„Magasztallak Atyám, menny és föld ura, mert azért, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen Atyám, így láttad jónak. Mindent nekem adott át az Atyám, és senki sem tudja, ki a fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, csak a Fiú, és az, akinek a fiú ki akarja jelenteni.”
Jézustól egyszer azt kérték tanítványai, hogy tanítsa őket imádkozni. Ő elmondott egy imádságot, ami meglehetősen spontánnak tűnik. Ráadásul nem azt mondta hozzá, hogy ezt imádkozzátok szószerint, hanem azt, hogy valahogy így… Ebből mi Miatyánkot, Úri Imát csináltunk. A spontán ima kötött imádsággá alakult át.
Minden rendszeressé tett ima előbb utóbb arra ítéltetik, hogy saját belső családi, vagy közösségi értékrendünket fedezzük vele. Egy példa: Öt éves fiam nemrég azt kérdezte, miért csak evés előtt imádkozunk, miért nem imádkozunk ivás előtt is. Tényleg! Elgondolkodtató. A válasz egyébként egyszerű: Nem szoktunk ivás előtt imádkozni, mert az étkezést az ivásnál magasabb rendűnek tartjuk. Tehát imáink az értékrendünket tükrözik. Azt, hogy mit tartunk fontosnak. Értékrendünk hierarchiájában mit tartunk fontosnak és mit kevésbé. Mi szokott a liturgikus könyvek istentisztelet végére szánt imádságaiban szerepelni, milyen sorrendben, ez mindenképpen arról szól, hogy mit tart az egyház értékesnek. Ha megnézünk közelebbről egy ilyen - istentisztelet végére szánt általános könyörgést, az általában az anyaszentegyházzal kezdődik, püspökökkel, lelkészekkel és így tovább lefelé, ha részletezve van, majd folytatódik a világi felsőbbséggel, elöljáróinkkal, A munkában állókkal, veszélyes hivatásban állókkal. Aztán következik az otthon, a családunk, gyermekeink, az ifjúság, majd a betegek, és azok, akik gondozzák őket, a halál révén állók, a gyászolók és a magukra maradtak. Így néz ki az egyház értékrendje, az az értékrendi hierarchia, mely szerint imádkozásra buzdít.
Kik nem szerepelnek benne? Hiszen nem öleli ez fel a teljes világot, csupán egy szeletét, metszetét. Nincsenek benne megemlítve más vallásúak, egyházon kívüliek, izraeliták, muszlimok vagy hinduk. De a munkanélküliek se, sem azok, akik dolgoznak ugyan, de munkájuk lélekölően unalmas. Vagy azok, akiknek esélyük sincs munkahelyre - romák, akik gyerekgondozási segélyből élnek. Van szó ugyan ifjúságról, de nem a rosszul tanulókról, akik megbuktak, kimaradtak, vagy anyagi okok miatt nem tudják tanulmányaikat folytatni. Imádkozunk az otthonainkért, a családokért, de nem szól az ima azokról, akiknek nincs ugyan családjuk, de szeretnének, a magányosságuk miatt szenvedőkről. De hiányos az ima az elváltak vonatkozásában. Pedig sok van belőlük, és sokan komoly segítségre szorulnak. Van szó az ágenda imáiban veszélyes hivatásban élőkről, de veszélyes helyzetbe magukat és ezzel együtt másokat is belesodrókról, például gyorshajtókról nincs. Lehetne még folytatni a sort. De a belátásunkhoz talán elég ennyi. Ahhoz, hogy belássuk, egyházi imáink, melyeket liturgikus könyvek ajánlanak, egy bizonyos értékrendet tükröznek. Mégpedig egy több évszázaddal, jobb esetben több évtizeddel ezelőtti értékrendét.
Márpedig ez az értékrend nem egészen tükrözi azt a látásmódot, ahogyan Jézus látta az embert. A bocsánatért esdeklő vámszedőnek inkább adott esélyt megigazulásra, mint az imájában is csak magát dicsőítő farizeusnak. Simont, azt a farizeust, aki őt házába fogadta, kevésbé látta közel Isten bocsánatához, mint a bűnös nőt, aki könnyeivel áztatta a lábát.
Mintha éppen a társadalmi hierarchia lenne az akadálya annak, hogy az emberek megtalálják Istenhez az igaz utat.
„Magasztallak Atyám, menny és föld ura, mert azért, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen Atyám, így láttad jónak.”
A gyermekek előtt: Mi jellemzi alapvetően a gyermek látásmódját: „A világ végső okába vetett megingathatatlan bizalom: ezért nincs szüksége azokra a félelem elleni biztosítékokra, melyek a gyermeklétet messze maguk mögött hagyó felnőttek életét alapjában torzítják.
Saját kicsinységének tudata hajszolja az egyént arra, hogy egyre nagyobbá, egyre felnőttebbé váljon, mígnem saját mértékén teljesen túlnő, míg léte álképességek, álkészségek, végtelen homlokzata mögött felismerhetetlenül eltorzul.” /Drewermann
„Aggodalmával ki tudná közületek megnyújtani életét akár csak egy arasznyival is.” /Mt 6,27/
Jézus a hegyi beszédben mintha éppen ezt a saját nagyság iránti igyekezetet minősíteni: a saját életünket nem tudjuk sem időben sem kiterjedésében megnyújtani.
„A gyermek olyan ember, aki megtanul hátat fordítani a nagyok és nagyság-mániások világának. A nagyok hatalma, hírnév- és karriervágya, pénze nem vakítja el. Ebben az értelemben maradhat valaki gyermek, a hit értelmében: akinek Istenbe vetett bizalma legyőzi az emberektől való félelmét.
