„A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál, amelyet az ÚRisten alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén van, mondta Isten: Nem ehettek abból, ne is érintsétek, mert meghaltok.
De a kígyó ezt mondta az asszonynak: Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz.
Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított a gyümölcséből, evett, majd adott a vele levő férjének is, és ő is evett. Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak.
Amikor azonban meghallották az ÚRisten hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az ÚRisten elől a kert fái között. De az ÚRisten kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy?
Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el. Az Isten erre azt kérdezte: Ki mondta meg neked, hogy mezítelen vagy?
Talán arról a fáról ettél, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél?
Az ember így felelt: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem: Akkor az ÚRisten ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, azért ettem.” Ámen.
Egy anekdota szerint egyszer réges-régen valahol egy sivatag szélén hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy meghallgassák a nagy prófétát. Az emberek átszellemült arccal figyelték a mester szavait, és minden mondat után ki-ki bólintott egyet a fejével, mintegy helyeselve eme mozdulattal a bölcs tanító beszédének igazságát. Csodálatos nap után, alig győzőtt hálát adni az égnek az összegyűlt tömeg, hogy részt vehetett e nagy ember tanításán.
Amikor estefelé oszlani kezdett a sokaság, egy fiatal ember dühtől tüzelő arccal rohant vissza a prófétához, és így szólt: - Mester idejöttem, hogy hallhassam az igaz élet tanítását, hogy erősödjön a hitem, hogy másokat is majd hitre juttassak! És tessék, most amikor haza akarnék térni, hát nincs meg a tevém!
A fa, amely alatt hagytam,oda van, de a tevém sehol. Hát kérdem én: ez az isteni igazságosság? Most mond mi tegyek Mester? A próféta mosolyogva hallgatta a fiatal ember dühkitörését, majd így szólt: Először is, higgy Istenben! Másodszor is, máskor kösd meg a tevédet!
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Többgyerekes családban felnőni igen sok előnnyel jár: homokozóban való játszástól kezdve, a közös hóember építésen át, egészen a kert végi bunkesz felépítéséig. Együtt, közösen, egy közös cél érdekében, vagy csupán a játék öröméért.
Mindig lehet valakivel rúgdosni a focilabdát, tekerni a csocsóasztal rúdjait, vagy pöckölni a gombfoci játékos-bábujait. Igen, mindig van játszótárs. És bizony tegyük hozzá - a teljes igazságot nem elhallgatva – mindig van valaki, akire tovább lehet mutatni, akire át lehet testálni a felelősséget.
Igen, gyerekkori „mindig a másik a hibás” elnevezésű játszma – általában persze a legkisebb hugica a főbűnös – életem korai szakaszának meghatározó jelenete volt, lehetett szó a gyerekszoba rendrakásáról, a parochia ablakának betöréséről, vagy a „ki a soros ma a mosogatásban?” – című kérdés eldöntéséről.
A történet dramaturgiája újra meg újra az ismétlés bájával került felszínre, vagy azt is mondhatnám, hogy a leggyakoribb védekező mondat ez volt mindegyikünk szájából: „Nem én voltam, hanem a másik!” Nem én vagyok a felelős hanem ő. (Gondolom, már más is találkozott hasonló élethelyzettel…)
Igen, a „mindig más a felelős” című szlogen már a gyerekkorban is oly szépen összeköti és elválasztja az egyik gyereket a másiktól. És bizony, ezt nem növi ki az ember felnőttkorára, csak akkor maximum az eszközök változnak, a célok komolyabbak, a módszerek sunyibbak.
De a lényeg a szlogen tartalma: sosem én vagyok a hibás, mindig más. Sosem én vagyok a felelős, mindig a másik. Sosem én döntöttem rosszul, mindig félrevezettek, vagy becsaptak. Sosem én választottam almát a fáról, mindig más választott, más tépte le, és más gyömöszölte bele a markonba, hogy evésem tárgyává nemesüljön! És még csodálkozunk a meseszép kígyó cinikus mosolyán?
Szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Ha mind a tevét, mind a kígyót békén hagyjuk, akkor tisztán láthatjuk hogy a bűnbeesés ősrégi története kizárólag Isten és az ember szadasága között játszódik le. Az Isten vállalta, vállalja annak a kockázatát, hogy szabad akaratot adott az embernek. Kockázat ez, mert benne van a tévedés, a kísértés, a bukás lehetősége, nemcsak a felfedezés, a fejlődés, a tudásvágy kielégítésének katarzisa. Kockázat ez Isten részéről, még pedig a szeretet kockázata. Isten szabadáságot ad az embernek, de ezzel kulcsot is ad mindenféle zárba. Olyan zárba is, melynek kinyitása fájdalommal jár.
De persze olyan zárba is, melynek kinyitása után az őszinte gyermeki öröm törhet felszínre belőlünk. Igen, a szabadság kulcs, de a zárak sokfélék. A szabadság felelősségérzettel jár, de benne van a felelősség elhárításának hajlama is. Rüdiger Safranski eképpen vall a bűnbeesés izgalmas elbeszélése kapcsán: „Azáltal, hogy Isten rábízta az emberre, elfogadja-e a tilalmat vagy megszegi, a szabadsággal ajándékozta meg.”
