„Eljön majd az idõ - így szól az ÚR -, amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak, olyan királyt, aki bölcsen uralkodik, jog és igazság szerint jár el az országban. Az õ idejében szabad lesz Júda, Izráel is biztonságban él, és így fogják nevezni: Az ÚR a mi igazságunk! Eljön majd az idõ - így szól az ÚR -, amikor nem azt mondják többé, hogy él az ÚR, aki fölhozta Izráel fiait Egyiptom földjérõl, hanem azt, hogy él az ÚR, aki fölhozta, hazahozta Izráel házának utódait észak földjérõl és mindazokból az országokból, amelyekbe szétszórta õket; és a maguk földjén fognak lakni.”
Ádvent első vasárnapján miénk a lehetőség, hogy átadjuk magunkat valaminek, ami karnyújtásnyi közelségbe jön hozzánk, és saját erőterébe állít minket, lefoglalja gondolatainkat, kikerget bennünket, hogy boltok és áruházak pultjai között bolyongjunk, közlekedési dugókban, zsúfolt buszokon, villamosokon nyomakodjunk úti célunk felé, és felvértezzük magunkat tárgyakkal, ételekhez való alapanyagokkal italokkal, zenékkel, könyvekkel és még ki tudja mi mindennel, hogy az a néhány nap, amit karácsonynak hívunk, valahogy szívünk vágya szerint teljen, és örömöt szerezzünk olyan embereknek, akiket számon tartunk.
Persze én is tudom, hogy nem egyformán fontos mindannyiunk számára ez a pár nap. Gyerekként nagyon, aztán halványul a jelentősége az évek múlásával, de mikor valaki élete párját megtalálja, gyermekei születnek, újra felértékelődik, és a szülők egyszeriben egy rendhagyó színházi est, egy performance színészei és rendezői lesznek egy személyben, a lakás bizonyos helyiségei pedig átalakulnak szentéllyé, és ennek a szentélynek a szülők a papjai, a hívők pedig a gyerekek.
Aztán próbálják életben tartani a hitet, néha egészen bravúros mutatványok, összejátszások, figyelem elterelések, /hazudozások/ árán.
Aztán a gyermekek szépen lassan felnőnek, elkerülnek otthonról, és a karácsony egyre kisebb jelentőséggel bír, leginkább olyanná válik, mint egy ellobbant tüzű, egykor ragyogóan szikrázó máglya, melynek helyén a vastag hamuréteg van, de alatta ott izzik a parázs: érzések, emlékek melengető kupaca.
Minden külsőség és igyekezet mögött ott áll egy másik karácsony is, egy olyan, mely nem függ a külső körülményektől, sőt, mintha egy-egy csalódás csak megerősítené az emberben azt a felismerést, hogy az igazi karácsony valahol máshol van.
Emlékszem korosodó ismerősömre, aki lényegesen fiatalabb feleségével nevelte két gyermekét, és karácsony közeledtével a családi légkör feszült lett és a hangvétel élesebb, majd eljött szenteste, melyet mindkét szülő kudarcként élt meg, és végül – mint csata után a fáradt katona - csak annyival summázta ismerősöm az ünnepet: az igazi karácsonyi élmény ott belül van.
Valahogy úgy van ez, mint abban a történetben, melyet Martin Buber jegyzett le a Hászid történetek-ben. Ez a történet egyben át is vezet bennünket az alapigéhez.
Ebben az Egyiptomból való kivonulás örömünnepe, a széder este után egy fiatal rabbi, aki akkor tartotta első széder estéjét és úgy érezte, hogy minden mondat és előírt cselekmény a maga titkos értelmében ragyogott fel az asztalán. Az ünnep után elégedetten ült a rabbi, boldog volt és büszke, mert olyan jól sikerült a széder este.
Ekkor azonban egy hang így szólt: - Mire vagy olyan büszke, Hajjim, a vízhordó szédere kedvesebb nekem, mint a tiéd.
