És lőn azokban a napokban, Augusztus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeirattassék.
Ez az összeírás először akkor történt, mikor Siriában Czirénius volt a helytartó.
Mennek vala azért mindenek, hogy beirattassanak, kiki a maga városába.
Felméne pedig József is Galileából, Názáret városából Júdeába,a Dávid városába, mely Bethlehemnek neveztetik, mivelhogy a Dávid házából és háznépe közül való volt;
Hogy beirattassék Máriával, a ki nékijegyeztetett feleségül és várandós vala.
És lőn, hogy mikor ott valának, betelének az ő szülésének napjai.
És szülé az ő elsőszülött fiát; és bepólyálá őt, és helyhezteté őt a jászolba, mivelhogynem vala nékik helyök a vendégfogadó háznál.
Valának pedig pásztorok azon a vidéken, a kik künn a mezőn tanyáztak és vigyáztak éjszakán az ő nyájok mellett.
És ímé az Úrnak angyala hozzájok jöve, és az Úrnak dicsősége körülvevé őket: és nagy félelemmel megfélemlének.
És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen:
Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.
Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban.
És hirtelenséggel jelenék az angyallal mennyei seregek sokasága, a kik az Istent dícsérik és ezt mondják vala:
Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!
Boldog szívvel hallgattam néhány napja két bolti eladó beszélgetését, akik arról töprengtek, hogy ebben a nagy rohanásban mintha mindenki elfelejtené, hogy miről is szól az ünnep. Csak néhány szót csíptem el, de megnyugtató volt, hogy teológiai mélységekig hatolt az a mód, ahogy az ünnep lényegét fejtette a fiatalabbik az idősebbnek.
Legutóbbi lelkészi Munkaközösségi Ülésünkön felmerült a kérdés: Hogy hová jutott ez az ünnep? És arra a véleményre hajlott a társaság, hogy nem az egyház tehet róla, hogy olyan szirupos, olcsón csillogó valami lett belőle.
Karácsonykor érzi leginkább úgy az ember, hogy teljesen és minden szempontból elvitathatatlanul az egyházé a karácsony, mégis külső tényezők már erősebb befolyást gyakorolnak az ünnep gyakorlatára, mint maga az egyház.
Tudomásul kell venni, hogy a karácsony külön életet él. Olyan helyzetben van, mint az az anyanyelv melyet többen beszélnek olyanok, akiknek nem az anyanyelvük: óhatatlanul az egyszerűsödés és a sematizmus elvei fogják irányítani.
A karácsony külön életet él: meghódította a világot, és a karácsony hihetetlen népszerűségének köszönhető, hogy ez a felolvasott szakasz – kétségtelenül - a Biblia legismertebb fejezete.
Ismertségében semelyik egyéb bibliai rész sem vetekedhet vele.
Ennek a történetnek köszönhetjük, hogy szegénységre, otthontalanságra másként nézünk. Egyszerűen másként tudunk nézni az élet határhelyzeteiben lévőkre, hiszen ebben a felolvasott történetben éppen a szent család éli meg a hontalanságnak és kiszolgáltatottságnak a mélységeit.
Hála ennek a történetnek, nemcsak egyházhoz tartozó emberek gondolnak nagyobb együttérzéssel az otthontalanokra. Egészen különböző csoportok, civil szervezetek bonyolítottak le ételosztásokat, játékgyűjtéseket, és még ki tudja mit, abban a reményben, hogy ha sokat nem is, de legalább egy kicsit enyhíteni tudnak az állapotukon azoknak, akik nem fognak karácsonyozni.
