„Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reményük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.”
Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban,
az egyházi esztendő egyik olyan vasárnapjához érkeztünk el, mely megkezdi az eddigiek lezárását. Szentháromság ünnepe után utolsó előttit megelőző vasárnap ez a mai. Három hét múlva valamennyi lelkész ágendája elejére lapoz, és új egyházi esztendőbe lépvén ádvent első vasárnapjának liturgiáját tartja meg. Ez a mai vasárnap már ádventre készít fel minket. Halottak napjával, az elmúlt heti gyászistentisztelettel, egyéni és közös szertartásainkkal, bizonyos értelemben valami régitől, eddig-volttól fordultunk lassan el. Még nincs szó irányváltoztatásról, csak egy finom áthangolódásról. Még eshet szó halálról és elmúlásról. Ádventig még fogunk sírni a fájdalomtól, és nehezünkre esik még az elengedés. De a vigasztalás és reménykeltés utáni vágyunk akkora lesz, hogy szinte észrevétlenül hangolódunk rá ádventre.
A felolvasott igeszakasz már most a bennünk élő várakozást, reménységet, feltámadásvágyunkat, - természetesen megannyi aggodalommal együtt,- fogalmazza meg.
Amint a mai vasárnap, úgy a halál is lezárás. Vajon kit érhet egyáltalán váratlanul? Hiszen, mindenki tudja, hogy egyszer eljön - mondhatnánk némi iróniával, mint akiket meg sem érint ez a valóság
Mi a halál?
A halál az, amikor mozdulatlanná dermed az arc, amely korábban éppen mozgalmasságával tagadta a halált- így olvasható Szókratész halálának leírásában, a Phaidonban. A halál gyógyíthatatlan eltávolodás, szétesés, válasz- nélküliség. Negatív hatalom a halál. Gyógyulás és tehetetlenség egyszerre. Indulás, el-halálozás, olyan negativitás, amelynek a végkicsengése ismeretlen. A visszatérés nélküli indulás. Megsemmisülés. Botrány. Mindenkinek meg kell halnia. Az élet velejárója,…és így tovább. A halálról és a szerelemről tud az ember a legszebben, de a legkeményebben és a legrealistábban írni és beszélni, s e kettőre találja a leghatásosabb megfogalmazásokat. Hiszen ez a kettő üti a legnagyobb sebeket, hozza a legnagyobb áldást és a legnagyobb átkot.
A thesszalonikai gyülekezet számára, a halál ténye ugyanolyan elkerülhetetlen valóság, mint számunkra.
Időben alig egy karnyújtásnyira voltak a megfeszített és feltámadott Jézustól, akinek visszajövetelét még saját életükben várták. Ez a közeli parúziavárás határozta meg, miként éljék mindennapjaikat, annak biztos tudatában, hogy nem halnak meg, mielőtt az Úr másodszor eljön. Így vallották és élték meg hitüket, építették fel értékrendszerüket, tervezték vagy nem tervezték jövőjüket. A megrendíthetetlen bizonyosságként bennük élő eljövetel formálta kétségeiket és kérdéseiket is. Főként akkor, mikor meghalni látták szeretteiket, a gyülekezet tagjait: ők tényleg nem találkoznak majd az Úrral?
Speciális a kontextus, speciális a kérdés. Nem a mi kontextusunk és nem a mi kérdésünk.
Pál apostol az Úr közeli visszajövetelének és a világ hamarosan bekövetkező végének várásában végezte lelkipásztori tevékenységét is. Válaszait mindig konkrét szituációra alkalmazván adta. Amennyire lehetséges józanul, de merészen. Ha a feltámadás körülményeiről, rendjéről faggatták, még józanabbul írt. Józanul, abban az értelemben, hogy nem spekulált világvége –és visszajövetel időpontokkal. Hangsúlyozta, a Krisztusban hívőnek nem a jövőben, hanem a jelenben kell keresztényként élnie. Még itt a jelen életben, mégis vágyódva már egy új élet felé. Nem sztoikus közömbösséget felöltve a világgal szemben, hanem felszabadítva és felszabadulva az Úr szolgálatára. Pál felfogása a visszajövetelről változik idővel, amint szép lassan látja, az ő életében sem biztos a parúzia. S arra jut, lényegét tekintve másodlagos, hogy valaki megéri-e a parúziát, avagy sem; hogy az elhunytak látják-e meg előbb az Urat, vagy mégsem. De itt, Thesszalonikában még felmerül a kérdés.
Speciális a kontextus, speciális a kérdés. Nem a mi kontextusunk, de nekünk is van kérdésünk?
- És te hiszel a feltámadásban?
- Nem tudom, nem is értem, mi az.
- Hol lesz helye annyi feltámadt embernek?
- Ha működik egyáltalán a feltámadás, ez bizonyára, nem lesz gond.
Középiskolás koromban, nagyot derültünk ilyen párbeszédeken. Amivel nem tudtunk, mit kezdeni, elbagatellizáltuk.
Ki bizonyíthat bármit is a feltámadás kapcsán?
