"A mélységből kiáltok hozzád, Uram! Uram, halld meg hangomat!"
Rácz György 1944 május 13-án született Szarvason. Néhai édesapja korán árvaságra jutott, az 1910-es járvány következtében, így fogadta örökbe a Rácz – család. A virág-, illetve rózsakertész édesapának öt gyermeke közül György volt a negyedik. Rajz tehetségére korán felfigyeltek. Egy iskolai rajzverseny során kapott festékkészlet élt még az emlékezetében, majd rajztanárnőjének indítványára felkerült Budapestre, a művészeti gimnáziumba, majd onnan, édesapja kérésére Szegedre. A képzőművészeti főiskolára egy pont híján nem került be. A sikertelen jelentkezés után hazaköltözött Szarvasra, és új korszakot jelentett életében Ruzicskay György festőművésszel való kapcsolata, aki egyetlen tanítványként foglalkozott vele, és tanította hét éven keresztül. Őt egy klasszikus-emberként jellemezte, akitől – saját bevallása szerint olyasmit kapott, amit talán a főiskolán sohasem kaphat az ember: művészi látásmódról, a művészet szeretetéről, a természet szeretetéről, hiszen ahogy Ruzicskay tanította: „természet nélkül nincs művészet.”
Harmincas éveitől kezdve jelentkezett egy – Őt egész életén át végig kísérő betegség. Először csak pihenéskor jelentkező deréktáji fájdalmakkal, majd a csigolyák reumás gyulladásba kerülésével. Idővel a betegség meszesedést, összecsontosodást és elmerevedést okozott. Ezzel a betegséggel küzdött Rácz György. Ennek a betegségnek a kialakulásában – saját bevallása szerint - talán belejátszott sorkatonai szolgálata alatt történt incidens, amikor több társával együtt a jeges Dunába esett. Tény azonban, hogy a bechterew – kór egy auto-immun betegség, ezért nem sikerülhetett megszabadulnia tőle neki sem, tekintettel e betegség gyógyíthatatlan voltára.
A testi szenvedés és fájdalmak életében és művészetében olyan szerepet töltöttek be, mint a mélyben megbúvó sötét árnyék, mely néha a rétegek alól elő-előtűnik.
A huszadik századi teológia – Paul Tillich fedezte fel az Istenhit számára a mélység dimenzióját. Mely azt az egyszerű igazságot állította a kijelentés homlokterébe, hogy szemben a felszínességgel, Isten a mélységben található meg, a mélység dimenziójában tárul fel előttünk.
Rácz György is elementáris erejében érezte át a kor sajátos szakadék-élményét, és alkotásairól – mikor egyszer együtt végigmentünk műtermén és ott sorra pásztázta tekintetem a felszíni törésekkel, repedésekkel szembesítő képeit, ő csak szerényen annyit mondott rájuk, ezek a huszadik századiak…
Képein minden esetben az az ember érzése, hogy a mélységben készülődik valami, és onnan akar érkezni hozzánk valami.
A szárnyasoltár a XX. Századból triptichonján a kereszt maga is feltépett rétegek alatt mutatkozik csak meg, és ott a felszakadt, gyűrött rétegek alatt a kereszt maga is egy újabb, egymást metsző hasadások metszéspontjaként tűnik elő, ilyenképpen a kereszt maga a mélység jele, eszköze és manifesztációja lesz egyszerre.
Így művészetében újra fogalmazta a hit tartalmát, mert a hit a mélység szemlélésének a képessége. Bátorság, bátorság a léthez, a mélységből jövő tapasztalatokhoz, a felszíni fedő rétegek elmozdításához, feltépéséhez.
Rácz György segít nekünk új tartalommal megtölteni az ősi zsoltár mondatát: „A mélységből kiáltok hozzád Uram.”
Leginkább az a fajta hitbeli tapasztalat ez, mely Pál apostol testébe adatott töviséhez és az ahhoz fűződő viszonyához hasonlítható. Aki háromszor is kérte az Urat, hogy távozzék el az tőle, de az Úr ezt mondta neki: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”
A kegyelem gazdagságának köszönhetően tudott – gyengeségei közepette is – támasz és segítség lenni.
Egészségügyi gondjai ellenére barátai mégsem hallották őt soha panaszkodni, és azokban a periódusokban, amikor a gyógykezeléseknek hála – enyhült a fájdalmak szorítása, ő ezeket az időket a legnagyobb intenzitással használta ki alkotásra, a világ szépségeinek szemlélésére, hitének mélyítésére.
Utolsó találkozásunkkor a Klinikán derű és optimizmus áradt belőle, tele volt tervekkel, alig várta, hogy haza kerüljön és újra alkothasson, jóllehet tudjuk, hogy erre már nem kerülhetett sor. De a derű és bizakodás, és mindenekelőtt türelem jellemezte, türelem, mely a szeretet legfőbb próbája. Olyan türelme volt mely hitelesen mutatja meg az igazi szeretetet, mely benne ott munkált és amely művészetének is hitelt és erőt adott, és egyfajta evilági halhatatlanságot a művészet terén.
De reményeink nem állnak meg ennél az evilági halhatatlanságnál. Mert hisszük, hogy az az Isten, aki Jézus Krisztusban megmutatta szeretetét minden ember iránt, az Rácz György testvérünket is megajándékozza kegyelmével, és örök, romolhatatlan Országába fogadja, ahol nincs többé testi fájdalom, sem könnyhullatás. Ámen