Igen, bármilyen furcsán is hangzik: az Isten ajándéka a szabadság, és az ezzel járó lehetőség is a kísértésre, vagy a kísértés legyőzésére. Isten kockáztat ezzel az ajándékával, de ugyanakkor esélyt ad az embernek. Esélyt a nagykorúságra. Esélyt arra, hogy ne bábu legyen, hanem önálló, dönteni képes élőlény.
És azt gondolom, hogy ez a legnagyobb dolog, amit Isten adhatott, és a legfontosabb döntés, amit hozhatott. Ajándék ez, amiben szeretetének legfőbb bizonyítékát is letette egyszer és mindenkorra az élet asztalára.
Igen, a szabadság esély. Esély, de nem csupán esély. Egyet kell értenünk azzal a hegeli gondolattal, hogy a szabadság ugyan esély, de nem garancia. Nem garancia se a kísértés elkerülésére, se az igaz és hamis közötti különbségtétel képességének birtoklására.
A szabadság nem véd meg attól, hogy önazonosságunkat olykor elveszítsük - ahogyan azt a Genezis története szerint az első pár is elveszítette – de mindenképpen felnőtté teszi magát az embert, és ezzel döntési helyzetbe hozza őt, és ilyen értelemben lehet az istenképűség is az ember sajátja.
Hiszen Isten szabad, és az, hogy képmására teremti meg az embert, azt is jelenti egyben, hogy a szabadságot ajándékoz neki. Azt is mondhatnánk: részesíti őt a szabadág amúgy isteni természetéből.
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Ma böjt első vasárnapja van. Ilyenkor az ember megteszi a böjti fogadalmait, lezárja magában a karácsonyi-újévi-vízkereszti-farsangi időszakot, és megpróbálja belehelyezni magát a húsvétig tartó idő-intervallumba.
Igen, böjt első vasárnapja mindig a helykeresés vasárnapja is egyben. Ilyenkor még inkább mélyen érinti az embert az isteni kérdés: „Ádám, hol vagy?” Amit úgy is fordíthatnánk - Eckhart mester után szabadon – hogy: Ádám, ember, a helyeden vagy-e? Ádám, ember, miért nem vagy a helyeden? Ádám, ember, miért távolodtál el a helyedtől?
A kérdés 2008 böjtjének kezdetén sem más: a helyeden vagy? – szól mindekinek személy szerint az isteni hang. És ha nem, akkor miért nem vagy a helyeden?
Ez a(!) kérdés ma. A bűnbeesés ugyanis arról szól, hogy az ember eltávolodik az Istentől, és nemcsak hogy nem lesz istenné, de önmagát is elveszíti.
Elveszti önazonosságát, vágyai kísértésbe viszik, és ami a „legszebb” az egészben: utána nem meri vállalni a felelősséget, és el kezd másra mutogatni: nem én, hanem Éva, nem én, hanem a kígyó. Mindegy, csak, nem én. Igen, az ember a bűnbeeséssel veszít, és nem találja a helyét. Nem találja a helyét, mert eltávolodott a tájékozódási ponttól, magától a Teremtőtől.
És, hogy miben nyílvánul meg az Istentől való eltávolodás? Erre a kérdésre, hadd feleljek Heller Ágnes filizófusnő szavaival, aki Szent Ágoston teológiai elképzelésének összefüggésében írja egy helyen a következőt: „Miben nyílvánul meg az Istentől való eltávolodás? Nem okvetlenül abban, hogy semmi rosszat nem cselekszem, hanem az Istenbe való feltétlen bizalom elvesztésében.”
Szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!
Böjt első vasárnapja. 2008. Debrecen. És egy kérdés: hogyan függ össze a tevés történet a kígyós történettel?
A válasz a felelősség vállalása illetve a felelősség áthárítása elnevezésű fogalompárban rejlik. Az Isten ugyanis az embert sokra tartja, ezért szabadsággal ajándékozta meg. Az emberen múlik, hogy eltávolodik tőle, mint a bűnbeesés történetében, vagy közeledik hozzá, mint a tékozló fiú újszövetségi történetében.
Mert lehet mást hibáztatni, és magamat mindig elegánsan felmenteni, lehet mást hibáztatni, amiért nem vagyok a helyemen, amiért megettem az almát, vagy amiért eltűnt a tevém, de az az igazság, hogy én vagyok érte a felelős. Ez a szabadság kockázata. De azt gondolom, hogy ez az isteni szeretet bizonyítéka is egyben.
Jézus nem mondot ilyet, de mondhatta volna: Boldogok a szabadok, mert ők felelősségteljesen élhetnek!
Legyen ez böjti reménységünk! Az élő Isten adjon erőt a szabadság megélésére, a kísértés legyőzésére 2008 böjtjében is! Ámen.
