Ötvened vasárnapja

Múltkor korombeli férfi csengetett be, valamikor hittanórám előtt fél órával. Lejövök, nézem, vajon mivel fog előrukkolni. A kéregetők fő jellemzői felismerhetők nyomban rajta. Kihajtogatott űrlapot lobogtat előttem: na jól kezdődik, mondom magamban.
Az űrlaphoz kapcsolódó szöveg a következő volt: leányai iskolába járnak, és ki akarják váltani a diákigazolványt, de mellékelni kell hozzá fényképet. A fénykép sokba kerül. Adjak pénzt, hogy tudjanak fényképet csináltatni.
Gyorsan átfutott rajtam, hogy mi manapság egy fénykép elkészítése? Van digitális fényképezőgépem, egy perc alatt átmásolható a kép a számítógépre, onnan a nyomtatóba. Fotópapírom is éppen van. Tudja mit? Mondom neki: idehozza a leányait, és lefényképezem őket, majd kinyomtatom színesben a képeket és önnek csak annyit kell tenni, hogy beragasztja az űrlapra. Igen, csakhogy Nyíregyházán laknak, ezért nem tudja áthozni őket. Jó, mondom neki, akkor sincs gond, mert átszólók valamelyik nyíregyházi kollégámnak, aki ugyanazt, amit én meg tudok érte tenni, ugyanúgy megcsinálja, csak szólnom kell neki. – Nem adnék mégis egy kis pénzt? – Ez volt az utolsó mondata. Nem kapott. Aki ennyire ügyetlen, hogy még azt sem tudja, hogyan használja egy lelkész segítségét…? Nem kell sok ahhoz, hogy az emberben felébredjen az együttérzés. Néha elég, ha csak mond néhány őszinte szót. De ha már a kéregetők sem hisznek az őszinteségben, az egyenességben és a szeretet erejében, akkor ki?
Persze aki felcsap kéregetőnek, az kell, hogy higgyen valamennyire a szeretet erejében, de nekem az a bajom, hogy többnyire nem hisznek benne eléggé és úgy gondolják, valamilyen leleményes csalással kell kiegészíteni a szeretetet, ami önmagában talán kevés ahhoz, hogy a kívánt összeg előálljon.
Vagy annak a házaspárnak az esete, akik azzal támadtak le néhány hónapja, hogy: - Rákos a kislányunk! Kinek ne rándulna rögtön össze a gyomra, és ne érezne késztetést arra, hogy együtt érezzen velük. Ott is volt papírlobogtatás, leletek, miegymás, melyekből kiderült, hogy tényleg volt a leányuk gyógykezelve daganattal. Kinyomoztuk a papírokon szereplő doktornő nevét, aki családorvos a határ másik oldalán Szatmár közelében, sikerült vele beszélni és nyomatékosan kért bennünket, hogy ne adjunk nekik, mert a lány már nem az ő betege, és számosan próbálkoznak ilyen ürüggyel az anyaországban pénzt kicsalni emberektől.
Az ilyen emberek, akik szembeköpik a szeretetet, az irgalmat és könyörületet és ál-krokodil könnyeket hullatva próbálnak pénzhez jutni: ezek az igazi botrányokozók. Ateisták, mert ez az igazi ateizmus: még a szeretetet is beszennyezni, bemocskolni.

