„Ahogyan Nóé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfia eljövetele is. Mert amiképpen azokban a napokban, az özönvíz előtt, ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Nóé bement a bárkába,
és semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta, úgy lesz az Emberfiának eljövetele is. Akkor ketten lesznek a mezőn: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik,
két asszony őröl a kézimalommal: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik.
Vigyázzatok tehát, mert nem tudjátok, hogy melyik órában jön el a ti Uratok!" "Azt pedig jegyezzétek meg: ha tudná a ház ura, hogy melyik őrváltáskor jön a tolvaj, virrasztana, és nem hagyná betörni a házába.
Ezért legyetek ti is készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amelyikben nem is gondoljátok!" "Ki tehát a hű és okos szolga, akit azért rendelt szolgái fölé az úr, hogy kiadja nekik az eledelt idejében?
Boldog az a szolga, akit ilyen munkában talál ura, amikor megjön! Bizony, mondom néktek, hogy egész vagyona fölé rendeli őt. Ha pedig a gonosz szolga így szólna szívében: Késik az én uram, és szolgatársait verni kezdené, és együtt enne és inna a részegekkel: megjön annak a szolgának ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem is gondolja; akkor kettévágatja, és a képmutatók sorsára juttatja: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás."
Morgen Freeman az Isten. Legalábbis az egyik új hollywoodi vígjátékban. A film, mely a magyar mozikba az Evan a mindenható címmel került, tulajdonképpen a Noé történet 21. századi adaptációja. A történet szerint Evan a film főhőse frissen megválasztott kongresszusi képviselőként feleségével és három fiával elhagyja Buffalót, és egy virginiai városba költözik.
Első hivatali napjára készülve Istenhez imádkozik, hogy változtassa meg a világot. Nem is sejti, hogy az Úrnak már nagy tervei vannak vele. Amikor a képviselőház befolyásos tagja felkéri egy nagyszabású törvénytervezet támogatására, Evan biztos benne, hogy imája meghallgatásra talált. Ő és segítő csapata örül a rendkívüli lehetőségnek, jóllehet pontosan tudja, hogy ez a munka távol fogja tartani egyébként is gyakran elhanyagolt családjától.
A hatalom azonban elég fontos számára ahhoz, hogy kétségei ellenére is elfogadja az ajánlatot. Ám ezután különös események kezdődnek a háza táján, és a csak magával foglalkozó képviselő élete hirtelen a feje tetejére áll. Rejtélyes szállítmányok érkeznek ősi eszközökkel és méretes fadarabokkal, majd furcsa madarak jelennek meg.
Evan kezdi azt hinni, hogy elment az esze. Ebbéli meggyőződését csak erősíti egy magas idegen látogatása, aki az Úristennek mondja magát és utasítja, hogy építsen egy bárkát családja és barátai számára a hatalmas özönvíz előtt.
Három fia segítségével nekilát, hogy felépítse azt a hajót, bár fogalma sincs, mit fog szállítani, ha egyszer elkészül. Nem kell sokáig töprengenie, mert nagy megdöbbenésére a legkülönbözőbb alakú és méretű állatok érkeznek, méghozzá párosával, és elfoglalják az otthonát körülvevő erdőt. A film hátralévő részében Evan folytatja a készülődést a nagy özönvízre, annak ellenére, hogy ezért őt a környezete bolondnak tekinti. Még hogy világvége? Még hogy bárkaépítés? Még hogy özönvíz? – szólnak a gúnyos mondatok. De Evan nem adja fel, és készenlétben, sőt készen várja az özönvizet.
Egy meglehetősen bugyuta és elnagyolt filmről van szó, melynek alapötlete mégis felkavarhatja az embert. Mert ebben az ötletben benne van a tuljadonképpeni keresztény készenlét, keresztény hozzáállás a végidőkről. Egy aktív, tevékeny, tettekben testet öltő vallásosság.
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Azt hallhattuk azt imént az alapigénkben: „Ahogyan Noé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfia eljövetele is.” De mit is jelent ez 2007-ben? Nem gondolom, hogy az előbb említett film bárkaépítési megoldása lenne a mi megoldásunk. Nem gondolom, hogy elvonulva a való világtól kellene építenünk egy saját kis birodalmat, és oda beköltözve kellene várnunk, míg Jézus újra eljön.
Az egyháztörténetben számos olyan példa volt, hogy emberek a világtól elvonulva, önkéntes száműzetésben élve, kisebb nagyobb közösségeket alapítva várták az Úr visszajövetelét, és bizony ma is hallani a különböző, főleg bulvár médiumokban, hogy egy-egy fanatikus vallási csoport a világ valamelyik pontján összegyűlt, és várja a világ végét, és az Úr eljövetelét, és az eljövetelével együtt járó igazságos ítéletet.
Igen, vannak olyan szélsőséges elképzelések, melyek szerint a teljes passzivitás az egyetlen megoldás arra, hogy az ember várja Jézus második visszajövetelét. Pedig Jézus sohasem arról beszélt, hogy az ő visszajövetelének várása passzivitással járna. Sőt, ő mindig egy aktív hitről, egy aktív várakozásról beszél.
És a mai evangéliumi időszakban fellelhető készenléti állapot is, azt gondolom, ennek a bizonyítéka. Hiszen készenlétben lenni, az mindig azt jelenni: aktivitásban élem meg a dolgaimat. Lefordítva a keresztény életünkre: a készenléti kereszténység, amiről Jézus beszél, azt jelenti, hogy a mindennapi életünket is átjárja a jézusi értelemben vett irgalmas szeretet, a jézusi értelemben vett szelídség, a jézusi értelemben vett másokért élni képes élet.
