„Ahogy a vőlegény örül menyasszonyának, úgy örül majd neked Istened. Falaidra, Jeruzsálem, őröket állítottam. Soha ne hallgassanak, se nappal, se éjjel! Ti, akik az URat emlékeztetitek, ne legyetek némák! Ne engedjétek, hogy néma maradjon, amíg helyre nem állítja, és dicséretének helyévé nem teszi Jeruzsálemet a földön.
Vonuljatok, vonuljatok ki a kapukon, készítsetek utat a népnek! Töltsétek, töltsétek föl az országutat, hányjátok le róla a köveket, állítsatok útjelzőket a népek között! Hírül adta az ÚR a föld széléig: Mondjátok meg Sion leányának: Jön már Szabadítód, vele jön szerzeménye, előtte jön munkája eredménye.
Szent népnek nevezik őket, az ÚR megváltottainak, téged pedig sokat látogatott városnak hívnak, nem leszel elhagyatott!"
Anthony de Mello egy története szerint egyszer egy este két ékszerkereskedő érkezett körülbelül egy időben a sivatagi karavánszerájhoz. Kölcsönösen tudtak egymásról. Az egyik nem tudott ellenállni a kísértésnek, ezért miközben a tevéjét málházta, "véletlenül" leejtett egy nagy gyöngyszemet a földre. Az pontosan a másik kereskedő felé gurult, aki tettetett előkelőséggel felemelte, és odanyújtotta a másiknak:
- Gyönyörű gyöngy, uram. Milyen nagy, és hogy csillog!
- Milyen kedves, hogy ezt mondja - válaszolta a másik. - Valójában ez kollekciómnak az egyik legkisebb darabja.
Az egyik beduin, aki a tűz mellett ülve fültanúja volt a párbeszédnek, felemelkedett, és meghívta a két férfit vacsorára.
Amikor hozzáfogtak az evéshez, a következő történetet mondta nekik.
- Valamikor, barátaim, én is ékszerkereskedő voltam. Egy ízben óriási szélvihar kerekedett a sivatagban. Hol erre, hol arra sodort engem és a karavánomat, mígnem elszakított a kíséretemtől.
Teljesen eltévedtem. Napok teltek el. Nagy félelem lett rajtam úrrá, amikor ráébredtem, hogy körbe-körbe járok, anélkül, hogy fogalmam lett volna, melyik irányba kell haladnom. Akkor már majdnem éhen haltam, ezért leszedtem minden csomagot a tevémről, és idegesen átkutattam őket, legalább százszor.
Képzelhetitek, mennyire megörültem, amikor észrevettem egy erszényt, ami addig elkerülte figyelmemet. Reszkető ujjakkal bontottam ki, abban a reményben, hogy ennivalót találok benne. Képzelhetitek a csalódottságomat, amikor csak gyöngyöket találtam benne – szólt a beduin, majd elhallgatott.
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Fogyasztható-e a reformáció 2007-ben? Fogyasztható-e még, fogyasztható-e egyáltalán, fogyaszthatónak kell-e lennie? Vagy úgy is kérdezhetném: az a gyöngyszem, az a kincs, amit Luther és társai felhoztak a mélyről mennyire jön át 1517-ből 2007-be? És ha átjön, mi jön át belőle?
Csak azért kérdezem, mert nagy a veszélye annak, hogy éppen az marad ott a középkorban, a XVI. Század első évtizedeiben, amire a leginkább szükségünk lenne nekünk, Jézus mai követőinek, és ez pedig nem más, mint a dinamika.
Az a fajta dinamika, amivel a reformátorok felvállalták a kereszténység csöppet sem egyszerű ügyét. Dinamika, az a típusú dinamika, amivel egyszer és mindenkorra letették emberek az életüket és hitüket Jézus élete, és a Jézusba vetett hit mellé.
Olyan dinamika ez, ami megjelenik a prédikáció alapigéjében is, Ézsaiás bátorító szavaiban. Igen, amikor a próféta helyreállításról, kivonulásról, országutak feltöltéséről, örömről, a Szabadító eljöveteléről beszél, akkor valami nagyon hasonló lelkületet mutat be, mint ami a reformáció motorja volt 490 éve, és lehet az ma is.
Lehet ma is – mondom, és nem véletlen, hogy mondom. Mert hiszek abban, hogy a reformáció nem egy történelmi esemény csupán, nem egy lezárt történet, és nem is egy happyendes sikersztori, amiből lehet jó kis hollywoodi kasszasikert kreálni, hanem én abban bízom, hogy a reformáció több ennél. A reformáció nem más, mint egy hozzáállás a kereszténységhez.
És ilyen értelemben – lehet, hogy most sokakat megbotránkoztat, amit mondok – de ilyen értelemben a reformáció bizony nem felekezetfüggő.
