irgalmasság hangjainak győzelme a szeretet nélküli cinikus zaj felett. Vagy azt is mondhatnám: az élet diadala a halál felett. A szeretet kompromisszumok nélküli harmóniája ez.
Igen, lépések hallatszódnak a mai vasárnapon. A kérdés csak az: kinek a lépései? Válaszként elsőre Franz Kafka találó mondata jut eszembe, aki így ír:
„A szeretet éppoly probléma nélküli, mint egy jármű. Csak az a kérdés: ki vezeti, ki utazik, és merre visz az út.”
Igen, lépések hallatszódnak a mai vasárnapon. A kérdés csak az: kinek a lépései? A rablóké? A papé, vagy a lévitáé? Vagy a samaritánusé? Azé a samaritánusé, aki követi a szeretet néma szólítását?
Ki az, aki lép ma? Kihez lép? Ki az, aki vár, hogy odalépj hozzá? Ki az, akinek a lépésére vársz? Kinek a lépései hallatszanak a mai vasárnapon?
Ki az, aki nem siet, hanem lép? Ki az, aki képes lelassulni, és észrevenni azt, aki ott vár arra, hogy segítsenek neki? Jézus egyértelmű, nem engedi, hogy a kulisszatitkok illúziója mögé, az álmegoldások mögé bújjunk. Nem enged kompromisszumot a szeretetben. Radikális a szeretetben: erről beszél, ebben él, ebbe hal bele.
„Legyetek irgalmasok, mint ahogyan Atyátok irgalmas!” – mondja Jézus a Hegyi beszédben. Ennek szellemében fogalmazza meg Pilinszky János zseniálisan az irgalmas ember definícióját: „Az irgalmas: az evangéliumi életforma legszebb földi megvalósítója.”
Ennek a mondatnak a tükrében hangozzék a prédikáció végén az a jézusi mondat, amitől a példázat ma is, nekünk is sorsfordító, életbevágóan fontossá válhat, olyan életmottóvá, ami szorosan összekapcsolódik Isten országának jelenvalóságával. Ezt mondja Jézus az irgalmas samaritánus tevőleges szeretetére utalva: "Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj." Ámen.