Az emberek ahelyett, hogy a teremtés csendes zenéjére figyelnének, szépen berendezkednek egy hideg, érzelemmentes, cinikus és reménytelen világban. Bámulatos mennyire képesek az emberek arra, hogy ne várjanak, ne reménykedjenek már semmiben.
Nem tudom ki emlékszik még Ingmar Bergman „Kígyótojás-című filmjének elejére: lépcsőn lefelé lépdelő tömeg, elfásult, meggyötört és minden reményt feladott emberek szürke és hamuszínű arca.
Mikor még Pesten a Damjanics utcában laktam és egy-egy troli megállóban próbált az ember leszállni, és látta azokat az arcokat, akik feltekintés nélkül nyomakodtak fel a járműre, mit sem törődve másokkal. Volt némi hasonlóság Bergman arcaihoz.
De néha a nagyok világában is felcsendül egy más hang:
a Második Vatikáni Zsinaton 30 felekezet 152 képviselõje vett részt megfigyelõként, ezeket a delegáltakat 1962. október 15-én Bea bíboros ezekkel a szavakkal köszöntötte:
"Kedves testvéreim a Krisztusban! Címeik hosszas felsorolása helyett, melyeket természetesen tiszteletben tartok, engedjék meg, hogy ezekkel az egyszerű, de mélyértelmű szavakkal szólítsam meg Önöket: Testvéreim a Krisztusban! Ez a megszólítás erõsebb mindannál, ami bennünket elválaszt."
Egyszer egy örmény püspök így beszélt XXIII. János Pápához: "Eminenciás Uram, azt olvassuk az evangéliumban, hogy az Úr minden bûnt megbocsát, de egy bizonyos bûnt sohasem bocsát meg, sem ezen a földön, sem az égben. Melyik ez a bûn, Eminenciás Uram? Talán nem éppen az egyházszakadás?"
Ugyanaz a hang ez, mely egy első világháborús konferencián Karinthy Frigyesből tört elő: - De hiszen az embereket nem szabad megölni.”
Vagy Csontváry Kosztka Tivadar, aki megírta Burián külügyminiszternek is, hogy miután II. Vilmos azt nyilatkozta, hogy Isten nélkül semmire se megyünk, vele viszont bármit elérhetünk, õ, Csontváry türelmesen várta, hogy valaki jelentkezzék, aki Istennel közvetlen kapcsolatban áll. Miután ez nem történt meg, õ jelentkezik, mert õ a Teremtõvel a közvetlen kapcsolatot megtalálta.
Lehet gyermeki egyszerűséggel beszélni. De ez a legnehezebb. Pilinszky János, mikor már az Új Ember szerkesztője volt és a beérkezett cikkek fölött ülve csalódottan tette félre egyikát a másik után: stiliszta, stiliszta, ez is stiliszta…
„Magasztallak Atyám, menny és föld ura, mert azért, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen Atyám, így láttad jónak.”
Jézus egyfajta megismerési folyamatot említ, és azt mondja, hogy ez a megismerési folyamat az, melyben Isten cselekvő módon elrejt és feltár. Elrejt a filozófusok előtt, és feltár a gyermekek előtt.
Pál apostol II. Korinthusi levelének 12. fejezetében leír egy embert, akinek igazán jelentős transzcendens élményei voltak, aki elragadtatott a harmadik égig, aki elragadtatott a paradicsomba, és ott kimondhatatlan beszédeket hallott.
Majd folytatja azzal, hogy tövis adatott a testébe, háromszor is kérte, de Isten nem segített, nem vette el tőle ezt a komolyan akadályozó tényezőt, majd azzal folytatja, hogy az erőtlenségeivel dicsekszik.
Azt mondja dicsekedhetne ezzel a paradicsomba való elragadtatásával, de nem ezzel akar, hanem az erőtlenségeimmel dicsekszem.
Azt mondja, nem a transzcendens élmények az Istenmegismerés igazi forrásai, hanem a gyenge ember. Az a gyenge ember, aki gyengeségeit nem rejtegeti, hanem azokat meri megmutatni, feltárni mások előtt.
Mert ez az igazi transzcendens élmény, Istenre mutató jel, amikor valaki gyenge és kicsiny és nem rejti el kicsinységét álkészségek homlokzata mögött.
Így nyer értelmet Nathan Söderblom mondata: "Szent az az ember, akinek az élete lehetetlenné teszi embertársai számára, hogy kétségbe vonják Isten létezését."
Így nyer értelmet ez a Pál által megőrzött Jézusi mondat, logion: „Az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”
Isten az erőtlenségen keresztül lép hozzánk, és ezen keresztül az erőtlenségen, kicsinységen keresztül akar bennünket a saját oldalára állítani. Ezért mutatja meg magát nekünk a kereszten függő, tehetetlen emberben. Ecce Deus, íme az Isten, aki olyan, mint Jézus maga. Olyan, amilyen Jézus volt. Hiszen minden hitbeli bizonytalanságunk, imádságunk meghallgatása iránti kétségünknek az az oka, hogy nem merjük elhinni, hogy Isten tényleg olyan, mint Jézus. Pedig Ő maga mondta tanítványainak:
„Mindent nekem adott át az Atyám, és senki sem tudja, ki a fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, csak a Fiú, és az, akinek a fiú ki akarja jelenteni.”
Ő mondta azt is: "Aki engem lát, látja az Atyát."
Ha ebbe a mondatba kapaszkodunk, hinni fogunk benne, hogy mélységből felható néma sikolyunkat meghallgatja. Ámen