Ki tudja pontosan milyen meggondolásból, de nyilván a karácsony közelsége okán, a múltkor nyíregyházán két hajléktalannak egy autóból valaki kinyújtott egy ezrest. Biztos úgy gondolta az illető, hogy ezzel most nagyobb jót tesz velük. A két utcán kéregető férfi közel ötvenes férfi, akik egyébként – a sorozatos kérlelés ellenére sem voltak hajlandók a hajléktalan szállóra bemenni, - a hirtelen jött komolyabb adománynak köszönhetően a megszokottnál jobban felönthettek a garatra, és aznap éjjel megfagytak. Járókelők találtak rájuk a belváros egyik utcájában. Ahhoz, hogy az együttérzéstől a tényleges segítségig eljusson az ember, nagyon körültekintő és professzionális segélyezők irányítására van szükség. Hiszen a segítség nem rögtönzés dolga. Az olyan fél-profi, mint én, aki viszonylagos rendszerességgel találkozik kéregetőkkel – még én is azt mondanám, először a tisztánlátás és éles szem, a többi csak azután…
A legismertebb bibliai történetben találunk megesett fiatal nőt, szállást kereső férjet, akik végül megélik, hogy sehol sem fogadják be őket, és barlang istállóban kell meghúzniuk magukat. Aztán látunk pásztorokat, akiket az akkori elit a vámszedőknél csak egy fokkal tartott jobbnak. Tudatlannak, koszosnak és törvénytelennek tekintették őket. A gyűlölt vámosokhoz hasonlóan, ezek a kivetettek voltak.
Az egész akkori nyomorúságos világ tükröződik ebben a történetben, és minden író, aki menekülésben lévő családról, gyerekekről írt, pontosan ugyanazokat az igazságokat fogalmazta meg, mint Lukács. Lukács leírása semmivel sem tapintatosabb, részrehajlóbb a körülmények taglalásában, mint némely realista író.
Jézus egy ágrólszakadt kisgyerek, akin az Istentől jövetel egyáltalán nem látszik meg, nem úgy, mint a mitológiai Herkulesen, akin már a bölcsőben meglátszott, hogy isteni eredetű. Jézus esetében ebből semmi sem látszik.
Használhatunk ennek a történetnek a tükrében olyan fogalmakat, mint megtestesülés, emberré létel? Ezek a fogalmak túl magasak! Az Újszövetség, Lukács születéstörténete egy olyan útra akar vezetni bennünket az Istenről való elmélkedés kapcsán, hogy azt mondjuk:
- Ha tudni akarod, hogy jön Isten, akkor nem szabad felnézni, hanem lefelé kell nézned! Ha valóban meg akarod ismerni őt, akkor oda kell nézned, ahol a perem van, ahol kitaszítottság van, a legalja: na ott van Isten! Hatalom nélkül, teljesen lent!
És ott teljesen lent egyszer csak megszólal egy örömteli hang! Az egész történet – a nyomorúságos, nehéz körülmények ellenére is, sugárzik az örömtől.
A történet szereplői számára Isten egy örömteli szóvá lesz.
És mi ma akkor beszélünk a Karácsonyi történetről Jézus-szerűen, ha Isten egy örömteli szóvá lesz számunkra is.
Ez a karácsonyi történet újdonsága, ez az örömteliség. Mert az, hogy Isten eljövetele öröm, ez nem volt magától értődő az akkori zsidóság körében sem.
De a karácsonyi történet óta Isten eljövetele azt jelenti: eljött hozzánk, hogy örömöt hozzon. Örömöt és békét: A kettőt együtt.
Ezért mondja Bonhoeffer: „Mivel Jézus a béke, azért mi, a követői arra vagyunk felszólítva, mintegy felhatalmazva, hogy azt tegyük, ami az örömöt szolgálja.”
Mit jelent azt tenni, ami az örömöt szolgálja: Ezt egy történettel szeretném megmutatni:
A nagyapa áldása
Kislánykoromban, péntek délutánonként, amikor nagyapához mentem, ott várt a finoman illatozó tea az asztalon. /Különös módon tálalta nagyapám a teát: nem adott teáscsészéket, kistányért alá, cukortartó sem volt nála. Egy ezüst szamovárból poharakat töltött meg. Elöször egy teáskanalat tettünk a poharakba, hogy ne pattanjon meg a finom üveg.
És nagyapám nem is úgy itta a teát, mint mások mifelénk. Egy kockacukrot vett a fogai közé, azon szűrte magába a forró teát.
Én is úgy tettem, mint ö. Sokkal jobban tetszett nekem így, ahogy ö csinálta, mint náluk otthon./
Ha kiittuk a poharainkat, két gyertyát tett nagyapám az asztalra és meggyújtotta őket. Aztán néhány /héber/ szót váltott Istennel. Néha hangosan kimondva, néha csak magában mormolva, néha csak behunyta a szemét és hallgatott. Ilyenkor, tudtam, szívével beszél Istennel. Türelmesen vártam, mert tudtam, ezután a legjobb percei következnek.