A rabbi odahozatta magához a vízhordót, maga mellé ültette és kifagatta: amiből kiderült, hogy a kovászos összegyűjtését ugyan elvégezte a vízhordó, de elégetni már elfelejtette, és arra a kérdésre, hogy hogyan ülte meg a szédert, így válaszolt: - Rabbi meg kell magának mondanom az igazat. Lássa, mindig tudtam, hogy tilos pálinkát inni az ünnep nyolc napja alatt, ezért aztán tegnap reggel annyit magamba öntöttem, hogy kitartson nyolc napig. Erre elnehezedtem és elaludtam. Aztán az asszony felkeltett, és azt kérdezte, miért nem tartod meg a szédert? – Mire én: - Mit akarsz tőlem? Hiszen én nem tudok semmit, tudatlan volt az apám is, nem is tudom, mit tegyek, mit ne. De ide figyelj, azt tudom, hogy apáink, anyáink a cigányok foglyai voltak, nekünk pedig van egy Istenünk, aki kiszabadította őket. Lám, most is rabok vagyunk, de tudom, és neked elárulom, hogy Isten minket is el fog vezetni a szabadságba.” Ezeket mondta, aztán a vízhordó észrevette, hogy a felesége már gyönyörűen megterített. Volt az asztalom macesz, tojás és egyebek, úgy ahogy kell, és palackok teli vörösborral, ettek ittak, a vízhordót pedig elöntötte az öröm, Istenre emelte a kupát, és ezt mondta: - Látod Isten, ezt a kupát a Te egészségedre ürítem. Te pedig hajolj le hozzánk, és szabadíts meg bennünket.
Alapigénk és a vízhordó – történet kereteiben elmondott szavai között egy jelentős hasonlóság van.
Jeremiás szerint egyszer majd a Babiloni fogságból való szabadulás, melytől az idő szerint éppen szenvedtek az emberek, éppúgy Isten szabadításának hitbeli tapasztalata lesz, mint az Egyiptomból való kivonulás.
Eljön majd az idő, amikor azt mondják: - Él az ÚR, aki hazahozta Izráel Házának utódait.
Jeremiás tehát azt mondja, hogy az Egyiptomból való szabaduláshoz fogható lesz majd jelentőségében a Babiloni Fogságból való hazatérés is.
Az előbb idézett házsíd történetben a galíciai vízhordó vall az előző nemzedék nyomoróságáról, amikor még az emancipáciért küzdő kisebbségeket is kijátszotta az akkori nagypolitika egymás ellen, vagy éppen egymás ellen fordította. Isten ebből a nyomorúságból is szerzett szabadulást.
Majd arról vall, hogy hisz abban, hogy Isten – bár most rabok, de Isten elvezeti majd őket is a szabadságra.
A hit tehát nem jelent mást, mint a történelmi szabadítások példáját komolyan véve abban hinni, hogy Isten a mi jelenünkben is képes a szabadításra.
Egyszerűbben fogalmazva, hinni azt, hogy Isten a történelem ura.
Mindazt, amiről Jeremiás prófétált, részben valóban megvalósult. Az Újbabiloni Birodalom hamarosan összeomlott, jöttek a médek és perzsák és megadták a lehetőséget a hazatelepülésre.
De a szabadítást hozó történelmi események előtt Jeremiás egy Dávid házából származó király uralkodásáról beszél, és Júda megszabadulását ennek a dávidi sarjnak tulajdonítja.
Ez a dávidi leszármazott a mi olvasatunkban nem más, mint a Názáreti Jézus, akit sokszor neveztek Dávid fiának, és aki – a mi véleményünk szerint valóban szabadító. Hangsúlyozom, hogy a mi véleményünk szerint, a keresztyén vélemény szerint, hiszen éppen ez volt az egyik legfőbb konfliktus közte és a kortárs izraeliták között: hogy politikai szinten, a történelem színpadára nézve úgy tűnik, minden maradt a régiben.
Nem lehet átsiklani afelett, hogy Jeremiás is tényleges, a Babiloni Fogságból való szabaduláshoz hasonló történelmi szabadításra gondol a Dávid Házából származó királlyal kapcsolatban.
Kezünkben a kulcs, hogy történelem eseményeinek a tükrében tökéletesen átfogalmazzuk a szabadulás és szabadítás fogalmait.
A zsidóság mindmáig ragaszkodik ahhoz, hogy a megváltásnak a történelem színpadán kell megtörténnie. Ezért nem lehet Jézusról, mint messiásról beszélni.
Jézus vajon milyen szabadítást hozott azoknak az embereknek, akik a római uralom megalázó viszonyai között éltek?
Látszólag úgy tűnhet nem sokat, de ez csak a látszat.
