„Nem tudjátok-é, hogy a kik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek. Mindaz pedig a ki pályafutásban tusakodik, mindenben önmegtartóztató; azok ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant. Én azért úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél; úgy viaskodom, mint a ki nem levegőbe vág; Hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem; hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.”
Az idén különösen hamar ránk köszön a böjti időszak. Vízkereszt ünnepe és böjt első vasárnapja között mindössze három vasárnap van, és ennek is a középső hetében vagyunk.
Felolvasott igénkben a sportéletből vett hasonlatokat találunk annak szemléltetésére, hogy az evangéliumhirdetés nemcsak a másokhoz való alkalmazkodással, de nagy erőfeszítésekkel is jár. A korinthusiakhoz közel álltak a sportélet képei, hiszen közelükben tartották az isthmosi játékokat, mely jelentős sportesemény volt az antik világban.
Az újszövetségi levelekben található képek közül talán a leginkább megjegyezhető ez a kép, és ez az alkalmazott párhuzam a sportolóval: a futóval és az ökölvívóval.
Ahogy a futó tudja, hogy csak egy győztes van, és csak a győztes kap koszorút, úgy a hívőnek is minden erejét megfeszítve kell a cél felé törekednie, és küzdenie, ha kell önmaga ellen, hogy elnyerje a hervadhatatlan koszorút.
Az egyik fontos útmutatás, hogy minden erőt és energiát beleadva kell a cél felé törekedni.
Amit eddig tapasztaltam életemben, annak egyik tanulsága hasonlít ahhoz, amit Pál apostol mond: valamit csinálni csak teljes erőbedobással érdemes. Legyen szó bármiről, csak teljes erővel, minden erőt, ügyességet, fantáziát beleadva.
A másik fontos mondanivalója Pál apostolnak, hogy az embernek a legnagyobb ellensége éppen önmaga.
Éppen ezért az egyik legfontosabb történet a szentírásban Jézus Gecsemané – kerti tusakodása. Mert azon, amit Jézus élt át a Gecsemané-kertben, azon mindenkinek át kell esnie – mindenkinek, aki hisz. Mert a hívő embernek saját küzdelmei vannak, melyek a hívő-létből következnek.
Ez a küzdelem az aszkézis. És ezt azért hangsúlyozom, mert Pál apostol annál a kifejezésnél, amit mi így fordítunk, hogy megsanyargatom és szolgává teszem a testem, ott az eredeti szövegben egy olyan szó szerepel. Mely a nyomást, préselést jelent, és az ebből a szóból képzett főnév jelentése: törköly: amiből mindent kipréseltek már.
Ez a kép pedig alkalmas arra, hogy mindkét gondolatot egyesítse, hiszen Pál apostol tulajdonképpen nem az öncélú önsanyargatásról beszél, hanem arról, hogy kihozzuk magunkból a maximumot, és ez az igény belekényszerít bennünket egy présbe és nyomás alá kerülünk.
Mindenki, akit mindmáig számon tartunk, és úgy emlegetünk, mint akik formálták azt a hitet, melyet mi is hiszünk, tanulunk, és megvallunk, azok egytől egyig belekerültek egy olyan présbe, melyben csak magukra számíthattak, és egyedül, magukban kellett megvívniuk a küzdelmüket önmaguk ellen.
Minden kísértés olyan, mely – mint az éles penge, kettészeli az embert, és a két fél, lelkünk két fel kezd vitába egymással.
Mint a Jézusnál a Gecsemané kertben. Önmagának egyik fele ezt mondta: Ha lehetséges múljék el tőlem e pohár. A másik fele pedig ezt: ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te.
Mint Pál apostolnál, aki azt mondja: gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelem törvénye ellen… /Róm 7,22
Augustinusnak, ismertebb néven szent Ágostonnak, a művelt rhétornak a küzdelme, aki megtérése előtt a keresztyénséget az antik műveltség magaslatairól, azt megvető módon szemlélte, hogy aztán, miután megtért, a keresztyénséget felzárkóztatta a kor legmagasabb tudományos színvonalára. Énjének egyik fele a művelt antik ember írtózást érzett a biblia keresetlen szavai hallatán, énjének másik fele pedig hőn áhította ezt a keresetlen egyszerűséget, a kettő küzdelméből az egyik legnagyobb hatású hitmélyítő életmű született meg.
Vagy Luthernek, a szerzetesnek küzdelme az aszkézis útján járó, az ember által elérhető szentség felé törekvő maximalistának a belső meghasonlása. Énjének egyik fele a szerzetesi aszkézis hagyományos erőfeszítéseibe vetette bizalmát, a másik fele – mely egyre erőteljesebb hangon szólalt meg lelke mélyén, az erőfeszítés értelmetlenségét, sőt egyenesen káros voltát hangsúlyozta.
