"Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva. Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik virrasztva talál. Bizony, mondom néktek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti õket, odamegy, és felszolgál nekik. És ha a második vagy ha a harmadik õrváltáskor érkezik is meg, és virrasztva találja õket: boldogok azok a szolgák! Azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház ura: melyik órában jön a tolvaj, nem hagyná, hogy betörjön a házába. Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amikor nem is gondoljátok!"
Az óév és újév ünneplése egyházunkban nyilvánvalóan összefügg Pál apostolnak egy – az Efezusiakhoz írt levelének (Ef 4,22-24) gondolatával, amikor óember levetkőzéséről és az új ember felöltözéséről beszél.
"Vessétek le a régi élet szerint való óembert." Erről az óemberről annyit mond Pál apostol, hogy csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott.
Mit is tudunk kezdeni ezzel a képpel?
Egyáltalán lehetséges-e az, amiről beszél? Létezhet-e az, hogy kívánságok miatt romoljon meg az ember lelkileg?
Ifjú koromban éppen azt tapasztaltam, hogy azok rendelkeztek egyfajta belső lendülettel, svunggal, akik mertek nagyot álmodni, és jellemző volt rájuk egyfajta elvágyódás.
Pont az a fajta vágy lett hajtóerő, mely nem talált sok kapaszkodót a mindennapok világában.
Az álmodozás – mint az élet megrontója – épp fordítva tapasztaltam, azok tudtak igazán túlélni, akiknek volt hová kívül helyezniük magukat, és ezért nem szürkültek bele a mindennapok, néha egyáltalán nem lélekemelő feladatainak egymásutániságába.
De Pál nem általában a vágyakozás rontó hatásáról beszél. A magyar szövegben csalárd és gonosz vágyakról olvasunk, ami erős irodalmi átértelmezése a szövegnek, ahol eredetileg nem mást találunk, mint a részvétlenség miatt való beszennyeződést. Az apátia – szó szerepel itt az eredeti görög szövegben.
Sponville – a tisztaságról
Hogyan szennyezhet be a részvétlenség?
A közgondolkodás szerint tiszta az, ami érintetlen, ami nem került használatba, ami mentes bizonyos fajta behatásoktól, ám a bibliai – a páli gondolkodás szerint éppen az a szennyes, ami mentes maradt, akit nem érintett meg az együttérzés.
A grál legendában Parsival azért bukik el, mert nem mutatja ki részvétét. A tizenkettedik századi – újraéledő keresztyénség fogalmazza ebben a történetben – igen hitelesen – a keresztyénség lényegét.
Ha nem érint meg, ha kívül maradok, ha nem sodródom bele, ha érzelmileg nem érint meg, ha távol tartom magam, ha visszavonulok elefántcsont-tornyomba, ha elhárítom magamtól, ha úgy csinálok, mintha nem venném észre, ha elfordulok, ha nem veszek tudomást róla, akkor vagyok igazán romlott.
Mert Jézus nem maradt kívül, Ő mert megérinteni, még leprásokat is, és merte engedni, hogy megérintsék vérfolyásos asszonyok, érzelmileg hagyta, hogy megérintsék mások történetei, nehéz sorsuk, mint a kapernaumi százados esetében.
Jézus elfogatása előtt néhány tanítványát magával vitte a Gecsemáné – kertbe, ott vele együtt kellett volna virrasztaniuk, erre azonban a tanítványok nem voltak képesek.
Milyen fájdalmas, és sírni-valóan abszurd, hogy mialatt Jézus verejtéke vértől színezett – a halál közelségének szörnyű és elhordozhatatlanul fájdalmas tudata és előérzete miatt, addig a tanítványok alszanak. Jézus felszólítása és kérlelése ellenére is, aki azt szerette volna, ha tanítványai vele együtt virrasztottak volna azon a szörnyen nehéz órán, de – rettenetes terhét nem tudja velük megosztani, mert elalszanak.
A világ – Gecsemané – kert nézőpontjából egy kupac alvó ember, akik mit sem vesznek észre a mellettük végbemenő haláltusákról. Vétkes és mocskos érzéketlenséggel alussza végig az emberiség zöme az évszázadokat és évezredeket.