Volt-e egyáltalán bármiféle körömpiszoknyi esélye a zsidóságnak arra, hogy a római megszállás alól felszabadítsa magát. Önerőből semmi.
Éppen ezért azok reménykedtek mégis ebben, akik azt gondolták, Isten majd valamiféle égi katonaságot is be fog vetni a rómaiak ellen, valahogy úgy, mint az egyiptomi kivonulás történetében az öldöklő angyal. De ez a remény egy teljesen hamis istenképből indul ki, mely nem különb a muzulmán öngyilkos merénylők Isten-képénél, melyben Isten pontosan ugyanúgy érez az általuk megvetett és gyűlölt emberek iránt, mint ők. Súlyos teológiai tévedés azt hinni, hogy a mi nem-szeretem-embereink iránt Isten ugyanolyan ellenszenvet táplál, mint mi… Kár is erre több szót vesztegetni.
Mivel Izráelnek semmi esélye sem volt Jézus idejében arra, hogy saját erejéből fegyveres úton, egy felszabadító háború nyomán kivívja függetlenségét.
Jézus ilyen módon nem akart felszabadítani, ez az evangéliumokból elég világos, de annál inkább akart felszabadítani a hamis istenkép okozta illúziókból, az idegengyűlölettől, és türelmetlenségtől, és akkor elkerülhető lett volna az az egész Izráelt mindmáig mélyen érintő katasztrófa, mely i.sz. 70-ben történt.
Jézus olyan szabadítása nem mutathat ki néhány évtized történelmén. Hatása évezredekben mérhető le igazán.
Hogy ma már senki sem tekinti a politikai vezetőket isteneknek, hogy a nők majdnem, vagy teljesen ugyanolyan esélyekkel indulnak az életben, mint a férfiak,
hogy a fogyatékkal élőket nem pusztítjuk el, hanem igyekszünk hozzásegíteni őket a teljes élethez,
hogy a jövevények, kisebbségek egy-egy demokráciában elvileg ugyanolyan bánásmódban kell, hogy részesüljenek, mint a többség,
hogy a vallásosság hamis és hiábavaló, ha nem emberséges és nem szolidáris a kicsinyekkel szemben,
hogy a született előjogokat nem ismeri ma már el a társadalmunk,
hogy a gyermekekre egyre inkább megkülönböztetett figyelemmel tekintünk,
ezek mind olyan eredmények, melyeket Jézus indított el. Ő tette bele a kovászt a társadalom tésztájába, és már látjuk a konkrét eredményt, a konkrét szabadítást. Hiszen szabadítás ez a javából, ez az igazi szabadítás, mely azt jelenti, hogy soha többé nem fog visszajönni már a szolgaságnak és nyomorúságnak az a struktúrája, melyet magunk mögött hagytunk.
De számos más kérdésben még nem ért be Jézus magvetése:
Nem a jelenlevőkre mondom, hanem korunk európai emberére, hogy:
Még mindig istenítjük az erőszakot, és bálványként imádjuk,
Még nagyon karrieristák vagyunk, és gyökeresen másként látjuk életünk értelmét, mint ahogy Jézus látta,
Még rövidlátóan tervezünk és élünk, és felelőtlenül herdáljuk és pusztítjuk a saját fiaink és unokáink jövőjét, annak esélyeit,
Még a fogyasztás és a pazarlás szenvedélye homályosítja el látásunkat,
Van még minek beérnie, Jézus magvetéséből. Mert Ő végzi a felszabadítást, halad az a műve embertől emberig, ahogy a kovász a tésztában. Nem kétséges, hogy a világot átalakította Jézus tanítása és áldozatos élete, és folyamatosan mind a mai napig alakítja is.
Karácsonyra készülve a mi feladatunk, hogy megfelelő tartalommal töltsük meg a kereteket. Hiszen ádventi koszorú, és karácsonyfa és kalács és ünnepi ételek csak a keretet adják, a tartalmat mi visszük bele, mi töltjük meg ezeket, mint üres edényeket azzal a lelkiséggel és tanítással, melyre Jézus biztat, sőt felhatalmaz bennünket, hiszen soha máskor nem élhetjük át az apostolnak Jézus megszabadítást hozó művéből ihletett szavait:
Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hírdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el benneteket.” /1 Pét 2,9
Ámen