„Szigorúan megtartottam a mindennapi imádsággyakorlatot. Ha sok dolgom volt, a kánoni imádságokat össze szoktam gyűjteni tizennégy napról, vagy négy hétről és ezekkel a lapokkal teleszórtam a padlót. Ezután akár egy egész hetet, vagy egy, vagy három napot szakítottam magamnak, bezárkóztam egy szobába, nem ettem, nem ittam, míg az egész padlót üresre nem imádkoztam. De csakhamar összegyűlt egy köteg s e fölött olyan sokáig imádkoztam, hogy szinte halálos beteg lettem. Végül egész negyedévnyit gyűjtöttem össze. Ez már olyan sok volt, hogy egészen el is hagytam. Az erfurti kolostorban volt egy doktor, aki negyedévig távol volt. Mikor visszajött, az imádsághátralék annyira megszaporodott, hogy nem érhette utol magát. Azért, hogy minél előbb készen legyen, maga mellé vette két társát, adott nekik néhány forintot, hogy segítsenek neki imádkozni. Igen terhes munka volt ez, valóságos börtön és purgatórium, amelyben gyötrődtünk.” /Luther Márton önmagáról./
Mindezt hosszú évek után, utólag fogalmazza meg Luther, de képet alkothatunk belőle arról az aszkétáról, aki 100%-osan meg akar felelni a rendi előírásoknak, és aki éppen mert minden erejét beleadva volt szerzetes, ezért támadhatott éppen egy ilyen ember lelkében meghasonlás ezek miatt és ebből a belső szakadásból, önmagával folytatott vitából és küzdelemből született meg a sola gratia, sola fide solus Chistus – hármas, reformátori elv.
Luthernek e nélkül a belső küzdelme nélkül nem lett volna reformátori fordulat.
Sorolhatnám még a példákat, de nem fogom. A lényeg ezeken keresztül is érthető, amit mondani akarok: Akik teljes erejükkel igyekeznek, akik mindent beleadnak, azok olyan belső lelki küzdelmet élnek át, mely aztán önmaguk, de nemcsak önmaguk, hanem mások számára is a megújulás lehetőségét teremtik meg.
Megújulni ezen a belső küzdelmen keresztül lehet.
Isten – szerintem ebben adja vezetését. Talán ebben adja a legnyilvánvalóbban. Amikor úgy tűnik, hogy nélküle is el lehet valahogy lébecolni az életben, amikor egészen konkrétan átéli az ember azt, hogy a dolgok állóvize alig mozdul az életében, akkor jön Isten, és beleszól, kivált egy eseményt, mely mint derült égből a villámcsapás – rázza fel az embert. Ennek az eseménynek a nyomán át kell, hogy értékelje egész életét.
Valamiféle szédüléshez hasonló élmény ez. Isten jön. Présbe helyez, nagyon nehéz döntés elé állít, már-már összeroppan az ember a súlya alatt. De pont akkor, amikor már úgy tűnik, összeroppanunk alatta, éppen akkor talál el hozzánk Isten. Megtelünk optimizmussal, bizakodással. Felismerjük az új helyzet adta lehetőségeket, és hamarosan már elképzelni sem tudjuk, hogyan tudtunk élni másként, mint ebben az Isten által kiprovokált új helyzetben. Még a mellettünk lévő embereket is másként látjuk, és az együttérzésnek új érzéseit ismerjük fel magunkban és a másikban.
Legutóbb, éppen a szerdai bibliaóra egyik alkalmára készülve fogalmazódott meg bennem, miközben egy fontos görög szó árnyalt jelentéseit próbáltam megfogalmazni, hogy a teleiosz – görög szó jelent tökéleteset is, de azt is, amikor valami célba ér.
Ez a sajátos többletjelentés ébresztett rá arra, hogy a a hitre jutás tulajdonképpen célba érés. Aki hitre jutott ember, az lényegében célbe érkezett ember. Minden egyéb, ami még történik velünk, az ennek egyfajta függeléke. És minden elsőre válságosnak tűnő új helyzetben újra meg kell tennünk a hitnek és bizalomnak azt a lépését, melyet annak idején, hitre jutásunk idején megtettünk. És ez, az újraélt, és újra fogalmazott hit új színnel ajándékoz meg, életünk új minőséget kap, a hervadhatatlan koszorú persze ettől még messze van, de kicsiben azt is átéljük, milyen lehet az, minden kétség nélkül, színről színre látva ott lenni Isten közösségében. Ámen