Milyen csillagászati távolságra van ezeknek az embereknek a világa és látásmódja attól, amiről Pál apostol beszél.
Legfeljebb abban bízhatunk, hogy a többség valahol a kettő között van, azért valamennyire hisz a szeretet erejében és azért – ha kell – bizonyos fokú önfeláldozásra is képes.
Jobb napokon ilyen emberekkel hoz bennünket össze a sors, akik azért, ha nagyon ügyefogyott módon is, de adnak esélyt a szeretetnek, az agapénak.
Jó néhány éve, amikor még az oktogonon működött az Ibolya Presszó, egy alkalommal egy gyors kávézásra betértem és a pultnál ültem a bárszékek egyikén, amikor mellém telepedett egy középkorú, nálam talán egy tizessel idősebb férfi, és próbált annyi aprót összeszedni, ami egy unicum-hoz elég. De nem volt nála annyi, és próbálta a pultos hölgyet megdumálni, hogy adjon neki legalább 2 cl-t, arra – szerinte elég. A pultosnő odahajolt, átszámolta az aprót, és mondta, hogy sajnálja ennyiből két cent unicum sem jön ki. Egy idő után meguntam a hosszas alkudozást, meg a férfi sem tűnt egy masszív alkoholistának, úgyhogy kipótoltam neki a pénzét, úgy, hogy legyen elég egy felesre. Halkan annyit mondott, hogy köszönöm, majd ücsörgött mellettem egy darabig, és amikor végzett, odalépett hozzám, mélyen a szemembe nézett, és még annyit mondott: Találkozunk New Yorkban…
Ez a gesztus, és ez a rejtélyes mondat rengeteget elárult róla, aki azóta ott él az emlékezetemben, pedig ennek már vagy tizenöt éve.
Először is, számomra árulkodik arról, hogy ő alkalomadtán ennél jóval jelentősebb segítségre is képes lenne értem, messze túl a viszonzás íratlan szabályainak keretein.

Képzeletben látom magam, ahogy New Yorkban rossz környékre keveredek, egy baljós kinézetű banda a nyomomba ered, kirabolnak, összevernek, és ott fekszem az utcán, pénz nélkül, minden segítség nélkül, és legfeljebb abban reménykedhetek, hogy egy járőrkocsi rám talál, és akkor az elsuhanó járókelők közül valaki kiszúrja a cipőtalpamon a Tisza – feliratot. Odahajol és egy zsebkendővel letörli a szemgödrömbe csorgó vért, és jobban ki tudom venni az arcát: felismerjük egymást. Ő pedig így szól, mialatt hónom alá nyúl, megállít egy taxit és betessékel, ugye megmondtam, hogy New Yorkban találkozunk.

Ha van valami, ami tovább viszi a világot, hát akkor azok a pillanatok, amikor egy apró – de nagyon jókor jövő segítséget nem feledve idővel mértéken felül hálálják meg, esetleg nem is annak, aki a jótevő volt, hanem valaki másnak, mert a jótevő esetleg nem is szorul rá, hogy rajta segítsenek.

Ki tudja merre járhat a világban az én unicom-os emberem, talán tényleg New Yorkban, és talán tényleg segít valakin, aki – ha nem is én vagyok, de az én apró gesztusom adta vissza a hitét a szeretetben, a barátságban, egyáltalán mindabban, amiért érdemes élni.

Mert amiért érdemes élni, az a szeretetnek különböző megtapasztalásai, élményei. Konkrét megnyilvánulásai, de persze minden esetben tudnunk kell, hogy mi az, és ki az, akinek hálával és dicsérettel tartozunk érte.

Az a felolvasott rész, amit az imént hallottunk, és amely olyan jól ismert, szeretethimnuszként szokás emlegetni, valójában egy dicséret. Inkább úgy kéne hívnunk, hogy „a szeretet dicsérete.”

Pál apostol a felolvasott részben egy úgynevezett enkomiont írt, amit valahogy úgy fordíthatnánk le, mint dicséretet. Többnyire ismert, vagy kevésbé ismert személyekről írtak az ókorban ilyen enkomion-okat, melyeknek három jól elkülöníthető része volt: Először a személyről magáról, aztán a tevékenységéről, végül a megbecsüléséről szóltak. Pál szeretetről szóló enkomionja is követi ezt a hármas felosztást.

Először azt mondja el, hogy a szeretet nélkül minden beszéd csak zaj. Példának az antik görög szertartásokon használt Khalkosz-t említi, valamilyen tompa, búgó hangú fémdarabra, és a másik ilyen hangszer, amit említ, annak semmi köze a cimbalomhoz. Ezek valójában cintányérok voltak, melyeket a harcban használtak.