Vagy azt is mondhatnám: a kereszténység olyan aktív hit, melyből tettek születnek, tettek következnek. Olyan várakozás, melynek önmagában is értékes ás értelmes, de aminek van távlati célja is, tudniillik az Isten országának építése, vagy úgy is fogalmazhatnék: Isten akaratának teljesítése, ami legtisztábban Jézusban ismerhető meg!
Szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Jó két hónappal ezelőtt lelkészkollégámmal Réz-Nagy Zoltán lelkész úrral, léptünk ki a lassan nyíló kapun, amikor is megszólított minket egy hölgy, és a következő kérdést tette fel:
„Elnézést, maguk papok?”
Egy rövid szünet után talán Zoltán válaszolt, hogy:
„Igen lelkészek vagyunk, tudnánk segíteni valamiben?” A hölgy kapva az alkalmon így folytatta: „Tudják, én azért szólítottam meg Önöket, mert olvastam a Blikkben, hogy a hónap végén lesz a világvége, és szeretném megtudni Önöktől, hogy vajon igaz-e a hír! Ha valakik, akkor Önök biztosan tudják”
Ahogy szokás mondani, se köpni, se nyelni nem tudtunk, mégis valamelyikünk megszólalt, és ezt mondta: „Sajnáljuk, de ebben a kérdésben nem tudunk segíteni, mert, mi sem tudjuk az idejét!” A hölgy arcán látszott a csalódottság, és így szólt: „Pedig az újság megírta!” Erre csak azt tudtuk neki mondani: sajnáljuk, de nem tudunk segíteni.”
A hölgy szomorúan távozott, talán megpróbálkozott a többi felekezetnél, vallási közösségnél, hátha ott valaki igazolja majd a számára hiteles forrásként szolgáló bulvárlap állítását. A történethez engedtessék még meg egy mondat Máté evangéliumából: Ezt mondja Jézus: „Azt a napot, vagy azt az órát senki nem ismeri: sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem csak az Atya egyedül.”
Az előbb pedig ezt hallhattuk a felolvasott alapigénkben: „Vigyázzatok tehát, mert nem tudjátok, hogy melyik órában jön el a Ti uratok.”
E Jézusnak tulajdonított mondat – valljuk be, hogy első hallásra legalábbis – tűnhet akár ijesztőnek is, tűnhet akár szigorú fenyítésnek is. Pedig valójában nem az. Sajnos a kereszténység 2000 évének történetében sokan és sokféleképpen próbálkoztak azzal, hogy úgy állítsák be Jézus követését, mintha az csupán valami morális okoskodás volna, mintha az valami tilalom-lista lenne, mintha az csupán arról szólna, hogy ha ezt meg ezt, meg ezt nem csinálod, akkor vagy jó keresztény, és akkor várod helyesen Jézus második visszajövetelét.
Pedig a jézusi tartalom az mindig szabadság és bizalomalapú. Nem megfélemlítés, nem az ítélettel való felelőtlen fenyegetőzés vihet közelebb Istenhez, hanem csakis, kizárólag a szeretetközpontú, szabadságközpontú megélése a hitnek. Tudom, és szomorúan hallom, hogy ma egyre több szószéken hallani olyan prédikációt, ahol a kárhozattal való ijesztegetés a központi téma. Ahol Jézus visszajövetele félelmet, szorongást kelt a templomba járók fejében és szívében.
Pedig itt valami nagyon másról van szó. Jézus visszatérésének híre evangélium. Örömhír, mindenkinek, aki bizalmát belé vetette, és belé veti ma is. Nem az számít, hogy mikor lesz ez a visszatérés, hanem az hogy lesz, és az, hogy ez jó. Mindenkinek jó, aki a reménységet magáénak tudja, és képes a mindennapi életét is a reménység forrásából megélni.
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
A mai napon, örök élet vasárnapján elindult a visszaszámlálás. Egy hét múlva ádvent kezdete. Még egy hét van az egyházi évből, még egy hét van felkészülni az újra. Egy hét múlva már égni fog az a bizonyos első gyertya, és el kezdünk lépegetni az ádventi úton.
Vagyis: van még egy hét.
Igen, egy hetünk van arra, hogy végiggondoljuk azt, hogy milyen felkészültségi állapotban vagyunk, és hogy mit lehet még tenni azért, hogy a lelkünkben harmóniával kezdhessük el az új egyházi évet.
Ha körülnézünk az utcákon, a boltokban, a bevásárlóközpontokban, már minden és mindenki ádventtel és karácsonnyal flörtöl. Pedig még van egy hét. És jó, hogy van még ez a hét.
Én őszintén kívánom mindenkinek, hogy szánjon időt ezen a héten arra, hogy az a bizonyos készenléti állapot helyére kerüljön az életében! Mindannyiunknak kívánom, hogy legyen elég időnk lélekben is felkészülni az ádventre, és arra is, ami ádventen is túlmutat Jézus második eljövetelére!
Amikor mindenhonnan a rohanás, a felületesség, ugyanakkor a reménytelenség sugárzik, akkor merjünk, ha kell lassabbra venni az életet, és reménnyel telve nézni az ádventi időszak, és a távoli jövővel kapcsolatban is.
Egy hét van még az egyházi évből. Talán bárkaépítéshez kevés, meg nincs is itt az ideje. De ahhoz elég, hogy az ember végiggondolja, hol áll most, hova tart, mi élteti, mi ad értelmet a napjainak. Adja Isten, hogy újra meg újra megtaláljuk a harmóniát, az utat, a reménységet az élő Úr Krisztusban! Ámen.