Óév esti felolvasott igénkben készenlétben lévő szolgákról olvasunk, akik várják uruk hazaérkezését.
Jóllehet munkaköri leírásukban nem szerepel az, hogy még éjfél után is készenlétben kell lenniük, ezt mégis megteszik, uruk iránti ragaszkodásból, szeretetből.
Így lehet valahogy kifejezni azt, ami szavakkal nehezen fejezhető ki. Egy rabszolga-tulajdonos, emberségének és humánumának következményeként átéli, hogy azok az emberek, akik ki vannak szolgáltatva az ő kényének-kedvének, akiknek élete az ő kezében van, ezek az emberek a figyelmességnek és az együttérzésnek olyan jelét adják, mely mélyen megrendíti a tulajdonost, és ennek a megrendültségének jeleként egy szaturnáliát celebrál. Ő maga szolgál fel, és a rabszolgák ülnek ott, ahol ő szokott.
A szaturnália ünnepe egy államilag elismert hivatalos ünnep volt, e napon nem kereskedhettek, és a tanítás is szünetelt. Mindenki részt vett a lakmározásban és a vigasságban. Fogadásokat, díszvacsorákat rendeztek. Ekkor még a rabszolgák is élvezhették a szabad emberek különböző kiváltságait.
Nem véletlenül, bizony kellő átgondolás után került ez az alapige éppen óév estére, hiszen a római korban – Jézus korában december végén ülték meg a szaturnália ünnepeket, melynek fő jellegzetessége az volt, hogy helyet cserélt szolga és szabad, egyfajta fordított nap volt, mint manapság az iskolákban – hiszen nincs olyan intézmény mely létezhetne fordított nap, szaturnália nélkül, amikor tükröt tarthat az alávetett az őt hatalmában tartónak, és a humorba burkolt kritika világosan megmutatja a rendszer gyenge pontjait. Mint Hofi Géza egykori szilveszteri kabarészámai is valamiféle szaturnáliák voltak, mert a plebejus népiesség hangján szólalt meg a rendszer kritikája – egy-egy kabarészámba csomagolva.
Jézus azonban egy spontán szaturnáliát ír le: a lakodalomból késő hajnalban hazatérő gazda ébren találja szolgáit. Olyannyira meghatja ez a figyelmesség, hogy felövezi magát és – átvéve szerepüket, maga kezd felszolgálni.
Jézus példázatában rejtve marad a gazda motivációja: nem tudjuk meg pontosan, mit érez a gazda, amikor meglepődve látja szolgáit, akik még mindig virrasztanak, és várják őt.
Csak kikövetkeztetni tudjuk.
De ez alapigénk kulcsa. Valami váratlant, nem megszokottat nyújtani, nem magában a várakozásban van a kulcs, bár a korai egyház nyilvánvalóan ezt a hangsúlyt érezte belőle a legfontosabbnak. De ma máshol van a hangsúly, nem abban, hogy közelre várjuk az ő eljövetelét, hanem abban, hogy nemcsak életünket, de másokhoz, sőt Istenhez való viszonyunk is ebben a váratlan, kellemes meglepetésben, ennek az eseményében értük meg, ennek viszonyai között lássuk.
Hiszen ha erre a példázat gazdura egy spontán bemutatott szaturnáliával reagált, akkor mennyivel inkább cselekszik majd Isten egy szaturnália szellemében: hiszen maga a szaturnália a legrégebbi életforma, az édenkert létmódjának felidézését volt hivatott megidézni.
Isten Országa és az édenkert, valamint a paradicsom egymást kiegészítő fogalmai a keresztyén reménységnek.
Jézusnak ez a példázata a maga mozgósító, buzdító jellegével leginkább a végső reménység – minden fenyegető jellegtől mentes, pozitív és örömteli parabolája.
Legyetek hasonlók ezekhez az emberekhez, a példázat szolgáihoz. Mert ha ilyen módon okoztok örömöt, akkor méltók lesztek arra, hogy Isten Országában vendégeskedjetek.
Ámen