A másodikként a prófétai működést említi, amikor valaki titkokat fejt meg, titkokat ért meg.
Harmadikként a hegyeket áthelyezni, elmozdítani képes hitet említi.

Negyedikként azt említi, amikor valaki vagyonát apránként „morzsánként” adja oda másoknak eledelül.
És ötödikként pedig azt a példát mondja, amikor valaki önkéntesen alávetette magát annak, hogy testére a rabszolgaság bélyegét süssék. Tehát először valaki apránként jótékonysági céllal feleteti a szegényekkel a vagyonát, majd önmagát is eladja rabszolgának, rabszolga bélyeget süttetve magára, hogy saját testének árával is jótékonykodjék.

Döbbenetesek a példák önmagukban is. Hát még döbbenetes amit velük kapcsolatban mond: Hogy mit ér a titkokba belelátni szeretet nélkül? Aztán, hogy a sajátjáról való lemondás képessége, és az életet mentő szegénygondozás sem fog érni semmit szeretet nélkül! De még az sem, ha valaki eladja magát rabszolgának, hogy saját ember-piaci árának összegéből jótékonykodjék, ez sem ér semmit, ha nincs benne szeretet.

Ha a végletekig akarta volna feszíteni a példákat, még odáig is elmehetett volna, hogy még keresztre is feszíttetheti magát.

Maga a lemondás, a jótett, a saját élet teljes feladása, egyszóval valamennyi karizma még önmagában nem adja meg az ember Isten- és emberek előtti értékét. Semmilyen tett sem üdvözít, legyen bármilyen tiszteletre méltó teljesítmény, egyetlen egy dolog adhatja meg egy tett értékét, az, ha az emberben ott van a szeretet.
És ha megvan benne, akkor annak jól látható jelei vannak: és ezeket elég világos ellentétekben fejti ki Pál apostol: türelem és jóság.

A türelemről csak annyit, hogy néha a szeretet konkrét megnyilvánulása teljesen azonos a türelem gyakorlásával. A türelem teszi lehetővé, hogy mások önmagukra találjanak, kiteljesedjenek mellettünk. A türelem azt is jelenti, hogy teret engedünk, hogy háttérbe húzódunk, hogy engedünk bizonyos dolgokat megtörténni, csak úgy, passzívan. És ilyen értelemben Jézus kereszthalála nem az aktivitás, hanem a passzivitás és a türelem megnyilvánulása volt, és ebben az értelemben a szereteté.
Isten hagyta magát Krisztusban kiszorítani magát a világból a golgotára, a Keresztre, mégpedig azért, mert türelmes volt, és ezért passzív maradt, és nagypénteken hallgatott, és olyan volt, mint Jézus kereszten függő tehetetlenségében. Ebben az értelemben lehet – keresztyén értelemben azt mondani, hogy a szeretet türelmes, vagy pontosabban hosszútűrő – ahogy az eredeti szöveg mondja.
Jóságos: Na itt egy olyan szó van, melyet a teljesen félrevezető jóságos – szóval szoktak fordítani. Az eredeti görögben ennek a szónak alapjelentése a kölcsönzéssel függ össze. Tehát olyan alapmagatartást jelent, amikor megbízunk valakiben és hitelezünk neki, abban a reményben, hogy idővel megadja. Tehát egyfajta bizalmat jelent a másik ember iránt, és átvitt értelemben jelent csak jóságot.

Bizalom, mely lehetővé teszi, hogy egyáltalán élni tudjunk. Néha elég egy gesztus, csak némi apró – de ha jókor és jó helyen adjuk át, lehet, hogy visszaadjuk a másik embernek az élethez való bátorságát és emberségbe vetett hitét.

És most, hogy magamban újra végiggondoltam mit is mond Pál apostol a szeretethimnuszban, pontosabban a „szeretet dicséretében”, arra a végkövetkeztetésre jutottam: Nem is annyira tetteink nagysága a döntő, hanem hogy mennyi hitelt és bizalmat teremtünk vele emberekben, kicsikben és nagyokban egyaránt. Ámen