Amikor aktot rajzoltunk (művészeti szakközépiskolás éveimben), és vértizzadtunk azon, hogy arányos legyen a test a papíron, azzal doppingoltak bennünket tanáraink: úgy tedd fel azt az alakot, hogy ha felkelne a papírodról, de az egyik lába rövidebb, sántítani fog; úgy rajzold meg az arcát, hogy azt kell viselje, ha kilép a képből.
Én akkoriban, gondolatban az általam rajzolt valamennyi figurát lelkiismeretesen feltámasztottam a papírról. Bizonyos értelemben megrendeztem, levezettem magamban a feltámadást, melyben valójában nem a rajzolt alakok játszották a főszerepet, hanem az élet valóságától sérülgető megújulásra, vigasztalásra váró kis lelkem.
Ki bizonyíthatná az ellenkezőjét, miszerint, én már akkor feltámadtam és halhatatlanná váltam?
A „feltámadás”, anistamai, vagy „feltámasztás” szó szerint a halál birodalmában alvó halottak felkelését, felébresztését, felállítását vagy felkeltését jelenti, és rendkívül változatos jelentéstartalommal rendelkezik. Gondolhatunk például a naíni ifjú feltámasztásának történetére, amely máris különbözik Jézus feltámadásától, aki nem e földi életbe tér vissza, hanem Atyjához. A feltámadás képe beszél nekünk a halál végérvényes legyőzéséről, arról hogy a meghalt keresztények az idők végén feltámasztatnak, ahogy Jézus is feltámasztatott a halálból. De szól felmagasztalásról, megdicsőülésről, ugyanakkor ítéletre való hívásról, és a bűn hatalmától való megmentésről megtérésben, keresztségben.
Elmondható tehát, hogy a feltámadás képe kifejez jelenbeli-lelki, de jövőbeli-testi értelmet egyaránt. Ez utóbbi, mit tartogat számunkra, nehéz lenne megmondani. Minden bizonyosságunk, úgyis bizonytalanság lehetne csupán, és minden elképzelésünk, erejét venné a valódi feltámadásnak.
Sören Kierkegaard, amikor ApCsel 24,15 kapcsán a feltámadásról beszél, a lélek halhatatlanságáról beszél. „…lesz feltámadásuk a halottaknak, mind igazaknak, mind hamisaknak.”
Semmi nem érint közelebbről egy embert, mint saját halhatatlansága – írja egy beszédében. Nem azt kell kérdezni, van-e halhatatlanság, nem, inkább azt kell megkérdezni, hogy úgy élek-e, ahogy azt a halhatatlanságom megkívánja tőlem. Nem beszélni kell a halhatatlanságról, s arról, hogy létezik-e, hanem arról kell beszélni, hogy mit kíván tőlem a halhatatlanságom, arról az óriási felelősségről, hogy halhatatlan vagyok (…)
Tehát halhatatlanságom ítél felőlem. Elmondja, igaz vagyok-e, vagy hamis. E földi életnek épp az a tökéletlensége, földi mivolta, hogy nem képes napvilágra hozni e különbséget igazak és hamisak között. Itt a földi életben zűrzavar uralkodik. A hamis abban tetszeleghet, hogy ő igaz, az igaznak pedig szenvednie kell, mintha ő lenne hamis; áthatolhatatlan homály fedi, ki az igaz és ki a hamis.
Halhatatlan vagy, és Istennek el kell számolnod, hogy miként éltél, halhatatlan! S épp mert halhatatlan vagy, nem fogsz tudni kitérni Isten elől, nem bújhatsz el egy sírba, hogy halottnak álcázd magad, s a mérce amely szerint Isten ítélni fog fölötted, az, hogy halhatatlan vagy (…)
Feltámasztottam, felkeltettem minden szénnel, pasztellel, vagy grafittal megrajzolt alakot a papíromról. Bevallom, némelyik sánta volt, némelyiknek arca sem volt, vagy ujjai sem. Némelyik azonban igazán büszkeséggel töltött el. Én feltámasztottam falsul és pontosan megrajzoltat is. És az én feltámadásomban, akkor, egészen mélyen, gondolatban az igaz végre igaz volt, a hamis pedig hamis.
Az ember persze nem lehet biztos afelől, hogy halhatatlan. Idővel talán el is felejti, mi halhatatlanságának lényege, és nevet az egészen, miközben saját találmánnyá teszi az igazságot.
A halál mindig kijózanító. A mégegy-szerettünkkel-kevesebb fájdalma valahogy önmagunkhoz visz közelebb. Talán egészen közel. De bárminemű veszteség érzékenyebbé tesz minket igaz és hamis különbségére.
Ez a mai vasárnap megkezdi a mögöttünk álló egyházi esztendő lezárását. Sok vasárnapot ünnepelt közösen a gyülekezet. Minden vasárnap a feltámadásé, a halhatatlanságé, de egy vasárnapon sem kell eljátsszuk, megrendezzük saját feltámadásunkat, mert zajlik az magától. Ennél jelenvalóbb aligha lehetne számunkra Isten kegyelme, aki lassan ádvent felé hívogat bennünket.
Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, Mennyei Atyánk, Jézus Krisztust keresztre adtad értünk, de feltámasztottad. Csak azért beszélhetünk mi feltámadásunkról. Sose adj nekünk annyi kényelmet és biztonságot, hogy ne ebből nyerjünk erőt és vigasztalást naponta! Ámen.