Amikor abbahagyta a beszélgetést Istennel, hozzám fordult: „Gyere ide hozzám!” Magamat kihúzva elé álltam. Fejemet lágyan érintve tette rám a kezét. És akkor köszönetet mondott Istennek, hogy vagyok, és hogy ö a nagyapám lehet. Kitért néhány olyan dologra is, amivel az elmúlt napokban meg kellett küzdenem és elmesélte ezeket Istennek. Egész héten izgatottan vártam, mit is fog majd Istennek mesélni rólam. Ha hibáztam, akkor dicsérte őszinteségemet, hogy bevallottam a hibát. Ha valami nem sikerült, akkor arról beszélt, mekkora kitartással próbálkoztam megoldani a feladatot. Ha sikerült úgy elaludnom, hogy nem kellett égve hagyni a lámpát az éjjeliszekrényen, akkor a bátorságomat dicsérte. Amikor végére ért, akkor megkérte a régvolt asszonyokat – akiket én már jól ismertem az elbeszéléseiből, Sárát, Rachelt, Rebekát és Leát -, hogy vigyázzanak rám.
Ez a néhány perc volt egész héten az az idő, amikor teljes békében és biztonságban éreztem magam. Otthon, a családomban, csupa orvos és ápolónő volt, - mindenki azért küzdött, hogy többre vigye. Úgy látszik, mindig volt még valami, amit meg kellett volna tanulni.
Ha egy dolgozatra a lehetséges 100 pontból csak 98-at kaptam, apám azt kérdezte: „És a másik kettő hol maradt?” Egész gyermekkoromban ezek után az elmaradt pontok után loholtam.
Nagyapámat ilyesmi egyáltalán nem érdekelte. Neki elég volt, hogy vagyok. És ha nála voltam, valahogy tudtam, hogy igaza van...
Hét éves voltam, amikor meghalt. /Addig nem volt olyan hetem, amikor nem lett volna./ Nehéz volt nélküle. /Úgy tudott rám nézni, mint más senki, és néhány olyan nevet is adott, amit csak tőle hallottam: Nehume-le, ami azt jelenti, hogy „szeretett kis lélek”. Azóta sem nevezett így engem senki./ Elöször attól féltem, hogy ha nincs már ö, aki rólam Istennek mesél, akkor megszűnök létezni. Aztán, később, rájöttem egy titokra: megtanultam, még akkor, magam nagyapám szemeivel látni. És azt is, hogy egyszer megkapni az áldást, azt jelenti, hogy azt mindenkorra megkaptam.
Sok évvel később, amikor anyám már nagyon öreg volt, és furcsa módon ö is elkezdett gyertyákat gyújtogatva Istennel beszélgetni, elmeséltem neki ezt. Szomorúan felnevetett és ezt mondta:
„Életed minden egyes napján megáldottalak. Csak nem volt bennem annyi bölcsesség, hogy ki is mondjam…”
Mindennél inkább karácsonyi ez a történet számomra: éppen arról mesél, ami a karácsonyt is karácsonnyá teszi:
Lukács történetében is a szereplők kilépnek a hallgatás burkából, szóra nyílik a száj, az áldás szavára: „Dicsőség a magasságban Istennek, a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.”
Karácsonykor megtöri Isten a hallgatást, kimondja jóakaratát és áldását.
Mindez minket is hasonló áldások elmondására indítson, – soha nem felejthető, egész életre munícióként szolgáló áldásokra, és imákra, melyeket másokért mondunk el.
Lehet ez a karácsony új kezdet számunkra, közös felismerésünk, eszmélésünk új kezdete, amikor kilépünk a hallgatásból és áldásra nyílik szánk.
Követjük Urunk, mesterünk - Jézus példáját, hiszen ő nem mulasztotta el soha kimondani az életmentő szót, ha valakinek szüksége volt rá. Az életmentő, áldó, feloldó szót, szavakat, melyeket ott őrzünk mi is a szivünkben, jóllehet tudjuk, hogy kétezer éve másnak mondta őket, de a sajátunknak érezzük, és bennünket is gyógyítanak, és visszaadtak ezek a szavak az életnek. Ámen