A reformáció egyedül, és kizárólag Krisztus függő. Krisztus függő, a szónak annak a mély értelmében, hogy csak Krisztustól függ. Csak a tőle való távolságtól, illetve közelségtől függ, hogy az ember mennyire a reformáció egyházának tagja, és mennyire nem.
Igen, amit Lutherék felfedeztek az nem más, minthogy nem a díszlet számít, hanem a tartalom. Hogy nem az számít, ami látszik, hanem az, ami van. Hogy teljesen mindegy, hogy mit mondanak a papok és egyházi méltóságok, ha az nem összeegyeztethető a Szentírással. Hogy a tekintélyelvű egyház merőben ellentétes a jézusi felfogással.
Igen, a reformáció a tekintélyelvű, ítélkező, emberidegen, anakronisztikus, elitista egyház halála. Olyan dinamika, melyben nincsen helye semmiféle képmutató gőgös vallásosságnak. És bizony ilyen értelemben is ökumenikus ünnep a reformáció. Ökumenikus ünnep, mert éppen a megosztottság ellen lép fel.
Éppen a lényege az, hogy nem tesz különbséget első osztályú hívő, és másod osztályú hívő között. Mert egyedül a Krisztushoz való közelség illetve távolság az, ami döntő. És minden más mellékes.
Szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok, de én éppen a „legevangélikusabb” ünnepet érzem a „legökumenikusabbnak”. Azért, mert a reformáció szellemisége egy forráshoz való visszatérésen alapszik. Olyan forrás ez, ami közös. Amit nem sajátíthat ki senki. Olyan forrás ez, ami mellé leginkább azt lehetne kiírni, hogy „Mindenki számára!” Vagy azt, hogy: „Itt a felekezeti hovatartozás vége!”
Igen, a reformáció nem más, mint az, hogy mindenki számára elérhető a forrás. Hogy mindenki számára elérhető az evangélium. Hogy a kereszténység mindenkié. És nem fordítva, hogy mindenki a kereszténységé.
Azt hiszem, e kettő összetévesztésén áll vagy bukik a jövő kereszténységének a sorsa. A bárkit is kirekesztő egyház teljesen összeegyeztethetetlen a jézusi gondolkodással, és merőben ellentétes azzal, amire reformátoraink az életüket rakták, és sokszor, amiért életüket adták.
A kérdés az: fogyasztható-e a reformáció 2007-ben? Őszintén remélem, hogy igen. Őszintén remélem, hogy a lutheri fellépés 490. születésnapján már nem kell bebújni Luther, Kálvin, Melanchton és a többi reformátor szobra mögé, és onnan kiabálni teljesen felesleges szólamokat más felekezetek ellen.
Szerintem, ez méltatlan a reformáció eredeti szellemiségével. Sőt, továbbmegyek: ha Luther ott lehetne a saját szobra mögött, ő lenne az első, aki megpróbálná ledönteni azt. És bizony nem kéne kétszer mondani, és szívesen löknék rajta én is egyet, hátha összedől.
Igen, mert a reformációban éppen az a lényeg, hogy dinamika van benne, és nem tűri a statikus dolgokat. Életközpontú, és nem tűri a megkövült, élettelen pótbálványokat. Mert egyszerűen nincs szüksége rá. Mert egyszerűen a reformáció nem egy konzerv-ünnep, nem egy díszcsomagba zárt, de az emberi élettől távoli mese.
Vagy, hogy a de melloi történetre utaljak, amit a prédikáció elején hallhattunk: a reformáció nem egy olyan csillogó-villogó gyöngy, amit mutogatni lehet, hogy „lám nekünk is van saját ünnepünk”, és közben meg fogyaszthatatlan, és az ég egy világon semmit se lehet vele kezdeni.
Nem, a reformáció másmilyen.
A reformációban dinamika van. Dinamika, amiről Ézsaiás tesz tanúbizonyságot az alapigénkben. Dinamika, melynek alapja és forrása is maga az élő Isten. Dinamika, amelyik nyitottá tesz. Nyitottá az Isten felé, és nyitottá a másik ember felé.
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Minden rendes születésnapon van egy torta. Minden rendes születésnapon elmondják, hogy miből van a torta, és hogy kitől van a torta. Minden rendes születésnapi tortán vannak gyertyák. Minden rendes születésnapi tortán található gyertyákat meggyújtják. Azt gondolom, hogy a képzeletbeli reformációs születésnapi tortaevéshez minden kész. Már csak egy valami maradt hátra. A gyertyák elfújása. A 490 gyertya elfújása, és hogy kívánjak közben valamit.
Hogy mit kívánok? Tudom, hogy elvileg nem szabad elárulni, de én megteszem, végtére nem vagyok babonás. Szóval, én azt kívánom, hogy a reformáció váljon mindannyiunk számára fogyaszthatóvá a saját életünk számára! És azt kívánom, hogy a reformáció legyen az, ami valójában: egy hozzáállás a kereszténységhez. Egy dinamikus hozzáállás a Jézus Krisztus dicsőségére! Ámen.
